C-vitamin
(Donizetti: Az ezred lánya – Erkel Színház, január 14.)
Nem akarom magunkat sajnáltatni. Nagyon nehéz az ilyesmit végignézni, de végigcsinálni még sokkal nehezebb lehet. A közönség szíve jó, a legfárasztóbb poénokon is nevet valaki itt vagy ott, de alapvetően mindannyian érezzük: elátkozott színházban vagyunk egy elátkozott estén. Innen nem lehet nyerni.
Hol lehet Garanča szíve
(Live From Salzburg – Deutsche Grammophon, 2021)
Elīna Garamča senkinek sem jutott eszébe mint olyan, akiért élni érdemes. Csak azért furcsa, mert amúgy sikeres sztárénekes, olyan, akinek utazó rajongói vannak, mennek utána a nagyvilágban, nézik, hol és hogyan énekel, de mintha senki nem az éneklése miatt követné. Talán a hangja miatt. Talán a szépségéért, mert hát valóban figyelemre méltó jelenség, Grace Kelly-típus, amire azt mondják, hogy hűvös szőke. Mintha Garanča ennek az elvárásnak akarna megfelelni, igyekszik annyira hűvösnek leni, amennyire csak lehet, ha az ember szenvedelmes dalokat énekel, amivel rögtön föl is teszi a kérdést: akkor meg minek?
A lélek hangmérnökei
(Klemperer – The Legendary Amsterdam Concerts – Archiphon)
Csak azért mesélem, mert a régi reflexek váratlanul élednek újra. Amikor megláttam, hogy megjelent egy Klemperer-összes, de nem az az összes, nem az EMI (ma Warner) számára fölvett stúdiófelvételek, hanem az amszterdami koncertek, akkor azt gondoltam, most jött el az idő. Végigszaladok vele másfél évtizedet, amikor évi rendszerességgel érkezett meg Hollandiába, és rögzítették is a hangversenyeket. A hangminőség nem olyan, mint a stúdióban, de a zenekar első osztályú, és más, nem a Philharmonia Orchestra angoljai – nem mintha bármi baj lett volna velük.
Könnyek kontra könnyek
(Sabine Devieilhe – Warner, 2021)
Az ő képe van a lemezborítón, mármint nem Bartolié, hanem a Sabine Devieilhe-é, finom csontozatú, szőke Nefertiti-fej, de mégsem érzem a piedesztálra emelt ego jelenlétét a programban. Ha valamit érzek, akkor azt, hogy ez voltaképpen nem lemezprogram, hanem koncertműsor, két Bach-szólókantáta, és néhány Händel-ária. Nem nagyon illenek össze a számok, a kantáták egyházi darabok, az áriák meg vagy a Brockes-passióból vannak, vagy a Julius Caesarból, mintha a közönség kusza fogalmainak akarnának megfelelni. Vannak ezek a paróka alatt izzadó német barokk fazonok, akik mindenféle díszes és pompázatos dolgokat írnak, tessék, itt van belőle egy adag.
Kétszáztíz felett
(A Pannon Filharmonikusok koncertje – Müpa, december 10.)
Az interpretáció körülbelül azon a nyomon megy, ahol szokott, de vannak apróbb-nagyobb meglepetések, tempóváltások, nem szórakozunk rosszul. Leszámítva a tubást, ő feltehetőleg nem érzi túl jól magát, ahogy szórja egymás után a gikszereket, és a hangszer jellegéből fakadóan ezek a gikszerek hangsúlyosak és letagadhatatlanok, de túléljük. A végén harangoznak, zajonganak, még el sem hal az utolsó hang, már szól a taps, hát miről szól egy ünnepi hangverseny, ha nem erről?
Hol van Hoffmann?
(Offenbach: Hoffmann meséi – Erkel Színház, december 4.)
Nincs olyan vezető erő az előadásban, amely vagy aki túllökné a társaságot a letargián, sem a rendezés, sem a zenei megvalósítás nem olyan színvonalú, hogy elhitetné a szereplőkkel: csodát tesznek. És akkor nem beszéltünk a nézőről, aki leginkább azt érzi, hogy éppenséggel itt is el lehet tölteni a szombat estét, de ahogy ők nem tesznek, mi nem látunk csodát.
Iga alatt
(A Nemzeti Filharmonikusok hangversenye – Müpa, november 25.)
Közben gyötör a tanácstalanság is, hogy mégis mihez kezdjünk ezzel a nagy szimfóniával. Bután megfogalmazva: mégis miről szól ez a zene? A kezdetektől fogva ködösítettek ezzel kapcsolatban, a közönség állítólag értette már a bemutatón is, hogy ők itt a főszereplők, Sztálin-iga alatt, hogy a lendülettel záró negyedik tétel csak gúny és kétségbeesés, de közben a Sosztakovics-hívek már írták a mentegetőzést: ez a szovjet ember személyiségfejlődése, bútól bajig, bajtól diadalig.
