(1948 – Erdődy Kamarazenekar, Szefcsik Zsolt. Dux)

Grażyna Bacewicz sűrű hangzású vonós zenekari Concertója (a válogatás legmodernebb műve) hallatlanul ötletes, sodró lendületű, rendkívül határozott hangütésű, szuggesztív zene, amely minden pillanatban mond valami újat, lebilincselően fordulatos, legfőbb erényei közé tartozik a hangsúlygazdagság és a ritmikai feszültség. Harmóniavilágát nemegyszer érezzük bartókosnak, de ez a hatás ugyanúgy nem fosztja meg a darabot az eredetiségtől, ahogyan Szervánszky vagy Sugár művét sem.

 (Bach: Goldberg-variations – David Fray, Erato)

Fray tavaly júniusban felvételt készített a Goldberg-variációkból, a lemez a közelmúltban jelent meg. Végighallgatva a nyitó és a záró témamegszólaltatás között felsorakozó harminc változatot, sokféle észrevételt tehetünk, de a legelső ez lehet: az előadás megkérdőjelezhetetlenül helytáll a zenéért, magától értődőn képviseli a kompozíció szellemi nagyságrendjét.

(Saint-Saëns összes szimfóniája. Or­chestre National de France, vezényel Cristian Măcelaru, közreműködik Olivier Latry – orgona. Warner Classics)

A lemez tehát az alkotói „ismerd meg önmagad”, a személyiség keresésének és megtalálásának élménye, melynek révén, aki nem tudta, most ráébredhet, milyen nagyszerű zeneszerző Camille Saint-Saëns. A Francia Rádió kebelében működő Orchestre National de France színesen, karaktergazdagon, virtuózan játszik, fölényesen ismerve és közvetítve a művek stílusát és nagyságrendjét, a Magyarországon egyelőre ismeretlen, negyvenegy éves Cristian Măcelaru szuggesztív, határozottan irányító, erőteljes produkciókat létrehozó karmesterként mutatkozik be – nem igényel merészséget megjósolni, hogy később is fogunk hallani róla.

(A Bécsi Filharmonikusok újévi koncertje – Musikvereinssaal, Bécs. A Duna Televízió közvetítése, 2022. január 1.)

Hallottam zenészkörökben megfogalmazódott véleményekről, melyek szerint Barenboim jelenléte szürke volt, az általa irányított muzsikálás kedélytelen. Érdemes erre reagálni, hátha mások is éreztek effélét. Nem tapasztaltam sem szürkeséget, sem a kedély hiányát. Barenboim vezénylése olyan volt, amilyen egy tartalmas gondolkodású, nagy tudású, bölcs, hetvenkilenc éves karmesteré lehet: sallangtalan, letisztult, lényegre törő.

 (Chopin: Tizenkét etűd, op. 25, négy scherzo. Beatrice Rana – zongora. Warner Classics)

Nemrég megjelent lemezén egy elfogulatlan, elemző gondolkodású előadó, az utóbbi évek legfontosabb felfedezettjeinek egyike friss és rendkívül pregnáns olvasatban tárja elénk Chopin két műcsoportját, mentesítve e darabokat minden hamis előítélettől, tisztaságuk, nemességük, nagyságuk és erejük teljében mutatva fel őket. A zongorista házaspár gyermekeként nevelkedett, olasz Beatrice Rana (1993), a 2011-es Montreali Nemzetközi Zongoraverseny nagydíjasa, a 2013-as nemzetközi Van Cliburn Verseny ezüstérmese olyan művészekkel tartozik azonos súlycsoportba, mint Danyiil Trifonov, Jan Lisiecki, Igor Levit, Sophie Pacini, Gyenyisz Kozsuhin vagy David Fray – vagyis a legjobbak egyike.

(Kamarazene nagyteremre. Frankl Péter és a Kelemen Quartet – Zeneakadémia, november 25.)

