Ketten egy új könyvről – Bán Zoltán András: Betűtészta. Esszék, kritikák, emlékezések, 2009–2018. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 327 oldal, 3500 Ft

Az első rész jelentős témájától és hangütésétől látszólag nagy fesztávra van a kötet második pillére, amely alapozásként szintén egy átfogó esszével indul a magyar krimi, avagy Bán neologizmusával élve bűnregény (nem)létéről. Le Carré kémregényei, továbbá a chilei származású Bolaño „zsigeri realizmusa”, Tar korszakból kilógó szocio-realista prózája azonban tovább mozgatják a zsánerirodalom különböző alakváltozatainak kérdéseit, és mindezek visszacsatolhatók a holokausztiparhoz, a holokauszt- és Gulag-irodalom elzsáneresedő alkotásaihoz, Adorno kifacsarásához: „lehetséges-e Hollywood után, Hollywood közben verset írni”?

Németh Gábor Dávid: Banán és kutya. FISZ, Budapest, 2017. 70 oldal, 1600 Ft

Mindezek mellett banán és kutya találkozása vagy viszonya alapvetően sikeres vállalkozás. A „tájidegen” banán jelenléte a magyar líra „gyümölcshagyományától”, s ezáltal némileg a bevált költészeti elemektől, formáktól eltávolodást is kifejezheti, de különös formájával, színével a kötet egyes verseivel, más motívumaival is erős párbeszédbe lép. A banán és a kutya kettőse alapvetően a tárgyi és emberi világ kettősségét, eltéréseit, a mindkettővel szembeni távolságot, fenntartást, a viszonyok és érzések egyáltalán nem könnyen értelmezhető, érthető mivoltát is jelzi.

Anne Carson: Vörös önéletrajza. Fordította Fenyvesi Orsolya. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 160 oldal, 2990 Ft

A szörny önéletrajza jóval több, mint Gérüónnak, a mitológiai vörös szörnyetegnek coming out története. És jóval zseniálisabb, mint amit ezek a hívószavak – önéletrajz, szörny, coming out – már önmagukban is ígérnek. A tizedik feladat, Héraklész szokásos öldöklése Anne Carsonnál homoerotikus szerelmi történet, a háromfejű, bíborszínű marhákat birtokló óriási szörny itt esendő, önmagát kereső, bűntudattal élő fiú, férfi, az ősi mitikus világ pedig ezer színben és árnyalatban kap reflexiót Észak- és Dél-Amerika nagyvárosi környezetében.

Ketten egy új könyvről – Kemény István: Nílus. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 88 oldal, 2699 Ft

Ha a korábbi, főként a legutóbbi, 2012-es A királynál című kötetekhez viszonyítjuk a most megjelent költeményeket, a folytonosságok, a Kemény-líra jellegzetességei szembetűnőek, ám szokás szerint a költő nem ismétli önmagát, a hangsúlyeltolódások, a finom elmozdulások is érzékelhetőek, láthatóak. A már ismert jegyek közül a társadalmi, történelmi folyamatokra érzékeny attitűd most is lényeges, a történelem csapásaiból, kataklizmáiból mit sem tanuló ember víziója, aki szüntelen ismétli tragédiáit, tébolyait, háborúit, hatalmi játszmáit. Ezért nem véletlenek a Vörösmarty-, Petri-párhuzamok, de épp ezért, mert újat mondani képtelenség, a megszólalók számára nehéz is túlhaladni, átlendülni az ő gondolataikon, költészetükön.

Az ÉS könyve júliusban – Tolnai Ottó: Szeméremékszerek. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 381 oldal, 3499 Ft

