„A fegyverek is tiszták, hogyha tiszta / A szándékunk, amely fegyvert ragad.”
 (Shakespeare: János király, V. felv., 2. szín)

Politikai értelemben vett nemzeti egység, azaz hogy minden politikai párt egyetért valamilyen ügyben, Dániában is ritka. Ehhez megrázó történelmi esemény kell. Ilyen volt például a náci megszállás alatt egy ideig viszonylagos önállóságot élvező országban Thorvald Stauning és Vilhelm Buhl (Socialdemokraterne, Szociáldemokraták), majd Erik Scavenius (De Radikale Venstre, Szociálliberális Párt) kormánya egészen 1943 októberéig, amikor a náci teljhatalom bevezetése miatt senki sem vállalta a kormányzást. És persze a felszabadulás után 1945 májusától októberig, azaz az általános választásokig újra Buhl vezetésével.
2024-ben azonban ismét olyan dolog történt, amely a szélsőbaltól a szélsőjobbig egységbe vonta a Folketing (parlament) mind a tizenkét pártját.

A 2004. május 8-i észak-macedóniai választásokon hatalmas fordulat állt be: a jobboldali ellenzék a VMRO-DPMNE vezetésével fölényesen nyerte mind az elnök-, mind a parlamenti választást. Az eddig elnöklő és kormányzó szocialisták nagyot buktak. Gordana Sziljanovszka-Davkova, a jobboldali VMRO-DPMNE jelöltje a szavazatok 65,03 százalékával lett köztársasági elnök. Hrisztijan Mickoszki miniszterelnök a VMRO-DPMNE vezette koalíciós kormánya pedig a Vlen (kb. ’Érték’) nevű albán párttal és a ZNAM (za Našu Makedoniju – a Mi Macedóniánkért) tömörüléssel együtt 77 szavazatot kapott a 120 fős parlamentben, tehát meggyőző többséget szerzett.2 Elemzők a romló gazdasági és környezeti helyzetet, a fiatalok tömeges elvándorlását, a modernizáció elmaradását és a titói időkre emlékeztető jelszavakat nevezik meg a vereség fő okaiként. Az új vezetés a jelek szerint távolodni készül Európától.

Európában, s egyben Magyarországon is lényegében minden politikai szereplő egyetért abban, hogy meg kell nyitni az utat a nyugat-balkáni országok uniós csatlakozása előtt. Ez már 2003-ban így volt, amikor az EU–Balkán Csúcstalálkozó (EU-Balkans Summit) eredményeként megszületett az ún. Thessaloniki Agenda1, amely kinyilvánította a térség uniós csatlakozásának szükségességét: „a Balkán jövője az Európai Unión belül van”.2 Az Agenda azóta is a nyugat-balkáni bővítés hivatkozási alapja. Holott (legyünk őszinték) ez a bővítés belátható időn belül nem szükségszerű, és főleg nem időszerű.

A GRU (Главное раз­ве­ды­ва­тель­ное уп­рав­ле­ние Ге­не­раль­но­го шта­ба Во­ору­жён­ных Сил Рос­сий­ской Фе­де­ра­ции) az orosz fegyveres erők vezérkarának felderítő szolgálata, azaz a katonai hírszerzés. A szervezet létezése nem titok,2 sőt, könyvet is írt róla egy kiugrott főtisztje.3 A címben szereplő egység száma akkor került nyilvánosságra, amikor a Szabad Európa Rádió orosz nyelvű adása 2012-ben, orosz forrás alapján közölte, hogy ennek két alegysége (99450, 74455) havonta külön díjazásban részesül.4 A szervezet megszolgálta a jutalmat: 2014-ben része lehetett lőszerraktár felrobbantásában, a csehországi Vrběticében,5 és ugyanabban az évben két bulgáriai fegyvergyár elleni robbantásban is.6 2016-ban pedig Montenegrón volt a sor. 

Az 1980-as években már szabad volt Jugoszláviában többé-kevésbé őszintén beszélni a nemzetiségi viszonyokról. A szarajevói tévé egyik vitaestjén a közönség soraiból felállt egy fiatalember, és azt mondta: „Apám szerb, anyám szlovén, nagybátyám muszlim (bosnyák), én Titogradban (ma Podgorica: Montenegró) születtem, a feleségem horvát, hát most akkor mondjátok meg: milyen nemzetiségű vagyok?” Sokan választották fiúgyermeküknek a Miroslav, Dragoslav mintájára a Jugoslav személynevet, alkalmasint éppen ezért. Amikor 1991-ben kitört a jugoszláv polgárháború, nyilvánvaló volt, hogy Bosznia-Hercegovina sem marad ki. És ez a háború volt a legbrutálisabb mind között. Itt ugyanis, a vegyes házasságok és áttelepülések ellenére három etnikum: szerb, bosnyák/muszlim és horvát harcolt egymással.1