Vannak-e még csodák?
(A MÁV Szimfonikus Zenekar koncertje – Zeneakadémia, november 19.)
A trükk persze nem nagyon bonyolult, sarkantyúzza a lovakat Leonard Slatkin, száguldunk a szimfóniával, amitől az embernek rezeg keze-lába, és legfeljebb a két középső tételnél erős a hiányérzete, mintha ennél gazdagabb szokott volna lenni a mű, mintha a pompázatosan gyors tempók a kifejezés rovására mennének, nincsenek színek, nincs finommechanika. Talán észszerű a kompromisszum, legyen ez ilyen, erőtől duzzadó, a Gyászindulón is könnyebb így átvergődni, csak a darab elején még többen reménykedtem.
Torkig van
(Amata dalle tenebre – Deutsche Grammophon, 2021)
Mégis mire lehetett számítani? Egyfelől a világ legismertebb operai primadonnája énekel, aki varázslatos türelemmel és élvezettel játssza is ezt a szerepet, naponta közöl valamit magáról az Instán, hol van, mit csinál, melyik a lakása New Yorkban. Az ember nézi ezt az elképesztő vándorcirkuszt, a művésznőt, a férjét, a sleppet, az egész mintha valami sokadik hatványra emelt csehovizmus volna, de azt még elképzelni is nehéz, hogy ebben a környezetben tanulni lehet, szerepet memorizálni, elmélyedni benne, pihenten és koncentráltan színpadra lépni és mennybe szállni. Vagy a sötétségbe merülni. Ehhez képest Netrebko tényleg varázslatos, én legalábbis nem voltam még olyan előadásán, ahol ne éreztem volna meg az énekesi nagyságát.
Jókor és jó helyen
(Händel: Theodora – Müpa, november 7.)
Öt perc, mondjuk, hogy öt perc, és már nem drukkolok. Semmi szükség nincs rá. Jó. Él a zene, teljesen világos, hogy Händelnek igaza volt, amikor ezt egyik főművének tartotta, hogy mindenki iszonyat ostoba volt 1750-ben Londonban, és azóta is, ha Theodora nélkül élte az életét. Aki nem volt ott, pótolja, ha lehet még valamikor, vagy vegye meg lemezen, különben hülyén hal meg.
Télen utazni
(Schubert: Winterreise – Örkény Színház, október 29.)
Nem a semmiből jött gondolat Schubert dalciklusát színházba vinni, valahogy mindig is ott volt a helye. Készült belőle videóváltozat Ian Bostridge énekével és szereplésével, és mindig is azt éreztem, hogy azért is szeretik az operaénekesek a dalciklust, mert lehet vele mit kezdeni. Könnyebb hozzáférni, mint huszonnégy elkülönült Schubert-dalhoz, története van, drámai helyzete, kirúgott pasi emlékszik vissza a boldogságra, és megy, megy a magányba, hidegbe, viharba, télbe.
Tűz a csontokban
(Terence Blanchard: Fire Shut Up in My Bones – Metropolitan-közvetítés a Müpában, október 23.)
Ez most a továbblépés. Egy kicsit talán túlságosan lelkes a fogadtatás, az előadást vezénylő főzeneigazgató, Yannick Nézet-Seguin egyenesen az új klasszikus születéséről beszél, amit a közvetítés során nem érzékelek. Érdekes és hallgatható, semmilyen különösebb erőfeszítést nem követel a mű, de némileg túlfújt a darab.
Elmúlt hetven
(Kovács János 70 – koncert a Müpában, október 16.)
Az már egy másik kérdés, hogy ha játsszák, és jól játsszák, szépen, okosan, de nem parádésan, mert mitől is parádézna a Rádiózenekar, az mire elég. Egyfelől arra biztosan, hogy csodálja az ember Kovács Jánost. Micsoda muzikalitás és tehetség kell ahhoz, hogy valaki, akiből mindaz az utálatosság hiányzik, ami egy nagy karmesternél nélkülözhetetlen, nincs túlfejlett ön- és éntudata, nem agresszív, nem akar tündökölni, de még csak dobogót sem kér a talpa alá a fellépésekkor, aki csak zenélni akar, és nem reprezentálni, mégis nélkülözhetetlenné váljék egy ország zenei életében!
Palotai Borisz
(Muszorgszkij: Borisz Godunov – a Metropolitan előadásának közvetítése a Müpában – október 9.)
