A hazai politikusok és a média azt hangoztatja, hogy az Ukrajna elleni orosz agresszió „a szomszédunkban van”, holott a harctértől való távolság csaknem kétezer kilométer, de még Kijivtől is úgy nyolcszáz. Szeged és a bosznia-hercegovinai Banja Luka (a bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság, Republika Srpska, RS  „fővárosa”) között légvonalban 283, autóval 416 kilométer a táv. Ezzel persze csöppet sem akarom lebecsülni az ukrán honvédő háború jelentette biztonsági fenyegetést, csupán arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy ennél közelebb is van komoly, akár háborús veszélyt jelentő tűzfészek, amelyben az Orbán-kormány, hagyományaihoz híven, ismét a rossz oldalon áll. Persze az euro-atlanti szövetség ellenében.

Az ÉS egy korábbi számában (2023/28.) a dániai inflációról és kezeléséről írtam. Azért tartottam érdekesnek, mert egy kis, saját valutával bíró uniós tagország helyzetéről szól. Most olyan, ugyancsak kis méretű uniós tagállamról lesz szó, amely 2007 óta tagja az euróövezetnek, és bizony hatott rá az „összeurópai” áremelkedés. De nem illetik hamis jelzőkkel, és nem rejtélyes „injekcióval” küzdenek ellene. Viszont hatékonyan.

Én azért megnyugtatnám a kormány és a Magyar Nemzeti Bank vezetőinek riadt kis lelkét: nem Nyugat- és Észak-Európához kell hasonlítani a 24 százalék körüli hazai inflációt, hanem mondjuk Angoláéhoz (25,8 százalék – nem is fogadták a magyar miniszterelnököt, pedig már a levegőben volt), vagy Haitiéhez (34 százalék), de a baráti Törökországé se rossz (73 százalék)1. Igaz, hogy az élelmiszerárak nálunk úgy 30-40 százalékkal nőttek, de a falánkság a hét főbűn egyike, úgyhogy ez nem is baj. A jelenlegi áremelkedés sem baj, mert mértéke egy-két tized százalékponttal csökken, tehát az árak megindultak lefelé, ami ugyan így nem igaz, de jól hangzik. A csőd szélén tántorgó kapitalistáknál persze más a helyzet. Nézzük például a szörnyű jóléti állam fogságában vergődő Dániát.

Ki ne ismerné a szocializmus korából a rendszert jellemző tréfát: „Mi volt az öreg ausztrál tragédiája? Vett egy új bumerángot, és eldobta a régit.” Nagyjából ez történt évtizedeken át az eleinte Adria, majd Jugoszláv, később (az üzemeltető révén) JANAF (Jadranski naftovod – Adriai kőolajvezeték) néven ismert és egy időre már-már feledésbe merült létesítménnyel. Pedig múltja és kevéssé ismert jelene egyaránt érdekes és bizonyos tekintetben groteszk történet.

Nagy figyelemmel és szomorú empátiával olvastam Odze György barátom és volt kollégám kétrészes cikkét (Bem rakparti évek, ÉS, 2023/12., március 24., 2023/16., április 21.), amely lényegében annak a leírása, hogyan lehet egy negyven évig kényszerpályán mozgó, de a lehetőségeit kihasználó, majd önállóságát elnyerve professzionális külpolitikából rémületesen amatőr, partnerromboló, a magyar érdek ellen ható, eleve bukásra ítélt „politikát” csinálni. Hogyan lehet nagyjából egy évtized alatt lerombolni mindazt a hírnevet, nemzetközi megbecsülést és eredményt, amelyet a magyar külpolitika akár a szocializmusban, akár annak haldoklása során, és azt követően, különböző összetételű kormányok alatt kivívott magának.

Ugyanez történt a külgazdaságban is. Igyekeztem nem adatokkal telezsúfolt tanulmányt írni: ebből van elég, bizonyítva a magyar külgazdaság-politika borzalmas károkat okozó teljes csődjét. Bemutatom azonban azokat a folyamatokat, amelyek e csődöt megelőzték, és amelyek ahhoz vezettek. „Ilyen volt, és ilyen lett.”

A 2021 februárjában koronavírus miatt elhunyt népszerű szerb énekes-előadóművész, Ðorđe Balašević 1987-ben dalolta slágerré Samo da rata ne bude!, azaz „Csak háború ne legyen!” című számát. Megdöbbentően sokszor hallottam ezt a mondatot (persze nem dalként) a hetvenes-nyolcvanas években, Jugoszlávia szinte minden nemzetiségéhez tartozó házigazdáimtól, kollégáimtól, barátaimtól. És bevallom, az utolsó pillanatig nem tudtam, vagy nem akartam tudni, mire gondolnak. Ezután olyan iszonyat következett, amely a második világháború óta nem volt Európában. Józan, normális ember ezt nem akarhatja vissza.

