Herczog Noémi

► Karsai Dániel – Szenteczki Zita – Bíró Bence: Egy tökéletes nap, 6szín

Gilberte: Meg kéne próbálni színházként beszélni az Egy tökéletes napról… Elvégre a címét is Lou Reed után kapta. Nagyon ellenszenves, ha máris azon gondolkodom, hogy az évad két haláldrámája valahol egymás ellentétje? Kovalik Balázs egzisztencialista Liliomja számára a halál felől szertefoszlik a karrier értelme. Az Egy tökéletes napban szintén a csúcson üt be a krach: az egyik legbátrabb honfitársunkra emlékeztető főhős (fura, de az agyam kivetette, hogy a színpadon Karsai Dánielnek szólítják-e) karrierje – ez rossz szó, inkább szellemi kiteljesedése – a betegséggel kap új lendületet… ALS-betegként akkor száll küzdelembe a saját halált illető jogunkért, amikor már tudja, hogy neki kevés ideje maradt.

Tovább

6. Tantermi Színházi Szemle, Jurányi Ház

Ez a kissé iskolás bevezető nemcsak azért kell, mert a tantermi előadásokat is kötetlen-közvetlen(nek szánt) ismertetővel szokás kezdeni. Hanem hogy lássuk, milyen körülmények között születtek a szemle előadásai és próbálnak helyt állni a színház talán legfontosabb terepén. Mert lehet azon gondolkodni, hogyan csalogassuk be a nézőt a kő vagy underground színházba, ha esze ágában (és/vagy esélye) sincs bemenni oda. De egy valami biztos segít: ha a színház kimozdul – és a szemle egyes előadásai ezekre az utakra még pénzt is nyertek. Bár kérdés, hogy mindenhová ugyanazt kell-e magukkal vinniük. Egyáltalán, „vinniük” kell-e valamit, esetleg inkább helyben dolgozni, vagy nem is hozni létre semmit: csak játszani?

Tovább

Bár e fáradtság okozója nem kis részt éppen az MTT volt, a pszicho-helyzetleírás kétségtelenül találó. Igen, a POSZT végképp elfáradt 2021-re, és bár sokan siratták azon az alapon, hogy „mégiscsak kell egy országos fesztivál”, valahol talán a társadalmi egység hiányát siratták benne. Voltak azért halkabb hangok is, akik meg merték kérdőjelezni a megkérdőjelezhetetlent: nem biztos, hogy reális a mai Magyarországon kierőszakolni egyetlen szemlét, amit mindenki magáénak érez. De a POSZT valójában sosem volt sem országos, sem színházi. Az országhatárokon belüli kőszínházak prózai előadásainak volt kétségtelenül a találkozója

Tovább

Ernestine: Kérdés, miért a szélsőségek felé fordul az előadás. Azt hiszem, az zavar ebben a legjobban, hogy mintha eszerint minden, ami kevésbé direkt értelemben erőszakos, az egyben banális is lenne, nem pedig az életünk. A Fidesz akkora magas labdát adott a színháznak, hogy úgy tűnik, teljesen feloldozta az önvizsgálat alól. Pont akkor kéne magunkba nézni, amikor méltatlanul eltaposnak? A béke szigete messze van a Squid Game vagy A szolgálólány meséje sötét látomásától, másik oldalról a mindennapok árnyalt hatalmi dinamikáitól is biztos kézzel tartja a távolságot.

Tovább

Dömötör András Mefisztólandje erre az egy pillanatra vicces és teljes mértékben jogos harag által vezérelt, de mégsem túl összetett eredetmítoszra építi színházi világunk kettészakadásának történetét – miközben nem kicsit hat felsőbbrendűnek és gúnyosnak a „vidéki suttyóval” szemben. Teszi ezt egy olyan pillanatban, amikor egy kiszivárgott tervezet szerint a kőszínházak műsorát a jövőben az a személy hagyhatja majd jóvá, akin a fenti paródia talán leginkább csattan. De míg világos, hogy ez a törvény az Orbán-rendszer egyik újabb mélypontja, vajon értelmezhetjük-e a Mefisztólandet mint lehetséges jövőképet, amely maga előlegezi meg önnön betiltása mítoszát és kultuszát?

