(Schubert: Piano Sonatas D 784 & D 959, Allegretto D 915 – Eric Lu. Warner Classics)

Van, aki érti/érzi ezt a világot, és van, aki nem. A fiatal kínai-amerikai zongorista, Eric Lu lelkének minden rezdülésével, minden idegszálával Schubert sugallatára hangoltan játszik. Hogy nagyszerű zongorista, azt már egy korábbi lemezét hallgatva megtudhattuk: a Leedsi Nemzetközi Zongoraverseny 2018-as győzteseként készített Chopin–Beethoven-felvételén makulátlanul kidolgozott produkciók sorjáztak. Az előadások zeneileg is számos értéket mutattak fel: Chopinnél (f-moll ballada, b-moll szonáta) a kifinomultság, a nemes tartás, a tragikum, Beethovennél (G-dúr zongoraverseny) a mű költőisége, meditatív-átszellemült hangja és a finálé eksztatikus ujjongása iránti fogékonyság fegyverezte le a hallgatót.

(Beethoven, Stravinsky: Violin Concertos. Warnes Classics)

Vilde Frang lemezének különlegessége, hogy a Deutsche Kammerphilharmonie Bremen élén karmesterként korunk egy másik pompás hegedűse áll, a Frangnál tíz évvel idősebb Pekka Kuusisto. A zenekar kis létszáma tömör hangzást és mozgékonyságot generál, ez tartást ad a közös játéknak, és remekül aláhúzza a fogalmazásmód kamarazeneszerű részleteit. Az együttműködés felhőtlenül tökéletes, az atmoszféra természetesen oldott, Beethovennél a nagyság merevség nélkül, Stravinskynál a modenség csúnyaság nélkül valósul meg. Frang kifinomultan és árnyaltan, salaktalan hangon játszik.

(Kapcsolódások. A MÁV Szimfonikus Zenekar hangversenye – Zeneakadémia, november 24.)

Évtizedeken át hallgattam budapesti koncertjein, és persze lemezeken is a francia-ciprusi zongoraművész, Cyprien Katsaris játékát, és az igazat megvallva produkcióinak minden mutatós, vonzó vagy akár hódító jellegzetessége ellenére sem voltam soha egészen biztos abban, hogy virtuozitásában jelen van a liszti transzcendencia vagy a heroizmus mozzanata. Inkább úgy éreztem, ő is egy az ünnepelt „Liszt-virgások” közül – hajdan a Zeneakadémián zongorista berkekben így nevezték azokat különösebb szellemi mélység nélküli Liszt-előadókat, akik jó gyorsan tudtak Lisztet játszani.

(The French Album. Works by Fauré, Ravel, Debussy. Izabella Simon, Dénes Várjon. Hungaroton)

Amikor zongorista zongoristával kamarazenél, történjék az egy hangszeren vagy kettőn, a két egyéniség olyan eggyé olvadására nyílik alkalom, amely soha nem valósul meg hegedű–zongora vagy cselló–zongora szonátapáros esetében, azokban ugyanis a két hangszer hangjának eltérő színe eleve megakadályozza a művészi „teljes hasonulást”, a két személyiség egymásba való átáramlását.

(Vásáry Tamás és az MR Szimfonikusok Schubert-estje. Zeneakadémia, október 27.)

A süket fülek két évszázada nem akarják meghallani, hogy Schubert szimfóniái közül nemcsak a Befejezetlen és a Nagy C-dúr remekmű, hanem az összes többi is az. Ott a helyük a kánonban. Az ilyesmit nem keddről szerdára ismeri fel a közvélemény: évtizedek apró lépései kellenek hozzá. Ilyen apró, de hasznos lépés volt Vásáry Tamás és az MR Szimfonikusok Schubert-bérletének nyitóhangversenye, amelyen a zeneszerző 5., 1. és 3. szimfóniája szólalt meg: olyan művek, amelyeket tizenhat és tizenkilenc éves kora között írt.