Nem rémlik hasonló koncertműsor a múltból, pedig az ötlet rendkívül frappáns: felmutatni a két nagy alkotásban a kétféle romantikus szenvedélyt. Aligha véletlen, hogy nem sokan vállalkoznak a két darab egy estén történő megszólaltatására, hiszen a kettő együtt veszélyesen megterhelő a zongorista számára, kíméletlen erőpróba, amelyen páran elvéreznének. Most akadt vállalkozó, az élete 87. évében járó Frankl Péter személyében.

(Rohmann Ditta és Fejérvári Zoltán – Zeneakadémia, november 16.)

Rohmann és Fejérvári kamarazenélését figyelve a zenehallgató újra és újra megállapíthatta: a cselló–fortepiano konstellációban modern hangszeres élményeinkhez képest megváltoznak a darabok hangzásdimenziói, gesztusaik – átalakul egész kommunikációs rendszerük. Másképp érvényesül egy telt szimfonikus akkord, másképp egy figyelmeztető basszusmenet, egy staccato, egy trilla, másképp hat ránk egy retorikusan tagolt dallam. Mindez meg is béníthatta volna a zongoristát, de nem így történt: Fejérvári Zoltán felszabadultan és kreatívan, sok oldott, rögtönzésszerű elemmel muzsikált, játéka megtelt kezdeményezéssel és felfedezőkedvvel, sok apró részlet kapott a zongoraszólamban figyelemfelkeltő hangsúlyt. Rohmann Ditta éneklő hangon csellózott, az ő – intellektuális kontroll és érzelmek között egyensúlyt teremtő – játékát is a részletekre irányuló figyelem jellemezte, s a két művész együttműködése mindvégig harmóniát sugárzott. Közös produkciójuk egymás kölcsönös inspirálásának jegyében bontakozott ki.

(Daniil Trifonov: Bach: The Art of Life. Deutsche Grammophon)

A négy Bach fiú művei Trifonov felfedező eredetiségű előadásában azt üzenik: a zseni fiai nem szürkültek el, nem váltak önállótlanná a hatalmas apa árnyékában. Valamennyien megtalálták a maguk saját – Johann Sebastianétól teljesen eltérő – útját, amelyen magabiztosan jártak.

(Baráti Kristóf, Várdai István és Fejérvári Zoltán Sosztakovics-estje. Zeneakadémia, szeptember 29.)

Az egyik legnagyobb magyar Sosztakovics-úttörő máig a Concerto Budapest karmestere, Keller András, akinek sokat köszönhet a zeneszerző magyarországi recepciója, de más muzsikusok is rendszeresen játsszák, illetve vezénylik darabjait. Többnyire egy-két műve bukkan fel koncerteken, olyan eset azonban mindeddig nemigen fordult elő, hogy egy teljes estén át Sosztakovicsot hallgatott volna a közönség. Okkal feltételezhető: eddig azért nem volt mersze senkinek teljes Sosztakovics-estet meghirdetni, mert a józan mérlegelés tartott attól, hogy ennyit azért talán mégsem bír ki a publikum ebből a komplex, igényes és sokszor deprimáló zenéből – netán még üres marad a terem.

(Frédéric Chopin: Complete Nocturnes. Jan Lisiecki. Deutsche Grammophon)

Mitől kivételes értékűek Lisiecki Chopin-noktürnfelvételei? A legelső indokot, a közelítés komolyságát már előlegeztük: a fiatal muzsikus számára evidencia, hogy ezek nem tetszetős zsánerdarabok, hanem mély és nagy zenék. Előadásmódja ennek megfelelően emelkedett és átszellemült. A ritmizálás szüntelenül hullámzik, lélegeztetve a melódiát. Fontos a hangminőség: Lisiecki billentése kristályos csengésű, s ez a zongoratónus áttetsző, finom hálóként tárja elénk a chopini szólamszövetet.