Tovább

Hellerau a huszadik század eleje óta működik avantgárd laboratóriumként Drezda külvárosában, műsorán ma is hónapról hónapra nemzetközi hírű kortárs előadók és társulatok lépnek fel (a múlt hónapban épp Rosas és Gob Squad). Bár az is igaz, hogy a drezdai közönséget nehéz ide kicsalogatni, ottlétem alatt is akad egy tömegközlekedési sztrájk, amely tovább apasztja az érdeklődést. De idén márciusban itt, tehát valamiképpen a nyugati előadóművészet egyik csomópontjában szerveztek egyhetes fesztivált a magyar független színház és tánc tiszteletére. A műsort sejthetően nagyrészt a Trafó dunaPartja inspirálta, na meg még valami, rossz hírünk a világban, de erről később.

Tovább

Mint a kulturális olvasztótégelyekben általában, itt is keverednek az ország minden pontjából (tanulni) érkezett, majd itt ragadt alkotók. De a magyar Váróterem és a román Reactor együttműködésében készült Wonders ráadásul a román–magyar együttélésről is szól, akár a darab a darabban (mely témára meglehetősen másként rezonálhat valaki a színmagyar Székelyföldről, netán a román nyelvi dominanciájú Temesvárról). És a Wonders is egy irigylésre méltó, román–magyar kapcsolatokat támogató projekt keretében születik a még mindig bizonyos mértékig párhuzamos világokban élő magyar és román színházak „összébb” boronálására.

Tovább

(Kár – közösségi színházi előadás tizenkét hivatását vesztett emberrel és a Madárral, r.: Szabó Réka, Jurányi Ház)

A Kárban szereplő embereket is megütötték, de az előadás alapján nekik még fáj. Nincs ebben semmi meglepő, és nem is a csillogást gyászolják, hanem – többnyire – az életük értelmét adó gondoskodást. Szabó Réka jó döntést hozott, amikor saját gyásza helyett másokéra irányította a figyelmét. A probléma átkeretezése helyett ő ellentétes útra, a dühre fókuszál, mint aki maga se nyugodott bele a helyzetébe. Az előadás legerősebb vonása az a játék, ahogyan belátást enged a próbafolyamatba, és az ott megtörtént felismerésekből farigcsál jeleneteket.

Tovább

(Kör – egy gondoskodó uralkodó története, r.: Borsos Luca és Szenteczki Zita, ART-RAVALÓ, Jurányi Ház; Raubinek Lili: Respect for the 23.000, Trafó)

Szintén nem ma értesült a rendszer állapotáról a független táncos koreográfus, Raubinek Lili, aki két és fél évet dolgozott egy lakásotthonban, és az itt szerzett tapasztalataiból alkotta meg dühös előadását – Respect for the 23.000 –; a cím arra a számra utal és azok előtt tiszteleg, akik ma szakellátásban részesülnek (otthonokban, nevelőszülőknél stb.). Míg a Respect szereplői kortárs táncosok, az ART-RAVALÓ tehát állami gondozásból, gyakran zárt intézetekből kikerült résztvevőkkel dolgozik. És míg új bemutatójuk, a Kör a fiatalok elképzelte jóságos uralkodó vágyképével zárul, a Respect végtelenül sötét, pesszimista képet fest a hazai rendszerről.

Tovább

(Tena Štivičić: 3tél, r.: Alföldi Róbert, Radnóti Színház; Gogol: A revizor, r.: Avtandil Varszimasvili, Nemzeti Színház)

Ezzel szemben a Nemzeti Színházban a grúz rendező, Avtandil Varszimasvili látszólag felforgatja Gogolt, valójában azonban hűbb marad hozzá, mint szeretne – és ennek oka itt is egynémely automatizmus. De kezdjük ott, hogy ha a mai magyar Nemzetiben A revizort adják, nekem ott a helyem. Nem mintha számítottam volna rendszerkritikára, hiszen a rendezőt egészen nyilvánvalóan nem érdekli a színház társadalmi funkciója, és a darabnak sem ez a rétege izgatta, amikor némileg „szecsuánisítva”, kétszintes drámává írta át Gogolt. Vagy mégis?