És mégis.

„De omnibus dubitandum est”, azaz mindenben kételkedni kell – ezt a mondást Johannes Climacusnak, azaz Søren Kirkegaard-nak és Descartes-nak1 is tulajdonítják. Az eredete végül is mindegy: ez az elv, a szkepticizmus a gondolkodás alapja. Cikkemben most, szkeptikusként Dobrev Klárának, a Demokratikus Koalíció (DK) európai parlamenti képviselőjének és miniszterelnök-jelöltjének két állításával foglalkozom. Az egyik az Európai Egyesült Államok létrejöttének már korábban felvetett lehetősége, a másik az erős állam koncepciója, amelyet most hallottam először ennyire erős hangsúllyal, programként. A DK szociáldemokrata, azaz baloldalinak minősített nézeteivel a maguk egészében képtelen vagyok azonosulni, bár bizonyos elemeikkel egyetértek. A liberális vonásokat viszont igencsak kedvelem. Ezért íródott ez a cikk.

Szép dolog, ha egyszerre minden hívő együtt imádkozik. Erre való a Skandinávia-szerte, sőt Németországban is ismert nagy imanap (Den Store Bededag). Mai jelentőségét az adja, hogy a pünkösd utáni negyedik péntekre eső ünnep fizetett munkaszüneti nap. De csak Dániában az. Norvégiában 1686-tól 1915-ig volt így, majd a mindenszentek előtti péntekre, aztán 1950-től vasárnapra tették (Bots- og Bededag). Németországban 1994-ig ünnepnap volt a november végi Buß- und Bettag, de megszüntették, miután közel esett október 3-ához, az újraegyesítés ünnepéhez.

„[A] kínaiakkal való üzletelés komoly veszélyeket rejt magában. A kínai befektetésektől való túlzott függés, főleg átgondolatlan gazdaságpolitikával, netalán korrupt politikai elittel kiegészítve generációkra adósíthatja el az államot” – írja Csapó Dániel és Re­mé­nyi Péter a Kína térnyerése a nyugat-balkáni országokban című ta­nul­mányában.1

Dániában eddig úgy tudták, hogy ha valami lehetetlen vagy azzal határos, akkor a Szociáldemokraták és a Venstre (Dánia Liberális Pártja) koalíciója az. Az ország történelmében mindössze kétszer valósult meg ilyen: a második világháború, illetve a náci megszállás idején, 1940–1943 között (1943-tól, a német katonai diktatúra alatt senki sem vállalta a kormányzást), majd az ennek folytatását jelentő, 1945-ös felszabadulási (egyfajta népfront-) kormány keretében. Másodjára 1978-ban, részint még mindig az 1973. évi olajválság gazdasági kihatásai, részint a szélsőjobb Haladás Párt (Fremskridspartiet) váratlan előretörése miatt, ami ellen a demokratikus pártoknak össze kellett fogniuk. Ez a kormány azonban tizennégy hónap után felbomlott.1 A 2002 november 1-i (Feröeren október 31-i) általános parlamenti választás újabb kihívást jelentett.

Az egykori Jugoszláviával kontingensek alapján kereskedtünk: az évente (és öt évre) megkötött megállapodás tartalmazta azokat az árukat és árucsoportokat, amelyek a kétoldalú forgalomban szerepelhettek. A KGST-országokkal ellentétben ez nem volt a vállalatok számára kötelező: a két állam csak arra vállalt kötelezettséget, hogy a vonatkozó export/import engedélyeket kiadja. A „kanonizált”, exportban és importban egyaránt harmincnyolc kontingens között sorrendben az utolsó a hagyományosan egy-egy millió dollárt képviselő villamosáram-csere volt. Míg a többiről napokig taktikázva alkudoztunk, erről soha nem volt vita.

2022 szlovén „választási „szuperév”. Április 24-én a parlamenti választásokon megbukott, Janez Janša (SDS – Slovenska Demokratska Stranka) vezette jobboldali koalíciót Robert Golob balközép-liberális kormánya váltotta fel (Hogy vagy, szabadság? ÉS, 2022/17., ápr. 29.). Október 23-án került sor az elnökválasztás első fordulójára, melyet Janša volt külügyminisztere, Anže Logar nyert ugyan 33,95 százalékkal, de mögötte a független, ám a balközép-liberális oldalhoz közel álló jogász-újságíró, polgári jogi vezető Nataša Pirc Musar 26,87 százalékkal került a november 13-i második fordulóba. Eddig soha nem volt az országnak jobboldali elnöke. Nagyon valószínű, hogy a balközép összefogása révén most sem lesz. Annál kevésbé, mert az elnökválasztástól nem függetlenül sorban kerülnek napvilágra a volt miniszterelnök jobbára magyar vonatkozású disznóságai. Ja, és újak is vannak.