(Budapesti Fesztiválzenekar, Robin Ticciati, Alina Ibragimova. Müpa, október 8.)

Orosz műsort hallottunk, két ritkaság között egy gyakrabban megszólaló kompozíciót – három remekművet. A nyitószám, a mellőzött-alulértékelt Ljadov zenekari darabja, Az elvarázsolt tó hivatalosan szimfonikus költemény, de dramaturgiailag nem az, hiszen a hétperces darabban nem történik semmi, az egész varázslat csupán egyetlen hangulat ábrázolása. Ticciati és a zenekar nagyszerűen közvetítette ezt az állókép jelleget: hatott a sejtelmes kezdés, a sok puha szín, a mesehangulat, a vonóstremolók és a kürt-közbeszólások titokzatossága.

(A Zongora. Ránki Dezső szólóestje, Müpa, szeptember 27.)

Ránki Debussy tételei felé is ugyanazzal a részletgazdag és briliánsan pontos előadással fordult, amellyel Schubertet megszólaltatta, de persze a végeredmény mégis egészen más lett. Ha Schubert zenéje az örökkévalóságra figyel, Debussyé a minket körülvevő tárgyi világ érzéki jelenségeire, a múlékony kicsiségekre. A Gyermekkuckó hat tételében (Doctor Gradus ad parnassum, Az elefánt bölcsődala, Babaszerenád, Hópelyhek tánca, A kis pásztor, Golliwogg’s Cakewalk) és a Metszetek három darabjában (Pagodák, Granadai este, Kertek esőben) semmi transzcendencia vagy misztika nincs, a tételek karaktereket ábrázolnak, hangulatot festenek, könnyedséget vagy nehézkességet, komolyságot vagy játékosságot jelenítenek meg hedonista életélvezettel.

(Annie Fischer on Screen. The Complete Hungarian TV Broadcasts 1962–1985. Gamma Home Entertainment)

Csakhogy aki valamit tud Fischer Annie személyiségéről, azt is tudja, hogy éppen a felvételek készítése volt – mind a hang-, mind a képfelvételeké –, amitől radikálisan független személyisége idegenkedett. Ismeretes, hogy idős korában averziója látszólag enyhült, és sok órát töltött a Hungaroton stúdiójában, hogy felvételt készítsen Beethoven összes zongoraszonátájából, végül azonban nem engedte, hogy a lemezek életében megjelenjenek, azok kiadása csak halála után valósulhatott meg. Tévétől, filmtől hasonlóan igyekezett távoltartani magát, interjút soha nem adott. Néhányszor mégis megtörtént, hogy egy-egy hangversenyét kamerák rögzítették. Ezek a hazai felvételek jelentek meg most egy öt DVD-t tartalmazó kiadványban.

(Musa Italiana. Mendelssohn, Schubert, Mozart. Riccardo Chailly, Filarmonica della Scala. Decca)

De hát mi is az a bizonyos italianità? Pontosan meghatározni aligha lehet, körülírni talán igen. Feltétlenül szerepet játszik benne a dallambőség és a dallamok éneklő karaktere: az, hogy a melódia, még ha hangszerre írták is, vokális ihletésű. Fontos elem a tűz, a délszaki temperamentum, a zenéből áradó életkedv, az energia, a hangsúlyok élénksége – és az, hogy a zenét átjárja az érzékiség, amely bizonyos korokban a hangzás áttetsző karakterét jelenti, más időkben a színekben való gazdagságot. Nagyjából ezek volnának az olaszos jelleg fő alkotóelemei – más talán még hozzátenné, hogy az olasz zene nemcsak énekelni szeret, de a mozdulatnak, a táncnak is elkötelezettje.