Szenvedélyes és intellektuális, zárt és feszültségteli, titokzatos és alázatos, elegáns és aszketikus – ez Ránki Dezső, egy termékenyen komplex személyiségű, kivételes, senki máshoz nem hasonlítható muzsikus, akitől a zenehallgatók világszerte felmérhetetlenül sokat kaptak, pedig aligha tesz egyebet: jobbra-balra nem pillantva, eltökélten lépdel az úton, amely rendeltetett számára.

(Gustav Mahler, Xiaogang Ye: The Song of the Earth. Deutsche Grammophon)

Egy kínai karmester, a Sanghaji Szimfonikusok vezetője, Long Yu fejébe vette, hogy felkéri honfitársát, Xiaogang Ye-t (1955), az egyik legtermékenyebb és legsikeresebb kínai zeneszerzőt, írjon egy új Dal a Földrőlt. Legyen ez is hattételes, és persze dalciklus, akárcsak a Mahleré. A tételek pedig zenésítsék meg az eredeti kínai verseket, amelyek, tegyük hozzá, tartalmukban és megfogalmazásaikban eltérnek a Die Chinesische Flöte darabjaitól, mivel azok fordítások fordításai. A tervben nem nehéz felfedezni a szenzációkeltés szándékát, s ha hozzátesszük, hogy az ötletet felkarolta egy nemzetközi hírű lemezcég, a Deutsche Grammophon, nyilvánvaló, hogy a projekt valamennyi résztvevője erősen marketingorientált gondolkodással viszonyult feladatához.

(Claude Debussy művei. Deutsche Grammophon)

Az alábbi bekezdésekben olyan lemezről esik szó, amelynek produkciói elsőrangúak, mondhatni osztályon felüliek, a koncepció pedig talán nem is volt tudatosan az, hogy a művészek keresztmetszetet nyújtsanak egy alkotó terméséből – a végeredmény azonban kétségkívül keresztmetszet lett, akár törekedtek erre, akár nem. Mindössze négy mű hangzik fel, ám ez a négy alkotás kulcsfontosságú, és a zeneszerző – Claude Debussy – viszonyát illusztrálja három nagy hagyományú, minden kor alkotóját megszólító műfajhoz.

(Schubert: Winterreise. Erato)

E sorok írója nem rajongója DiDonatónak. Olykor szellemi stréberséget érez megnyilvánulásaiban: valaki meg akarja mutatni, milyen művelt és okos. Az is zavaró, hogy az énekesnőnek néha nem sikerül lepleznie önmaga iránti elragadtatását, és ez sajnos nemcsak tetszelgő fotóiról sugárzik, de alkalmanként az előadások gesztusrendszerébe is beszivárog.

(Jean Rondeau: Melancholy Grace. Erato)

Csapongás? Igen. Hisztéria? Az is előfordul itt – de maguk a darabok sem mentesek ettől, az előadó nem olyasmit fedez fel bennük, ami lehetőségként nincs ott a kottasorokban. Modernség? Az is: sok olyan részlet akad a darabokban, amelyekben meglepő fordulatokra, fűszeresen szokatlan harmóniákra figyelünk fel. A Melancholy Grace, Jean Rondeau briliánsan szerkesztett és még briliánsabban tolmácsolt, önálló kompozíciónak beillő antológiája a lélek különleges, borúsan termékeny állapota elé tart zenei tükröt, s mutatja meg benne azt a maga sokféleségében.

 (Benjamin Grosvenor: Liszt. Decca)