José Bonifácio de Andrada e Silva (1763, Santos – 1838, Niterói) brazil nemzeti hős, akit hazájában „a függetlenség atyjá”-nak neveznek. Tanulmányait Portugáliában végezte, ahol döntő hatást gyakoroltak rá a felvilágosodás eszméi. Alapvetően liberális nézeteket vallott, és mint ilyen hazatérése után Brazília Portugáliától való függetlenségéért harcolt. Az ország 1822-ben létrejött önállóságát követően két brazil császárnak (I. Péter/Dom Pedro és II. Péter/Pedro) is tanácsadója volt, ám összetűzésbe került az udvarral, ezért, bár II. Pétert, annak gyámjaként a felvilágosult abszolutizmus hívévé tette, 1833-ban letartóztatták. Ezt követően visszavonult a politikától, tevékenységét kizárólag a költészetnek és az ásványtannak szentelte, amely korábban is foglalkoztatta. Nevét az andradit nevű ásvány őrzi. 1838-ban tüdőbetegségben hunyt el. Nem érte meg II. Péter lemondását és a köztársaság kikiáltását (1888).1

Valamikor régen, mikor még létezett Jugoszlávia nevű ország, november 29-e volt A Köztársaság Napja, azaz többnapos nemzeti ünnep. A többnapos azt jelentette, hogy ha szombatra vagy vasárnapra esett, két hétköznapot szabadnappá nyilvánítottak. Az ünnep kettős volt: a Jugoszláv Népfelszabadító Tanács 1943-as megalakulását és a Jugoszláv Föderatív Népköztársaság 1946-os kikiáltását, tehát a királyság megszűntét jelentette.

1987-ben egy amerikai hadihajó tett látogatást Koppenhágában. A Lan­gelinie sétány mentén horgonyzott, nem túl messze a Kis hableány világhírű szobrától. Bárki fölmehetett a fedélzetre, amolyan nyílt nap volt, a fegyverzet persze ponyvával letakarva. A koppenhágai szovjet nagykövetség munkatársai családi fotókat készítettek, némelyikük többször is meglátogatta a hajót, feltehetően többféle családdal fényképezkedtek, nyilván szuvenírként. Egyébként nem először és nem is utoljára állomásozott amerikai hadihajó dán kikötőben. 1956-ban például a USS Iowa vezetésével nem kevesebb mint nyolc amerikai romboló és két ellátóhajó érkezett Koppenhágába, hadgyakorlat keretében.1

„Csináljatok egy-két, sok Vietnámot”, mondta Ernesto „Che” Guevara, és ez a maga szempontjából tökéletes cél: minél több helyre kell figyelnie az USA-nak, annál kisebb az egy egységre jutó figyelem, és valószínűleg az eszköz is. Az Ukrajna elleni orosz agresszió, a Hamász a középkori kegyetlenséget is felülmúló támadása Izrael ellen és az erre adott izraeli válasz így is némileg megosztja a figyelmet és az eszközöket. Új, a Nyugat-Balkánon kiteljesedő fegyveres konfliktus végképp megnehezítené a civilizált világ most sem könnyű helyzetét. Mindhárom forró pont a világpolitikai-világgazdasági mellékszereplővé válás lehetőségétől megrémült Oroszország kétségbeesett visszatérési kísérlete, ezért vitathatatlanul orosz érdek.

Én azt tanultam, és azt is tanítom, hogy a kereskedelem nem becsapás, hanem afféle win-win játszma, ahol mindkét fél nyer. Ez persze nem zárja ki a jogos haszonszerzést, de a csalást sem. Ez utóbbi esetben is lehet kölcsönös a nyereség, csak épp a törvényesség és a becsület van igazolhatóan távol. A tisztességben megőszült csalók között is ritka azonban az olyan, emberi érzelmek nélküli gazfickó, aki a haldokló embertársai sorsát pusztán üzletnek tekinti. Olyan ország is van, ahol ezt megbüntetik. Ha ez az ország balkáni, akkor jogos a kérdés: vajon hová tartozik Magyarország?

Furcsa, rövid cigarettákat szívnak. Egy vidám, nyurga fiatalember előttünk görkorcsolyázik, és énekel nekünk. Egy emberpár koszlott katonai sátor előtt ül, pucéran, ügyet se vetnek ránk. Egy tábla, rajta áthúzott injekciós fecskendő. A kemény drog tilos. Egy épület belseje. Lám, minden laktanya egyforma. Fekete-fehér kockás, szűk folyosó a sorakozónak, a belső körletek üresek, nyár van, mindenki kint lakik. Ja, és a Pusher Street. A drogpiac. Egy utca az egész. Standok. Az áru származási országa kiírva. Olyan, mint bármelyik piac a világon. Csak az áru más, és fényképezni tilos.