Tovább

Danyi Gábor: Az írógép és az utazótáska. Szamizdat irodalom Magyarországon 1956–1989. Kronosz Kiadó, Pécs, 2023, 620 oldal, 5950 Ft

Danyi moralizálás helyett kitágítja a „szabadságharcos” szamizdat-narratívát. Ami nem azt jelenti, hogy megkérdőjelezi a második nyilvánosságban végzett ellenálló tevékenység erkölcsi jelentőségét, bátorságát. Csak kiegészíti más, ha tetszik földhözragadt, de az igazsághoz nyilvánvalóan szintén hozzátartozó szempontokkal, mint az antropológia vagy a közgazdaságtan: például, hogy ki miből tartja fönn magát. A magam részéről ismét levontam a tanulságot, hogy az autonóm és bátor élethez nem árt némi gazdasági érzék. Ahhoz, hogy Krassó György főállásban folytathassa kiterjedt szamizdat-kereskedelmi tevékenységét, nem árt tudni, hogy rendelkezett rokkantnyugdíjjal, és az is fontos, hogy közgazdászként végzett. Mert paradox módon a magasabb előállítási költségekkel járó szamizdatkiadás esetében nem csak a diktatúra merült fel mint nehézség, hanem a profitkényszer is. Krassó György kiadója, a Magyar Október Kiadó működésében a szerző egyszerre hoz példát olyan munkatársakra, akiknek célja elsősorban a gazdasági haszonszerzés volt, és olyanokra, akik alapvetően a rendszerrel való küzdelem céljával végezték tevékenységüket, hozzáteszem, a kettő nem is feltétlenül zárja ki egymást.

Tovább

(Molnár Ferenc – Mohácsi testvérek: Delila, Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház; Lindy Larsson és a Bon Bon Band: Tschandala – Svédország sötét arca, Roma Hősök Fesztivál VI., Eötvös10)

„Hála” az örökösöknek, a magyar Molnár-játszás eddig szélsőségesen kiadáshű volt, ezért is üdítő színfoltjai ennek a területnek Mohácsiék (még ha nem is a Delila ennek a legékesebb példája). A 6. Roma Hősök fesztivál nyitóelőadása után az egyik főszervező, Balogh Rodrigó is őket idézte, pontosabban az egyik legszerzőibb művüket, a cigány-magyar együttélésnek dedikált csodás Csak egy szöget. Azt mondta, azon a vendégjátékon látott a Nemzeti Színházban utoljára számottevő roma közönséget és nem mellesleg álló tapsot, amint most a Tschandala is azt kapott, tudtommal először a fesztivál történetében.

Tovább

(Kelemen Kristóf – Török Tímea: Életvitelszerű, Blaha Lujza tér, aluljáró – Flaszter – 1. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennálé – BTM Budapest Galéria; Kelemen Kristóf: Szeánsz (Necromancy) – dokumentarista VR-installáció, Jurányi Ház – VEKF 2023, Babel Camp)

És amikor életemben először felteszik a fejemre a VR szemüveget, amely egy számítógép által generált világot varázsol elém, s eltűnnek előlem a kivéreztetett független színházi területnek otthont adó Jurányi falai: azonnal ott termek a hetvenes évek szintúgy támadott alkotóinak bázisán. Jó lenne nem nagy szavakat használni, de számomra lenyűgöző az a költői erő, ahogy a hollywoodi technika politikus és kritikus eszközzé lesz a Szeánszban. Platonista filozófiává, Dosztojevszkij-regénnyé, vagy hogy még patetikusabb legyek, keresztény szertartássá (lásd kápolna), hiszen a mesélő rögtön leszögezi, hogy a valóság csak káprázat, az igazi valóság nem látható.

Tovább

(Tarnóczi Jakab – Varga Zsófia: Extázis, Katona József Színház)

De ennél többről van szó: mintha ma Magyarországon évjárattól függetlenül sokan lennénk kicsit rosszul, és ezen biztosan nem segít, ha csak egymás sikereit látjuk a kirakatban. Vajon lehet e kirakat mögé nézni? Mintha ezzel próbálkoznának az Extázis alkotói, amikor a kulisszák mögé is beengednek minket – igyekezve új közönséget, talán egy új nemzedéket is megszólítani. Ha nem is felforgatni, de picit legalább bemozdítani nézőtér és színpad merev hierarchiáját.

