Gellén-Miklós Gábor

Takács Nándor: Rádiócsend. Napkút Kiadó, Budapest, 2024, 96 oldal, 2490 Ft

A kötetben kitüntetett szerep jut a tájnak, a természeti környezetnek. Fák, erdők, szekérutak, hegyek, vizek, patakok, csupa megérinthető mélység és magasság. Földtani, földtörténeti és lírai rétegek épülnek itt szervesen egymásra, amelyek a verseket is anyagszerűvé, tapinthatóvá teszik. Mindezekre Marno János is felhívja a figyelmet a kötet hátsó borítóján olvasható – a szokottnál személyesebb és hosszabb terjedelmű – ajánlójában, ő is e költészet hol érdes és kemény, hol lágyabb anyagáról beszél.

Tovább

Hogy is kerültem én ide? Milyen út hozott idáig? Milyen délelőttök, unalmas délutánok, fojtogató esték és éjjelek tereltek? Lapozgatom régebbi feljegyzéseimet, melyeket kék, olykor zöld színű tintával róttam egy iskolai spirálfüzetbe, tétován, szorongva, de hiába, ez sem segít: a betűk elkenődtek, a szavak elporladtak a kockás („négyzetrács az, fiam, négyzetrács!”) papíron, csupa törmelék. Használhatatlan szövegtenger, ebben kapálódzom, igyekszem partot érni. Ezeket a feljegyzéseket egy olyan nyelven írtam, amelyet ma már nem beszélek, nem értek.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Nincs pénzem, mondta anyám, amikor arra kértem, vegyenek nekem is egy ilyen órát. Nincs pénzem, vágta rá rögtön, ahogy egész életemben ezt mantrázta, ezért nem volt soha olyan játékom, biciklim, ruhám, cipőm, mint a többieknek. Nincspénzemnincspénzem. Pedig volt. Apám jól keresett, öntőként kiemelt, magas fizetést kapott. Az összes pénzt anyám tette el, csak úgy dagadozott a pénztárcája az ezresektől, amelyeket apám adott neki minden hónap tizedikén. De nem csupán eltette, hanem kizárólagos joggal rendelkezett is felette, egy személyben döntött: kinek mi kell, de inkább, kinek mi jut. A családi legenda szerint, amelyet anyám szövögetett, hizlalt, görgetett maga előtt s tett kötelező étvényűvé: mi szegények vagyunk, nyomorult „kódisok” – ahogyan azt Lentihegyen hallotta a zalai ősöktől, koldusok, még akkor is, ha ezt a valóságban semmi sem igazolta. A szegény ember pedig nem költi a pénzét akármire. A gyerekének a hülyeségeire meg pláne nem.

Tovább

Péter János: Szabadulás. Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2023, 208 oldal, 3900 Ft

A regény központi helyszíne, amely köré András emlékei is összpontosulnak: a balatoni nyaraló. A család itt töltötte a vakációk nagyrészét. Nyomasztó, sötét, lepukkant ez a nyaraló, mindig is az volt, ahányszor megérkeztek, újra kellett mosni a dohos ágyneműket, újra kellett takarítani az épületet. András előbb a szüleivel és a nővérével, majd később Krisztivel, volt feleségével járt ide. A család és András kisiklott életének jelképe a balatoni nyaraló, amelyet a főszereplő is konstatál: „Végigrohatam közös éveinket Krisztivel, mindent megtettem – pedig kezdettől fogva reménytelen volt. Ugyanilyen reménytelen eset volt Apámék nyaralója: foltozgatták azt, amit eleve meg sem lett volna szabad venni.” Ettől a nyaralótól, ettől a múlttól kell valahogyan elköszönnie Andrásnak.

Tovább

Tudom, mi jön. Apu kimegy a konyhába, ahol a nyitott ablakon át akadálytalanul dől be a 80-as évek levegője, akkurátusan megragadja az egyik széket, mindig azt, amelyik az ajtóhoz van közelebb, és elindul. Megy, halad, közlekedik a folyosó irányába, amely nincs messze a konyhától, tulajdonképpen abban a térben, az ötödik emeleten semmi sincs messze semmitől, legalábbis fizikai síkon nem. És annak a mozgásnak súlya van, jelentősége, külön ideje, időszámítása. Aztán egyszer csak megérkezik, ott áll apu a cél előtt.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Nagyon szerette apám azt a gyárat, egyetlen munkahelyét, egész életében ott dolgozott, minden melós haver volt, de inkább ivócimbora. Ők voltak a gyerekkorom hősei, otthon rengetegszer hallottam az egymásra aggatott vicces neveket: Sumák és Figaró, Brácsás és Matuska. Apámnak a Dzsoni nevet adták az öntők, de hívták Jokernek is. Így lettünk az öcsémmel a „Kisjoker”-ek.

Tovább

Aki abban a nagyváradi kis panzióban porcukor-puhaságú csókokkal szórta tele Szindbád ajkait, miközben a hajós egy másik lányra gondolt, akit a pályaudvaron látott, éppen csak egy pillanatra, furcsa kis kalapot viselt, a tetején színes művirágokkal, és nagy barna szemével szomorúan bámult egy távolodó vonat után. Hát lehet nem beleszeretni ebbe a lányba?, gondolta akkor Szindbád, miközben a szép patikusné a vastag szőnyegre heveredett, mely a panzió szobácskájának padlatát díszítette. Örökre magával maradok, mondta a szép patikusné. Vajon ki lehetett az a lány?, gondolta Szindbád. Elhagyom a férjemet, szöktessen meg, mondta a szép patikusné. És mi lehet a neve, gondolta Szindbád, biztosan Flóra. Csak egy Flóra tud ilyen barnán nézni a világba. Ilyen kívánatosan. Tele ígérettel.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2024