Stockholm egyik főutcáján, a Birger Jarlsgatanon 1995 egyik téli reggelén a járda alól előbukkant egy orosz tengeralattjáró. Ötágú vörös csillagot viselő tornya körül aszfaltdarabok hevertek. A svédek egy másodpercig rémülten nézték, aztán jót nevettek a meghökkentő kávéreklámon. Mivel arról volt szó. Művészi alkotás, ha úgy tetszik. Mostantól ez valószínűleg viccnek sem jó.

„Kolosszális erőfeszítéseket tettünk, hogy felépítsük a közös Európát. A mi társadalmi modellünket elfogadó nyolc ország lehetőséget kapott arra, hogy csatlakozzon Európához. A Magyarország által választott irányvonal hajszál a levesben. Másrészt viszont láthattuk, hogy a reakció szörnyetegének kikiáltott Lengyelország az Ukrajna [elleni agressziót követően] teljes mértékben velünk tart” – mondta Martin Lidegaard, a dán szociálliberális párt (De Radikale Venstre) elnökhelyettese, a Folketing (parlament) Külpolitikai Választmányának elnöke a Weekendavisen című polgári lapnak nyilatkozva.1

Egyáltalán nem hibáztatható az, aki Szlovénia mai politikai térképére nézve a fejét fogja szédültében. A paletta ugyanis első megközelítésre kiismerhetetlen. Némi túlzással: ha az ember egy percig nem néz oda, máris születik egy új párt. Különösen zavaros a kép, ha az érdeklődő nincs tisztában az évtizedes előzményekkel és azzal, hogy e kis országban a politika szinte valamennyi szereplője személyesen vagy (akár távoli) rokoni kapcsolat révén jól ismeri egymást. A látszólagos káoszban ennek ellenére végül is rend van, csak nehezen bontakozik ki a programok, állásfoglalások, belső viták sűrű ködéből. Most, a választások eredményének ismeretében, megpróbálunk eligazodni ebben a látszólagos zűrzavarban, már csak azért is, mert a többször regnáló kormányfő, Janez Janša Orbán szövetségeseként és üzletbarátjaként ismert, de mégsem az, bár lehet, hogy igen. Ez ennyire egyszerű.

A hetvenes-nyolcvanas években Budapest–Belgrád viszonylatban helyjegy csak az egyébként kényelmesnek mondható magyar szakaszon volt, a határ után érvényét vesztette. A menetrendi pontosság többnyire a véletlen műve, egyszer megfordult a fejemben, hogy tán épp azt büntetik. A vécékhez a vonaton Szabadkától Belgrádig a zsúfolt folyosó miatt már nem lehetett hozzáférni, de ami a higiénét illeti, talán jobb is. A tényleges menetidő a Budapest–Belgrád négyszáz kilométerén elérhette a kilenc-tíz-tizenkét órát. Évtizedekig ment ez így. A vonal felújítása nem tűrt halasztást. Az persze erősen vitatható, hogy az európai uniós tagjelölt Szerbia Keleten kereste a megoldást. A felújított vonal egy részének átadására 2022. március 19-én került sor, Aleksandar Vučić szerb elnök, Orbán Viktor magyar kormányfő és mások jelenlétében.

„Moszkva (...) minden eszközt igyekszik felhasználni annak érdekében, hogy a számára történelmi és kulturális szempontból is közeli térségben megőrizze pozícióit. (...) A moszkvai vezetés fő célja ugyanis, hogy a Nyugat-Balkán területén továbbra is megmaradjon a stabil orosz politikai, gazdasági és katonai jelenlét és befolyás. A Nyugat-Balkán (...) olyan térség, amely önállóan nem képes kezelni és megoldani felmerülő problémáit. Ezeknek köszönhetően a Balkán nemzetközi segítségre szorul, ezáltal pedig befolyásolhatóvá válnak államai. Napjainkban ennek a hatalmi játszmának az egyik legfontosabb szereplője pedig vitathatatlanul az Oroszországi Föderáció” – írja egy kitűnő tanulmány (Haiszky Edina: Nyugat-Balkán mint az orosz előretörés régi vagy új színtere?).1

Délnyugati szomszédunknál érdemes a választások előtt néhány hónappal új pártot alakítani. Esélye lesz a győzelemre. Ez tréfásan hangzik, ám félig sem az. Míg nálunk ezeket kamupártoknak nevezik, és többségük valóban ilyen, Szlovéniában nem így van. Példa erre a parlament elnöke által 2022 januárjában alapított liberális párt (LIBE) vagy a Gen-I energetikai konszern1 vezérigazgatójából gyorsan népszerű politikussá vált Robert Golob pártja, a Gibanje Slovenija, azaz Szlovénia Mozgalom, amely (láss csodát!) bizonyos felmérések szerint az első helyen áll. A szlovén pártstruktúra a 2010-es évek óta szédítő sebességgel változik.

„Ahol füst van, ott tűz is van” – idézi a szarajevói Oslobođenje című politikai napilap a Neue Zürcher Zeitung cikkét a Várhelyi Olivér bővítési biztos szerepével kapcsolatban felmerült kételyekről.1 Várhelyi kinevezését csak másodszorra hagyta jóvá az Európai Parlament szakbizottsága, holott, tekintve, hogy tisztviselőről, nem pedig politikusról van szó, a jóváhagyás elsőre is eldöntöttnek látszott. „Biztosként az EU-t fogom képviselni, ez lesz a feladatom (…) nem fogok elfogadni semmilyen utasítást egyetlen más szervtől és kormánytól sem”, ismételgette a jelölt minden, az objektivitását firtató kérdésre. Ehhez képest meglepő, hogy 2022 januárjában harminc európai parlamenti képviselő beadvánnyal fordult Ursula von der Leyen bizottsági elnökhöz, azzal a kéréssel, hogy indítsanak vizsgálatot a magyar uniós biztos pártatlansága ügyében.

