Fecske Csaba

Nem tudtam, hova ment, nem kötötte az orromra, de azért sejtettem. Szép csillagos nyári éjszaka volt, ami romantikus érzéseket ébreszt az emberben, amiről egyszer olyan lelkesen mesélt egy régebbi hasonló szép éjszakán a csillagokkal teleszórt ég alatt. Szerette a nőket, de talán pontosabb, ha azt mondom, szerették a nők. Aki azokba a nagy barna szemekbe nézett, úgy érezte a lelke mélyére lát és húzza kényszerítő erővel az az örvénylő mélység. Sokan beleszédültek azokba a szemekbe. Egyszer egy középiskolás diáklány öngyilkosságot kísérelt meg miatta, pedig akár az apja lehetett volna. Leugrott egy szikláról, nem halt meg, de örök életére nyomorék maradt. Férjek haragját vonta magára, szóval, kissé bonyolult volt az élete, pedig nem is tehetett róla. Ő csak ott volt, igaz nagyon, ahol ott volt, a kisujját se kellett mozdítania a nőkért, odaadták magukat neki önként, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb. A széltől, az esőtől se szokás számonkérni, miért fúj, miért esik. Nekem mindenről a sör jut eszembe, mondta sörözés közben egy falusi csehóban, ahol a fűrészporos, csikkekkel teleszórt padlóra köpni nem udvariatlanság, majdhogynem kötelező.

Tovább

Nem is tudom, anyám hogy merte rám bízni, hogy vigyek ebédet apámnak a mezőre. Talán jóvá akarta tenni a kalapácsot, s gondolta, az út nem görbül el, csak annyira, amennyire eddig is görbe volt. No, örültem nagyon a bizalomnak. Vagy próbatétel? Képes vagyok-e egy szögbeütésnél is egyszerűbb dologra. Érdemes volt-e a világra szülnie? Rizikó mindig van a dologban, a gyilkost is anya szüli. Én is fájdalommal jártam anyámnak, még jó, hogy nem gyilkos lett belőlem, csak mulya. De lehet, hogy még gyilkosnak is jobb, mint mulyának. Hiszen, ha ügyetlen vagy kétbalkezes volnék, talán még boldog is.

Tovább

Vártam, bágyadt nyári délelőtt volt, citromfagyira emlékeztető fehér felhők gomolyogtak az égen. Csend volt, amit csak néha zavart meg kakaskukorékolás, szekérzörgés, tehénbőgés. Ami azt mutatta, van némi élet a faluban, hogyha lassan, ráérősen is, működik a maga hétköznapi módján. Vártam, jöjjön már egy autó. A kenyeres vagy a sörös, mindegy, melyik, csak jöjjön végre. Azért ülök itt, hogy jöjjön. Persze, ha most jönne, annak nem sok értelme volna, mert Laci nélkül mit sem ér az autó. Mint ahogy autó nélkül Laci sem, de ez nem egészen igaz, mert Lacival tudunk bármit játszani, az autóval viszont nem. Laci megígérte, hogy jön. Biztosan közbejött valami. A gyerekek nem maguk szabják magukra az életüket. Helyettük a szülők, a felnőttek kényszerítik rájuk, mint valami ruhát, amit viselni kell akkor is, ha szűknek bizonyul.

Tovább

Itt repül a kismadár, kiáltotta Pista bácsi, amikor megcélzott minket a fényképezőgépével, pedig nem is repült, de azért odakaptuk a tekintetünket, csodálkozásunk beleragadt az időbe. Pista bácsi volt a falu fényképésze, nem a szakmája volt ez, csak a hobbija, egyedül neki volt fényképezőgépe a faluban.

Szívesen lefényképezett mindenkit, aki kérte, ingyen, csak a film árát kellett megfizetni. Ebben a ruhában térdepelve imádkoztunk a Szűz Mária-kép alatt a bátyámmal, egy baljóslatú októberi estén, amikor Bori néni, a szomszédasszony a boltból hazatérőben hírül adta, hogy kitört a forradalom. Mi az a forradalom, kérdeztem. Hát az nagy balhé, akasztanak és lőnek. Apánk a városban ragadt, semmit sem tudtunk róla. Nem közlekedtek a vonatok, mindenféle rémhírek érkeztek onnét, elszabadult a pokol, nagyon aggódtunk, anya a Szűz Mária-kép elé térdepeltetett minket, az ő közbenjárását kértük, hogy segítse haza apánkat. Sose imádkoztam még ilyen lelkesen, teljes odaadással.