(Auer Trio Plays Schubert: The Complete Piano Trios. Binder Music Manufactory)

Kiérlelt felvételek magas színvonalú hangszeres játékkal. A muzsikálásból megérezhető a zeneszerző művei iránti elkötelezettség, ahogyan az is, hogy az Auer Trió – amelyet tagjai a veszprémi születésű, magyar származású, de Szentpéterváron világhírűvé lett hegedűvirtuózról, Auer Lipótról (1845–1930) neveztek el – a három művész zenei „szerelemgyereke”: olyan együttes, amelyben, bár a kellő professzionizmussal és szakmai rutinnal, mégis a közös játék spontán öröme által vezérelve zenélnek – vagyis a tolmácsolások arról tanúskodnak, hogy a stúdióban lelkesen dolgoztak, szívesen készítették el a lemezt.

(Ruth Slenczynska: My Life in Music. Decca)

A tavaly készült lemez nem akármilyen élmény. Természetesen ámulattal hallgatjuk, hogy valaki 97 évesen sértetlen technikával, sőt virtuózan zongorázik, ám ennél is több, hogy ebből a zenélésből árad az életkedv, az energia, a találékonyság, hogy az értelmezések egyéniek, eredetiek, nemegyszer ellentmondanak a mai konvencióknak. Mai konvenciók? Valóban, az ámulaton és a pozitív megrendülésen túl alighanem ez a lemez legizgalmasabb hozama: arra figyelni, miben más ez a zenélés mint a manapság megszokott.

(Michael Haydn: Violin & Flute Concertos. Capella Savaria on Period Instruments, Andrea Bertalan, Zsolt Kalló. Hungaroton)

Nem nehéz szavakba foglalni, mit érez a zenehallgató a művekkel való megismerkedéskor. Felüdülést. A tizenkét tétel olyan, mint egy élvezetes, frissítő szellemi-érzéki pezsgőfürdő. A zene tele van ötletekkel, csupa lelemény, csupa szellemesség, csupa energia és kontraszt, a lassú tételek bensőségesek, személyes hangúak, a gyorsak lendülete magával ragad, a hangszerkezelés egyszerre hálás és ugyanakkor sok-sok mutatós megmozdulásra ad alkalmat.

 (Vivaldi, Verdi: Le Quattro Stagioni. I Musici. Marco Fiorini – violin. Decca)

Az I Musici di Roma neve fogalom. Az Accademia di Santa Cecilia végzős hallgatóiból 1951-ben alakult kamarazenekar 1952-ben mutatkozott be a közönség előtt – hivatalosan tehát most ünnepli fennállásának hetvenedik évfordulóját. Volt és van ennek az együttesnek egyénisége, profilja? Határozott igen a válasz: a képlékeny és puha, fényt árasztó hangzás jellegzetesen olasz zamatú, érzéki szépsége az egyik vörös fonál, a hangszeres maximalizmus, a virtuozitás, a kifinomult játékkultúrával párosuló ízlés és a szélsőségektől idegenkedő, elegáns mértéktartás a másik.

(Bach: Wohltemperiertes Klavier, II. Trevor Pinnock – csembaló. Deutsche Grammophon)

Az első lemez borítóján Helga Philipp, a másodikén Victor Vasarely egy-egy képe látható. Mindkét alkotás alapközege a geometrikus absztrakció, a hálót vagy kürtőt megjelenítő szerkezet magába vonzza a tekintetet, trükkösen játszva a térérzettel és a végtelen képzetével. Mindkét esetben elemi fontosságú a konstrukció és a tárgyilagos logika. Feltételezhetjük, a két op-art mű szerepeltetése Pinnock egyetértésével történt, s üzenetértéke van, mely a szerkezet, az intellektus vezetőszerepének fontosságára hívja fel a figyelmet a Wohltemperiertes esetében.

(Balázs Fülei: Blurred Boundaries – Hungaroton)

Füleinek nemrég jelent meg egy lemeze Blurred Boundaries címmel, műsorán Ravel (Miroirs – Tükrök, 1904/05), Franck (Prelűd, korál és fúga, 1884) és Debussy (Estampes – Metszetek, 1903) kompozícióival. Hogy mit jelentenek az Elmosódott határok, a kísérő szövegben maga a művész magyarázza el. A szinesztézia jelenségére hívja fel figyelmünket: arra, amikor hallásunkkal fogadjuk be az ingereket, ám ezek színek, illatok, hő vagy hűvösség, tapintásélmények, térbeli formák képzetét is felkeltik bennünk. Ilyenkor elmosódnak a határok az érzékek felségterületei között.