„Még a zászlónkat és a címerünket sem magunk terveztük. Fogalmam sincs, hogyan került ezekbe a Bourbon-liliom” – mondta néhány évtizede Bosznia-Hercegovina koppenhágai nagykövete, mikor búcsúzásomkor meghívott ebédre. Szegény volt az eklézsia, lényegében egyszemélyes külképviselet, kisvendéglőben ültünk, a nagykövet asszony azon merengett, hogyan eshettek egymásnak a népek, „hisz még a bajramot is együtt ünnepeltük... Na és a nyelv. Bosnyák nyelv, ugyebár, nincs, ez Vuk nyelve”, utalt Vuk Stefanović Karadžićra, az egységes szerbhorvát nyelv megteremtőjére.1 „Kínunkban azt mondjuk, »naški«, azaz a mi nyelvünk. Vagy, talán groteszk tréfával, hogy »jugoslovenski/jugoslavenski esperanto«. Látja, még az anyanyelvünket se tudjuk megnevezni. Mi nem mondhatjuk csak úgy, könnyedén, hogy szerbhorvát.” Pedig a bosnyákok beszélik talán a legszebben.

A tényfeltáró szlovén sajtó egyre többet ír arról, hogy Magyarország folyamatosan beavatkozik a szlovén belpolitikába: közvetlenül vagy közvetetten, de mindenképp erőteljesen, anyagilag is támogatja az ottani kormánypárti médiát. Ez a tevékenység évek óta érzékelhető, és különösen a 2022. évi szlovéniai választások előtt ölt egyre nyíltabb formát. A jelenséggel, pontosabban a kormánykoalíció vezető pártja, a Janez Janša miniszterelnök elnökölte Szlovén Demokrata Párt (SDS) által élvezett anyagi támogatások ügyével két év óta parlamenti vizsgálóbizottság foglalkozik. Az Orbán-kormány a muravidéki magyaroknak nyújtott támogatása, pontosabban annak felhasználása is felkapott téma. Annál is inkább, mivel ez esetben közvetlenül a magyar adófizetők pénzéről van szó.

„Éppen vasaltam, mikor megláttam Mogens Glistrupot a tévében. Annyira fellelkesített, hogy jelentkeztem az általa alapított Haladás Pártba (Fremskidtpartiet, FrP)” – mondta néhány évtizede Pia Kjærsgaard, a dán szélsőjobb rövid idő alatt emblematikussá vált alakja. Nem csupán jelentkezett, de amikor a pártalapítót adócsalásért (voltaképp az adófizetés megtagadásáért) három évre ítélték, az ifjú szőke hölgy, aki egyáltalán nem hasonlít a viccek szőke nőjére, lényegében átvette a hatalmat a szervezetben.1 Mire 1987-ben Glistrup kiszabadult, a párt Kjærsgaard mellett állt, aki rövidesen kizáratta egykori példaképét, majd 1995-ben Dán Néppárt (Dansk Folkeparti, DF) néven újjászervezte, végül is „domesztikálta” a pártot.

„A Magyarországgal folytatott együttműködés folyamatosan mélyül. Mind a magyar befektetések és beruházások, mind az áruforgalom növekedése csodálatra méltó. Az Önök gazdasági eredményei rendkívüliek, és csak dicséret illeti a demográfia terén tett magyar erőfeszítéseket is.” Janez Janša szlovén miniszterelnök ezt nem a „Budapesti Demográfiai Csúcson”, hanem az 56. Celjei Mezőgazdasági Vásár (MOS) megnyitóján mondta vendégének, Orbán Viktornak.1

Amikor a nagykövetségről Ljubljana Stožice nevű kertvárosába hazaérve kinyitottuk a postaládánkat, a szokásos számlák mellett egy kis számológépet találtunk. A gépben egy szám: 239,640. Ez volt az az árfolyam, amelyen rögzítették a szlovén tolár (SIT) és az euró arányát. A számológépet pedig Szlovénia minden postaládájába bedobták, hogy még az euró bevezetése előtt, de már a kettős fizetés idején bárki ellenőrizhesse: a megfelelő átváltási arányt alkalmazták-e az üzletekben, a piacon, a vendéglőkben, a fodrásznál, a benzinkutaknál – szóval mindenütt. Az árfolyamdrágítást nagyon keményen büntették, egyszerű vásárlónak álcázott hatósági alkalmazottak segítségével is. A rekord egy benzinkút volt, ahol egy jégkrémért a kilencszeresét kérték annak, amit a rögzített árfolyam diktált. Ilyen intézkedések révén sikerült elkerülni az euró bevezetésétől való legnagyobb félelmet: az infláció növekedését.

„A dán hírszerző szolgálatok tevékenységébe beépült egy paradoxon. Azért hozták őket létre, hogy megvédjék a demokratikus jogállamot, ámde olyan módszerekkel, amely ennek épp az ellenkezője: bizalmas, fedett, néha pedig zsarolást igénylő eszközök révén. Ezért olyan fontos, hogy újraalkossuk a rájuk vonatkozó szabályokat, ők pedig ezen keretek között maradjanak” – mondta Jacob Mchangama jogász, a dán Justitia nevű, független jogászszervezet igazgatója az ország egyik legnagyobb napilapjának, a Berlingske Tidendének nyilatkozva.1