Hogyan viszonyuljon ehhez a zavarba ejtő heterogeneitáshoz a zongoraművész, amikor Liszt-lemezt készít? Hogyan válogasson? Amilyen sokféle az életmű, olyan sokféle műsorszerkesztési elv lehetséges. Szembe is lehet szegülni a szédítő változatosság alapélményével, éppen az ellenkező tartalmú tulajdonságra: az egységre koncentrálva. Menedéket kínálhat a gyűjteményes kiadványok koncepciója: lehet lemezt összeállítani Liszt kései darabjaiból, lehet minden mást mellőzve a rapszódiákra összpontosítani, lehet hiánytalanul lemezre játszani a teljes Années de pèlerinage-t vagy az összes Transzcendens etűdöt, és lehet kizárólag operaparafrázisokból készíteni CD-t. Valamennyi döntés létjogosult, de azért van abban valami magasrendűen izgalmas, ha egy zongoraművész úgy állít össze antológialemezt Liszt műveiből, hogy a válogatás a sokarcúságra, a hangütések, formák, terjedelmek, műfajok és faktúrák gazdag skálájára hívja fel a figyelmet.

(Hindemith: Wind Sonatas. Les Vents Français. Warner Classics)

És Hindemith? „Kicsoda? Ki az a Hindemith?” – felel a kérdésre kérdéssel a magyar zenehallgató, hiszen a XX. század egyik legjelentősebb zeneszerzőjétől szinte soha, semmi nem szólal meg magyar hangversenytermekben. Enyhíti a mellőzés tényét, hogy Hindemith német kortársai: Schönberg, Berg, Webern is mindmáig hasonló elutasításban részesülnek? Aligha, mivel az új bécsi iskola triászával ellentétben Hindemith zenéje tetszetős, könnyen befogadható, megkockáztathatjuk: szórakoztató – nem véletlenül kereste kenyerét szerzőjük fiatalon tánczenekarokban.

 (Jörg Widmann és a Budapesti Fesztiválzenekar. Budapest Music Center, június 5.)

Mindig érdekes olyan karmester vezénylését figyelni, aki zeneszerző. Másképp nyúlnak a művekhez. Többségük a dirigálás manuális részét unortodox módon értelmezi – így tesz Widmann is, nem sokat törődve ütéstechnikával, és nem használva pálcát. Ugyanakkor egyfelől a zene belső tartalma, logikája, másfelől mélyről fölfakadó indulati töltése nagyon is érvényesül muzsikálásában. A Fesztiválzenekar, amely a teljes koncerten tudása legjavát adva, lelkesen és magas színvonalon játszott, kitűnő produkciót nyújtott Jörg Widmann vezetésével.

(Balog József zongoraestje. Zeneakadémia, május 12.)

Balog József mindvégig spontán lendülettel, szuggesztívan tolmácsolta az est gazdag és heterogén programját. Muzsikálását nem „reprezentációs” célú, sokkal inkább indulathordozó virtuozitás jellemezte: olyan pergés, pezsgés, máskor szikrázás, amely a művek emocionális tartalmait segítette felszínre. Lélegző tagolással, sok színnel, változatos dinamikai kidolgozással és életteli hangsúlyokkal zongorázott, fogékonyan az egymástól jelentősen eltérő hangvételek iránt, s így sikerült méltó módon érzékeltetnie az antológia stiláris sokféleségét.

(Kamara-kör: Stravinsky-est. Zeneakadémia – április 27.)

A fiatal muzsikusokból alakult, Radnóti Róza zongoraművész által vezetett Kamara-kör hangversenyének műsora az egyik legleleményesebb koncertprogram volt, amelyet valaha hallottam. Két leheletrövid mű vezette be az esemény két részét, mindkettő két-két fúvósra íródott (Fanfár egy új színház felavatására – két trombita; Lied ohne Name – két fagott), s mindkettő után egy-egy hosszabb, nagy jelentőségű mű következett, pontosabban egy-egy nagy mű szvitváltozata, illetve átirata (A katona története – szvit hegedűre, klarinétra és zongorára; Tavaszi áldozat – átirat zongorára, négy kézre). Rövidség és hosszúság, csekély jelentőség és kivételes súly, alkalmi darab és fontosnak szánt kompozíció, más alkotóperiódusok – mindegyik műben ott az átütően meggyőző csúcsteljesítmény varázsa egyfelől, a személyiség eltéveszthetetlen, hiteles kézjegye másfelől.