(Les Vents Français – Zeneakadémia, május 2.)

Ha jól emlékszem, Magyarországon még nem koncerteztek – legalábbis együtt, kvintettként még nem, a tagok külön-külön azonban már sokszor, kiváltképp Pahud, Leleux (ő karmesterként is) és Vlatković. Ha valaki nem tudná: ők öten mind hangszerük tigrisei, világsztárok, akik az instrumentális mindentudást egyesítik kifinomult előadói kultúrával, érzékeny és felfedező szellemű repertoárépítéssel. Akinek a fúvós irodalom vagy a fúvós játék csak valami lesajnált „futottak még” kategória, „plebejus dolog”, hallgassa meg a Les Vents Français felvételeit (jó néhány jelent meg az utóbbi években, sokszínű műsorral): el fog ámulni, milyen gazdagság, választékosság, szellemi előkelőség sugárzik az öt muzsikus játékából.

(Bruce Liu: Chopin. Deutsche Gram­mophon)

Egyáltalán: a teljes lemezen, mindvégig megfigyelhető, hogy verseny ide, verseny oda, Bruce Liu, fittyet hányva a megmérettetés díjban-pénzben-presztízsben kifejeződő tétjére, abszolút felszabadult és természetes közlékenységgel játszik, s ez a rubatókban, a hangsúlyok retorikai funkciójában és a nagy, régi tradíciótól örökölt szabadság sok bátran alkalmazott elemében nyilvánul meg.

(Ünnepi hangverseny Bartók Béla születésnapján, Bartók Béla Emlékház, március 25.)

A legnagyobb feladatot a Bartók Emlékház estjén Farkas Gábor vállalta, hiszen ő valamennyi műsorszámban szerepelt. Olvasatában az 1. elégia dallamvilágának és harmóniáinak kromatikus telítettsége érzékenyen jelenítette meg a búcsúzó posztromantika és egy feszülten expresszív modern hangkeresés találkozását, az op. 14-es Szvit tolmácsolásában pedig ezek után élénk kontrasztként hatott az éles hangsúlyokkal, szögletességgel operáló konstruktivizmus. Kodály zongoradarabjait Farkas értelmezésében jelentős érzelmi-indulati felhajtóerő, színgazdagság és reprezentatív virtuozitás jellemezte.

(Babar, a kis elefánt története. Simon Izabella, Hegyi Barbara. Hungaroton)

Hegyi Barbara úgy mondja a szöveget, ahogyan egy szülő mesél a gyerekének: dikciójának legfőbb vonása a megszólító közvetlenség és a sallangtalan természetesség. Orgánumának kezdettől szexepilje egy karcos regiszter – ezt is remekül használja. Simon Izabella zongorázása a Babar-miniatűrökben színes, kontrasztgazdag, változatos és ábrázoló szellemű, kiaknázza a tételek humorát, hangulatfestő-illusztratív jellegét. A két művészi teljesítmény tökéletes összhangot alkot: megszületik a kedves, fordulatos zenés mese hasonlíthatatlan varázsa.

(MÁV Szimfonikus Zenekar, Takács-Nagy Gábor, Pinchas Zukerman, Zeneakadémia, február 25.)

Nem vagyok biztos abban, hogy hallottam már Takács-Nagyot Kodályt vezényelni, de egymást követően három Kodály-művet még biztosan soha nem hallottam tőle, s a mostani élmény világossá tette jelentős affinitását a zeneszerző művészete iránt. A produkciókban érvényesült a kodályi zene pátosza, súlya, melankóliája és energiája, veretes dallamainak jellegzetes magyar duktusa, kibontakozott a darabok hangszerelésének alapvetően sötét tónusú, mégis sok és sokféle árnyalatban pompázó színvilága.