Tovább

Idegen szaguk volt, messziről jöttek, sokan voltak. Olyan sokan, nem is tudom, hogy fértek el annyian a szekéren a bútorokkal együtt. Bútor kevés volt. Még szerencse, mert így elfért a düledező, sovány kis házban. Zsuzsinak csillogó nagy fekete szemei voltak, nappal is tele szikrázó csillagokkal. Amikor rám szórta, megszólalni is elfelejtettem. De másnap már úgyis mindent tudott rólam. Kicsi falu a miénk, semmi sem maradhat titokban. Másnap például az is kiderült, miért jöttek. Hajnalban megszólalt a kondás kürtje, a disznók mintha erre vártak volna, röfögve rohantak a kapunak. A kondás pedig nem volt más, mint az újonnan érkezettek családfője, Angyal bácsi, ez a sűrű kis öreg, aki voltaképpen nem is volt öreg, a sors siettében csak elnagyolta vonásait.

Tovább

Sose volt kutyám, mindig macskáim voltak. Szerettem a dorombolásukat, bundájuk selymes melegét. Pedig a macska hűtlen állat, nem szeret téged, csak hízeleg. Elfordulsz, és máris más lábához dörgölőzik, másnak dorombol. Egy parasztporta nem lehet meg macska nélkül, különben elszemtelenednének az egerek a padláson és a kamrában. Szerettem volna egy olyan kutyát, mint Buksi volt, a szomszédból, akivel játszani lehetett, és ugrándozott örömében, amikor meglátott.

Tovább

(...) meghalt Csilla, a kutyám, majdnem akkora volt, mint én, etettem, itattam, simogattam minden reggel, amikor fölkeltem, felmásztam a létrán hozzá, a disznóól fölött lakott, rajtam kívül senki se látta, még Gusztinak se mutattam meg, féltettem a szemmel veréstől, lehet, hogy valaki megnézte, amikor nem vettem észre, és azért halt meg, ott van eltemetve a kertben a barackfa alatt, az a fejfája neki, oda járok szomorkodni és panaszkodni, neki panaszolom el a piros nagykabátot meg a többit, hogy eltűnt atyuska is, Bori néni apja, kint ült a karosszékben, a rózsalugas mellett, ahol mindig is szokott (...)

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Fantáziálni kezdtem róla. Azt szerettem volna, hogy egyszer kettesben legyek vele, hogy elmondhassam, neki van a legszebb szeme és frizurája, és ha ezt mondtam volna, nem is mondtam volna valótlant. Csakhogy ehhez nekem nem volt bátorságom. Amikor a betegsége után átjött hozzánk, hogy megkérdezze, mi van föladva (a véletlen, úgy látszik, a segítségemre sietett), kettesben lehettünk, anyámék a mezőn voltak.  De nemcsak ők mentek el otthonról, hanem az a kevéske szavam is, ami volt. Ahogy megjelent babos ruhájában az ajtóban, hirtelen nem kaptam levegőt, a szám széle parázslott, a nyelvemet, mint romlott húst forgattam a számban. Nehezen tudtam megszólalni. Választékos akartam lenni, de csak ostobaságokra telt tőlem.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

A Csemetekert fölött mogorva, sötét felhők gyülekeztek. Mire észrevettük, már le is csapott a vihar, dörgött, villámlott, zuhogni kezdett az eső, de olyan erővel, hogy az erdész közeli bungalójához érve bőrig áztunk. A rozoga kis épület pihenő és öltöző volt, de irodaként is szolgált. Ruháinkat csavargatva ültünk szanaszét a vaságyon és a földön, a lányok egymás háta mögött igyekeztek szárítkozni a fiúk kuncogása közepette. Megtelt a kicsi helyiség ázott ruháink átható szagával, pusmogó hangokkal.

Tovább

Maris, örökös menyasszony, könyököl a gangon harminc éve már, bámulja a tovabotladozó patak fölött a hidat, ahol eltávozott a vőlegény, akkor még nem lehetett tudni, hogy örökre. Kitűzték az esküvő időpontját, jöttek is a vendégek, volt étel, ital. Egy másfél mázsás hízó áldozta életét a népes vendégsereg kedvéért. Több tucat tyúk végezte a főzőasszonyok üstjében, a sózótekenő tele volt fasírttal, rántott hússal ki lehetett volna tapétázni a házat. Folyt a bor meg a pálinka, mint a ház előtt a patak. Elszaladt az idő, egyik-másik vendég már túl volt az első hányáson, de a vőlegény nem mutatkozott. Maris sokadszor próbálta fel a menyasszonyi ruhát, olyan ideges volt, hogy hasmenése lett. Bezárkózott a tisztaszobába, onnét bámult ki az útra. Idő után a vőlegény rokonsága szép lassan elszivárgott. Megsejtették, hogy itt botrány készülődik. Szégyenükben elsunnyogtak köszönés nélkül. Egyetlen részeg férfi maradt mutatóba.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2024