A mű ugyanakkora joggal kaphatta volna A két steril pohár címet, mint a jelenlegi Szeméremékszereket, vagy, ahogy a szövegben felmerül, az Iratmegőrzők sorrendje főcímet is. Bár jól jöhet még a Szeméremékszerek többes száma, ha a kiadó ígérete szerint valóban egy hosszabb prózafolyam első kötetéről van most szó. A címen való töprengésnek már csak azért is van létjogosultsága, mert a szöveg maga is hemzseg hasonló felvetésektől, hisz a mű nem más, mint egy metafikciós aknamező bejárása a határsávban, amelyben araszolva egyre gyakrabban robbannak az elveszejtő szerkezetek. Vagyis metapatronok. És azért is, mert a mű tartalmi, műfaji mivoltának besorolása sem kifejezetten egyszerű, amivel szintén nem volna probléma, ha maga a szöveg nem tartaná látványosan felszínen a szövegek műfajának, egymáshoz társíthatóságának, elrendezésének kérdését („talán két kötetre kellett volna szakítani az anyagot, egy kisregényre (A két steril pohár) és egy novelláskötetre (Szeméremékszerek), és a főcím akkor lehetett volna…”). Tolnai legújabb műve ugyanis megint egyszerre minden: bolyongás- és kóválygástörténet, Palicstörténet, személyes- és művészeti múltidézés, helytörténet, továbbá többszörös nyomozástörténet súlyos alkotói és identitáskérdésekkel, aktuális társadalmi, politikai felvetésekkel megbonyolítva.

Visky András: Nevezd csak szeretetnek
Aczél Géza: (szino)líra 2.
Mohácsi Balázs: hungária út, hazafelé
André Ferenc: szótagadó

Berta Ádám: A haramiák. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 120 oldal, 2500 Ft

A budapesti belvárosi-bérházas közegből induló kisregény legalább olyan fifikás szerkezettel rendelkezik, mint azok a közegek, ahova bejárást vagy inkább csak átjárást, betekintést biztosít. Mintha fejezetről fejezetre nyomokat követnénk, újabb szereplők, helyszínek, szálak tűnnek fel, újabb összefüggésekkel, kapcsolódási pontokkal bonyolódik a történet, illetve egy idő után abban csak reménykedünk, hogy van-e, lesz-e (egy) történet. Ugyanis az éles váltásokkal építkező próza térben és időben is lyukakat képez, a legszűkszavúbban kezeli ábrázolt helyzeteit; az éppen feltűnő újabb szereplőket, cselekményelemeket, helyszíneket a legkevesebb magyarázattal, magától értetődően tárja elénk. Az olvasó dolga (van elég dolga), hogy a kontextusokat kidolgozza, kiegészítse, a kapcsolódási pontokat, eseményeket összeillessze, ám ez a befogadói nyomozás többnyire kudarcra van ítélve a szerző eljárásai által.

Áfra János: Rítus. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 108 oldal, 2000 Ft

Áfra János verseiben a világ nem egyszer sötét, apokaliptikus látomásokban (A félelemgyermek, A sötétség igéi, Az utolsó kert), természeti formák és erők végóráján láttatik, a történelmi, hétköznapi, emberi léptékű idő szinte egyáltalán nincs jelen, ahogy az emberi környezet is leginkább csak a szakrális mozdulatok, tettek kellékeiként tűnik fel. A történelmi tér-idő kiiktatása és az idő mitikus szemléletbe helyezése az embernek mint egyetlen felelősséggel rendelkező cselekvőnek a pozícióit is újrafogalmazza, mintha az emberi, belső lényeg megtalálására való törekvés, a változás felismerése és végrehajtása lenne a legfőbb feladat: az emlékek elégetése, a múlt odahagyása, megtisztulás, megérkezés.

Király Kinga Júlia: Apa Sza­ra­je­vó­ba ment. Kalligram Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 296 oldal, 3500 Ft

Az hagyján, hogy nem tudjuk, ahogy maga a hős se, hogy hová és miért megy, mit akar ezzel az egész utazással, apja egykori útjának nyomon követésével, hogy miért ered neki azonnal, egyetlen telefonhívás után, de van itt minden más is. A száguldás, úton levés alap, alkalmi szerető, szállodák, járművek, a hegytetőkről vagy a városok mocskából feltáruló látványok, amiket a szerző igyekszik szimbolikusan kezelni, minden jelentőségteljes jelentést, hasonlatot kap, minden tapasztalat, minden buszablakból feltáruló látvány lángra lobbant egy régi emléket. Mert természetesen az utazás időbeli is, gyerekkori, kamaszkori emlékképek sora szabdalja a szöveget, meg egy – kezdetben érthetetlen módon – felbukkanó közelmúltbeli másik mint megnevezhetetlen trauma, aki csak később kap alakot, nevet és történetet. Aztán vannak itt fantáziák, álmok, betépett tudatállapot, gigantikus-fantasztikus víziókat, sőt motívumokat öltő belső látványok, amelyek a mágikus hatáskeltés eszközei, erőteljes és hatásvadász elemek, funkciójuk hasonlít Dragomán György Máglya című regényéhez, a valóságtól, az érthetetlentől, felfoghatatlantól való menekülés, továbbá a családi mitológia elemei ezek, sőt Király Kinga Júliánál mitikus mesék, történetek felidézése is megakasztja az amúgy is túldíszletezett regényteret.