„Tampen brænder”, azaz szabad fordításban „égetően sürgős”,1 mondta Mette Frederiksen szociáldemokrata miniszterelnök arra a királynőnek történt bejelentés után feltett újságírói kérdésre, miért kell még a mandátum tavaszi lejárta előtt kiírni az általános parlamenti választásokat.2 Így 27 nap van hátra a választásokig. A ma is hatályos alkotmány 1953-as elfogadása óta ez átlagos időszaknak számít: 1964-ben volt a leghosszabb, ötvenhárom nap, 2011-ben pedig a legrövidebb, alig három hét. Az átlag 26,5 napos kampány.3

„A jelenlegi 7711 kuna [1 HRK = kb. 55 HUF] horvát nettó átlagbérből kiindulva a szóban forgó összeg több mint százezer fő [havi] átlagbérének felel meg. (...) A mostani körülményeket figyelembe véve kétszázhúsz embernek kellene negyven évig dolgoznia átlagbérért, hogy megkeresse ezt az összeget. (...) Ezért a pénzért az éppen aktuális árakon kilencszáz darab, egyenként ötven négyzetméteres lakást lehetne venni” – mondta Toni Milun matematikus, annak a 813 millió kuna összegnek a nagyságát érzékeltetve, amelyet az INA horvát–magyar energetikai konszern fölgázágazatának vezetője és társai kerestek a horvát sajtó által máris az évszázad lopásának nevezett földgázügyleten. Amelynek még korántsem zárták le minden leágazását.1

Eszterhás Péter tizenhat évesen került Dániába, 1956-ban. Olyan fokon megtanult dánul, hogy színész lett a második legnagyobb dán városban, Aarhusban. Rendezett is: Shakespeare-t, Pintert, Brechtet, sőt Verdi-operát. A rendszerváltozás után látogatott haza először, de akkor családostul, évente. Fordított Esterházyt, Nádast, Márait, Vámost, Kertész Imrét (igen, a Sorstalanságot is), és ő mutatta be a dánoknak a varázslatos Esti Kornélt. 1.  Az  általa alapított, Hamvas Béláról elnevezett koppenhágai magyar klubban az összejövetelek a péntek esték örömét jelentették számunkra.
De mostanában nem hajlandó Magyarországra jönni. Erre a Magyarországra nem. Az egyik legnagyobb dán polgári napilap, a Berlingske Tidende 2014 júniusában készített vele keserűséggel teli interjút. 2.
Ennek címét adtam a cikkemnek.

„Nem ugyanazzal a céllal építünk kerítést a horvát határon, mint Magyarország a déli határán – mondta Karl Erjavec, akkori szlovén külügyminiszter 2015-ben. – A drótakadály önmagában semmit nem ér, és ezt a magyar példa is bebizonyította, hiszen több ezer rendőr és más személy őrzi a határt. Nem drótakadály kell, hanem kerítés.” Bár nagyon úgy tűnik, hogy ez játék a szavakkal, Milo Cerar akkori szlovén miniszterelnök (balközép SMC párt) és Boštjan Šefic belügyi államtitkár ugyanezt ismételgette a horvát–szlovén határon létesített kerítés megépítésekor.1 Amiből aztán újabb vita kerekedett a két ország állandóan feszült viszonyában.

„Olyan, rendszerszintű intézkedéseket hoztunk, amelyek hosszú időre megoldják a helyzetet (sic!), hiszen tudomásom szerint nincsenek kőolajszökőkútjaink, amelyek csak arra várnak, hogy merítsünk belőlük”, mondta Janez Janša akkori szlovén kormányfő a parlamentben 2022. március 4-én.1 Ezért a kormány 45 napra befagyasztotta az üzemanyagok literenkénti árát: a 95-ös oktánszámú benzinét 1,503, a dízel üzemanyagét 1,541 euróban állapítva meg. Az általános parlamenti választásokat 2022.  április 24-én tartották. A bejelentetés idején már javában zajlott az orosz agresszió Ukrajna ellen, de a világpiaci kőolajárak emelkedése ezt megelőzően is érzékelhető volt. A Janša-kormány a realitással, azaz választási vereséggel számolva az említett, 2022. május 9-ig hatályos intézkedéssel nem csupán aknát, de valóságos aknamezőt helyezett el utódja számára.