Tovább

(Jérôme Bel – Udvaros Dorottya – Ördög Tamás: Jérôme Bel, Trafó)

A Jérôme Bel az, aminek látszik: első kézből kapunk bevezetést egy rendkívül szerethető koreográfus életművébe, gondolkodásába. Ma, amikor egy művész számára gyakorlatilag kötelező saját arccal állni művei mögé és képesnek lenni szórakoztatóan beszélni a munkásságáról, a művészetközvetítés pedig a munka minimum egynegyedét teszi ki, ha nem még többet, akkor itt a „bevezetés” lesz maga a mű. „Ez már az?” – kérdezhetné egy gyerek, annál is inkább, mert Udvaros úgy fűz kommentárt az életmű fordulópontot jelentő előadásaihoz, amelyekből aztán részleteket vetít le egy kisasztal mellől, hogy egy gyerek is értse.

Tovább

(Szörényi Levente – Bródy János: István, a király [junior], r.: Feke Pál, Opera – Eiffel Műhelyház)

A NER-es ifjúsági esztétikában (is) a diktatórikus szocializmus és a neoliberalizmus egymásnak látszólag ellentmondó nyelve találkozik. A matiné rockopera néhány állóképében mintha egyenesen a felemelt öklű csoportos munkásszobrok élednének újra, míg Koppány számai alatt akár még a Pink Floydtól a We don’t Need No Education is elindulhat a fejünkben a farmeres, egyezményes jelekre „őrjöngő” fiatalok láttán.

Tovább

(Ingmar Bergman: Suttogások és sikolyok, r.: Ördög Tamás, Dollár Papa Gyermekei – Örkény Színház)

Egyértelmű, hogy ez Kiss-Végh Emőke jutalomjátéka, és az is, hogy nagy színész, aki másféle játékot hoz ide magával. Ha közhelyes akarnék lenni, azt írnám, behozza a független színház friss levegőjét az arra jelenleg legnyitottabb kőszínházba, mégsem győzött meg teljesen arról, hogy a színházban a brutalitás megmutatásában feltétlenül a naturalizmus a legüdvözítőbb út.

Tovább

(Thury Gábor – Thury Lili – Thury Zita: Közveszélyes munkakerülők, Trafó)

Nagy hatással volt rám így, a KATA eltörlése utáni időszakban, ráadásul kritikusként a Thury testvérek munkakerülés-népszerűsítő előadása a (Magyarországon duplán megnehezített) szabadúszólétről, munka és szabadidő összefolyásáról, kiégésről, kapitalizmusról és önkizsákmányolásról. Ez egy közösségi színházi előadás, amelyet a testvérek más nagyszerű szabadúszó-egyéniségekkel együtt (a névsort lásd a színlapon) készítettek egy hosszabb folyamat részeként saját nagyapjuk – mozgalmi nevén „TUTO” – tiszteletére, aki a harmincas évek illegális munkásmozgalmában végzett fontos kultúraközvetítő szerepet. És aki ezért most paradox módon majdhogynem arisztokratikus felmenővé lép elő.

Tovább

(Madách Imre: EMBTRAG, rendező Székely Kriszta, Katona József Színház)

Székely Krisztáék az első jelenetben friss tekintettel, gyakorlatilag egyetlen, üde klipbe sűrítik a Tragédiát. Kicsit olyan ez a klip, mint korábbi, nagysikerű Nórájuk első jelenete, ahonnan Székely Kriszta mindenkori jobbkezével, Szabó-Székely Ármin dramaturggal akkor visszafordult egy hagyományosabb irányba. A helyzet most is hasonló. A cím remek, a rövidítés az előadásra is igaz, a három felvonásos EMBTRAG zenés-táncos mulatságként röppen el.

Tovább

 (Tózsa Mikolt: It’s a MATCH – or will be – maybe, Artus Stúdió)

Ha Tinder, akkor elsőre bohózatra gondolunk. Vakrandira, ahol a pasi teljesen máshogy néz ki, mint a fotón, amit előzőleg küldött magáról. Szerencsére az efféle mimikri-színháztól Tózsa Mikolt megkímél minket. Aki látta az első, erőteljes szólóperformanszát, az Isten, haza, konyhát, amely vizsgája is volt a freeszfe performansz szakán, az tudja, hogy ő képekben gondolkodik. Megvalósításukat tekintve ezek sokszor még a hétköznapi viszonyok között értendő akrobatikus képességeket is igényelnek.

Tovább
Élet és Irodalom 2024