Patak Márta: Enyhítő körülmé­nyek között. Scolar Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 257 oldal, 2990 Ft

Patak Márta történetei tehát csupán átsuhannak rajtunk, átmossák emésztőrendszerünket minden tét, minden valódi (művészeti) táp(lálék) nélkül, alig komplexebbek, mint a hírmagazinok, riportműsorok instant érzelmeket és felszínes gondolatokat generáló élettörténetei, a pillanatnyi megrendülést, megtorpanást követően sietve lépünk bele a következő sztoriba vagy tesszük le pihenni a kötetet. Számomra úgy tűnik, hogy a jól megcsinált novellák gyengeségét ez esetben a minden történetben „alkalmazott” mindentudó elbeszélők is eredményezik. Az első személyben monologizáló alakok vagy a harmadik személyű elbeszélők ugyanis nagyon konvencionálisan és lényegében egyformán láttatják az eseményeket, mindent határozottan állítanak, a kételkedésnek, rosszul, másként értés lehetőségének, a percepciók, érzetek, meglátások megbízhatatlanságának, a tévedésnek még csak a gyanúja sem merül fel.

Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bo­jangles? Fordította Tótfalusi Ág­nes. Magvető Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2017, 160 oldal, 2699 Ft

A kisregény, amely erősen megidézi Boris Vian szürreális, humoros, könnyed, de a felszín alatt mégis fájdalommal teli regényvilágát, a hazugság és az igazság, valamint a tényeken alapuló (hétköznapi) valóság és a megélt valóság összeférhetetlenségét, feszültségét viszi színre ebben a szerelmi történetben. A háromtagú család számára az élet egy végtelen ünnep, egy játékos, érzéki tánc, Nina Simone megállás nélkül forog lemezjátszón. Varázslatos motívumokkal, dolgokkal töltik meg az életüket, amelyek kezdetben hóbortnak, puszta játéknak tűnnek: családtagként él velük Mihaszna Kisasszony, a numídiai egzotikus madár, mindennapos vendég a család barátja, Piszok, az apa anakronisztikus módon egy porosz lovassági tiszt festményére hasonlít. Az anya pedig mindennap más keresztnevet kap a férjétől, amit az adott napon halálosan komolyan visel, és másnap a játék újrakezdődik.

Tóth Kinga: Holdvilágképűek. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 128 oldal, 2499 Ft

A gyerekkornak, múltnak, ez esetben a betegségeknek, testi traumáknak a feldolgozása akkor lehetséges, ha végül sikerül azokat – valamilyen módon – az életben, létezésben elhelyezni, belerendezni, ha sikerül jelentést és szerepet találni nekik. Úgy gondolom, hogy a Holdvilágképűek jól és jó arányérzékkel egyensúlyoz a személyes, egyéni sors és az ezekből a tapasztalatokból kimunkált lét- és életszemlélet, az elvonatkoztatott, szimbolikusabb jelentésteremtés között. S bár az ismétlődő esetek, élethelyzetek, az egymást felül- és újraíró szövegek a test mint metafora egyértelmű azonosíthatósága ellenében dolgoznak, Tóth Kinga kötetét mégis lehet átvittebb, szimbolikus jelentések mentén olvasni, épp az elbeszélő tágas asszociációi, magyarázat nélküli társításai, a szövegbeli rések engedik ezt meg, és mintha ezt a lehetőséget támogatnák a (határozott) névelők nélküli, egyszavas, sokjelentésű, enigmatikus, olykor sorszámokkal ellátott címek is.

Szijj Ferenc: Növényolimpia. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 332 oldal, 3699 Ft

És mi az a növényolimpia, és mi köze az eddig leírtakhoz? Hát ez jó kérdés. A nyolcvanadik oldaltól időnként belengetett „növényfesztivál, vagy hogy hívják, világbajnokság” alig több, mint a többi hasonló képtelen szál, ügy, motívum, amelyek vissza-visszatérnek a mű során. A zárlatban hangsúlyt kap ugyan, a növényolimpia az utolsó nagy fejezet vásár-, fesztiváljellegű helyszíne egy korábbi fejezet rendszerváltás előtti majálisának párdarabjaként; kiderül, hogy lényegében semmi nem változott az országban 30 év alatt. A növényolimpiának mint olyannak, abszurditásának, megrendezésének, lebonyolításának aktuálpolitikai áthallásai egyértelműek, jó alkalom tehát a pénzlenyúlás, a hatalmi játszmák és a megalománia vadhajtásainak ábrázolására.

Csaplár Vilmos: Leona és Leó. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 255 oldal, 3000 Ft

A Leona és Leó történetei nem moralizálnak, politizálnak direktbe, nem elemeznek, reflektálnak, nem végeznek gondolati, filozófiai elmegyakorlatokat, hanem ábrázolnak, ábrázolnak. Erősen, karakteresen, üresjáratok nélkül. Ezen a módon mégis keresztül kasul szelik a magyar valóság közelmúltját, jelenét, bejárják számos társadalmi rétegét, tipikus-nem tipikus élethelyzetét, morális-emberi reccsenését, mentális-érzelmi kisiklását, az ismerős, a szerző által mégis egyedire színezett sorstörténeteket.

Láng Orsolya: Bordaköz. Erdélyi Híradó–FISZ, Kolozsvár–Budapest, 2016, 86 oldal, 1800 Ft

A fiatal kortárs lírára általában jellemző a fragmentális versépítkezés, a szórt anyag, szórt társítások egymás mellé helyezése. Amúgy is trend kiemelni a költeményekből néhány ütős verssort, majd különböző online vagy tárgyi felületre elhelyezni azt, s ezzel a néhány sorral betelve elhihetjük, hogy áldoztunk a művészetfogyasztás áhítatos (áhított) oltárán. S ki ne tudna időnként két-három jó sort írni. Ám ez az utóbbi gondolat igazságtalan lenne Láng Orsolya költészeti törekvéseivel szemben, hiszen a versek nála inkább olyan nagyobb lélegzetre, egységre törnek, amelyek összességükben a versbeszélő helyekhez, emlékekhez, eseményekhez kötődő tapasztalatait, érzékleteit, reflexióit gyűjtik össze, fogalmazzák meg.

Az ÉS könyve júniusban - Rakovszky Zsuzsa: Célia. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 310 oldal, 3699 Ft

A társadalom vagy a társadalmi együttélés legkisebb egységeként, sejtjeként számon tartott család itt már tulajdonképpen nem létezik. A csonka vagy solitude formációk Rakovszkynál kiábrándult, cinikus, boldogtalan, alkohol vagy más függőségek árnyékában tengődő sorsokat mutatnak, hiszen az újfajta családi formációknak a létlehetőségei ugyan már megvannak, de korábbi mintái, társadalmi keretei – elfogadottsága, támogatottsága, toleráns diskurzusai – még egyáltalán nem adottak. De az ellenszenvesre mintázott, ironikus elbeszélő alakjával a szerző mintha azt (is) érzékeltetné, hogy ezek a jelenségek, folyamatok eleve kétségbeejtőek, emberi, társadalmi, morális válsághoz vezetnek. Rakovszky regényében az csak másodlagos kérdés (de amúgy nem), hogy társadalmi szinten hogyan kezeljük ezeket, van-e, és milyen jellegű tolerancia, segítség. A Célia azonban nem vonatkoztat el ennyire erőteljesen, a konkrét helyzet, az események követése és az ezekre adott emberi reakciók közegében marad, a lélektani, morális továbbgondolás lehetőségét a befogadóra hagyja.

Czinki Ferenc: A pozsonyi metró. Scolar Kiadó, Budapest, 2017, 77 oldal, 1990 Ft

Úgy tűnik, a kelet-európaiságból nem lehet kilábalni. Erre nemcsak az évtizedekig elnyúló, nekilendülő majd leálló metróépítések itt maradó betonárkai vagy a történelmi városok köré öt éves tervek keretében felhúzott panelvárosok emlékeztetnek, hanem a fiatal(abb) írónemzedékek is, akik még mindig írói témát, terepet, anyagot találnak a szocializmus lepusztult maradványaiban. Czinki regénye is ezt teszi: elbeszélője számára ugyan idegen, de a múlt rendszer magyar viszonyait idéző közeg, város törmelékein építi fel szövegét. Idősíkok, nézőpontok váltogatásával, határhelyzetek, motívumok, sőt szimbólumok mozgatásával hoz létre egy – prózapoétikai – eszközeiben is elég jól ismert, bejáratott, de ennek ellenére szép és érzékeny, valamint az életre, történelemre tett reflexiói által izgalmas nyomozástörténetet.

Hevesi Judit: Holnap ne gyere. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 63 oldal, 1990 Ft

Állítható talán az is, hogy Hevesi költészete a verszárlatokban a legerősebb. A sokszor mindennapi helyzetek megjelenítéséből, vagy a tárgyi világ, például a gyomor vagy a bőrönd tartalmának leírásából induló versek szerencsés esetben damilként feszülnek ki – amit a gyakori felszólító mód még tovább feszít –, majd a végén fordulatokban, csattanókban, paradoxonokban pattannak szét. Ezek a zárlatok nem egyszer feltárják a külvilág felé mutatott vagy a túlélésre játszó, „normális” viselkedés mögötti, a felszín alatti valós érzelmeket, vágyakat: „mondd meg, / meddig merészkedhetek, / hogy még biztosan visszakísérj”, vagy „valld be őszintén, / hogy titokban mégiscsak engem szeretsz, / majd töröld ki a számomat.”

Takács Zsuzsa: A sóbálvány. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 85 oldal, 2490 Ft

A kötet parádéja vitathatatlan, az önironikus reflektív hang magabiztos írói kézzel végigvezetett, a világ fenyegetéséből adódó alapszorongást oldó – vagy éppen erősítő – ötletek kifogyhatatlannak látszanak, sőt, időnként kissé túl soknak is tűnnek. A cikázó felvetések olykor mintha átvennék az uralmat az írások felett, az olvasó meg retteg – hogy ne csak a főszereplő tegye ezt, magányosan –, hogy utoléri-e ezeket, mielőtt a folyosó újabb éles kanyart vesz, vagy hogy hiányos tudása, olvasottsága miatt esetleg nem ért – jól, meg – valamit. De összességében még ez is jól működik, hisz épp a félelem, a kiismerhetetlen miatti szorongás, az érthetetlen rémálomban-lét Takács Zsuzsa írásainak alapérzése.

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm. Fordította Matolcsi Balázs. Park Könyvkiadó, Budapest, 2016, 341 oldal, 3990 Ft

A barátság kezdeteihez, a mintegy ötven évvel ezelőtti eseményekhez visszalépő mindentudó elbeszélő alakja és tökéletes emlékezete azonban problematikus. A családregény, de elsősorban a fejlődésregény műfaji zsánereit mozgató narráció nem tud elég meggyőzően működni, mert akadnak ugyan időbeli, sejtető előreutalások, ám az elbeszélés mégis minduntalan visszazökken a kamaszkor aprólékos leírásába, az események szolgai görgetéséhez, amelyek mintha jelenetről jelenetre, párbeszédről párbeszédre felidézhetők lennének. Az elmondásnak nincsenek sem memóriatechnikai, sem nyelvi akadályai, sőt, az elbeszélő fél rendszerezi, súlyozza is az eseményeket, értelmezi kettőjük gyerekkori kapcsolatát, barátságukat, a körülöttük élők alakját, analizálja barátnőjét, következtet motivációira. A realista nagyregényekre jellemző regényvilág és ábrázolásmód ez esetben nem fér meg jól az első személyű beszéddel, már csak azért sem, mert Lenù szintén részese az eseményeknek, ő is erősen érintett, története a kettőjük története.