Az ember azt hinné, hogy ebben a változatban a Borisz Godunov akkor jó, ha masszív szenvedéstörténet, ha arról szól, hogy a nagy embernek a bűnei is nagyok, a bűnhődése is nagy, hogy csak a Jóisten tudja, vajon megelégszik-e azzal a vezekléssel, amire egy cár képes, hogy az utolsó óráira vagy perceire hozzák a szerzetesi ruhát. Milyen jó, hogy nem vagyunk nagy emberek. Ám ha ez az életnagyságnál nagyobb érzés nem élhető át, az opera akkor is megszólítja a sötétben ülőket.
Szonátai szerelem
(Andrej Korobejnyikov koncertje – Müpa, október 5.)
Nyilván lehetne találni kisebb nevet is, Korobejnyikov mindenképpen jelentős zongoristának számít, de halványan emlékeztem egy régebbi pesti koncertjére. Nem akkora király, mint amilyennek mondják, bár versenygyőztes, ha jól tudom, többszörösen is. Ráadásul, amit el szokás róla mondani, hogy lángelme, már akkor végzett jogász volt, amikor más még csak gondolkodik, hogy melyik egyetemre menjen, és szabadidejében jogi szakcikkeket ír. Nyilván vannak jogi szaktekintélyek, akik meg szabadidejükben zongoráznak, de róluk kevesebbet írnak.
Barokk telt ház
(Telemann: Double and Triple Concertos – Hungaroton, 2021)
Valóban úgy is indul az album, mint egy kéjutazás, a furulyára és fuvolára írott kettősversennyel, azt kapja az ember, amit remélt, szép hangzás, szórakoztatóan kerülgeti egymást a két fafúvós, kerülgeti vagy összeolvad a két szóló, szebb és élőbb a felvétel, mint amilyen a nagyobb hírű, nemzetközi változat volt annak idején, Christopher Hogwood irányításával.
Tölgy vagy bükk?
(A Fesztiválzenekar Liszt-hangversenye – Müpa, szeptember 19.)
Még szerencse, hogy voltaképpen egyáltalán nem tetszett, ahogy a vendégművész Dejan Lazič az Esz-dúr zongoraversenyt játszotta. Mintha épp a lényeg tűnt volna el, az, amitől Liszt más, a formátum, a szélsőségek, hogy a legcsöndesebb, legintimebb pillanatokban is azt érzi az ember: Liszt nagy. Akkor is nagy, ha kicsi akar lenni, ahogy Chopin akkor is kicsi, ha nagy akar lenni. És ez nem jelent semmi továbbit, mélységet vagy szépséget, csak hogy dobbal nem lehet verebet fogni, meg verébbel sem lehet dobolni. Itt meg mintha épp erre tettek volna kísérletet, úgy játszani Lisztet, mintha Chopin volna, amitől szétzilálódik kissé a zongoraverseny.
Mirgából angol lesz
(The British Project – Deutsche Grammophon, 2021)
Aztán meghallgatom az új lemezén az első számot, Elgar Sospiri című, ötperces szimfonikus darabját, és mintha bokáig ragadnék a mézbe, olyan sűrű, olyan érzelmes, olyan kevéssé angol. Lehet, hogy nem is kell angolnak lennie, Elgar maga is machinált a címmel, először hegedűre és zongorára képzelte a darabot, és akkor még Soupir d’Amournak gondolta. Aztán meghangszerelte, és olaszra fordította a soupirt. De nem angolra. Akárhogy is, amikor átkeltem a mézfürdőn, nem arra gondoltam, hogy jaj, de kevéssé angol, nyilván azért, mert Mirga mégis litván, hanem hogy nyilván azért ennyire érzelmes, mert Mirga nő.
Bach bekavar
(Magnificat/Jazznificat – Zeneakadémia, szeptember 6.)
Azért egy koncepcionális kérdést nem árt tisztázni: ez most Magnificat vagy tiszteletadás Bach előtt? Nem teljesen mindegy. A szöveget akarja Bach nyomán elmondani, vagy csak a Bach-zene ihletésére akar dzsesszelni? Ha az előbbiről van szó, akkor meglehetősen elhibázott a darab, már az induláskor is, amikor a lelkesedés és mennyei trombitaszó helyett besündörög az első tétel. Ha a második megoldás az érvényes, a Jóisten helyébe Bach ült, az ugyan kissé blaszfém megközelítés, és maga Bach biztosan nem helyeselné, de járható út.
Miért utáljuk, akit szeretünk?
(Puccini: Tosca – Müpa, augusztus 29.)
Az idei nyár operailag a Toscák nyara volt, Salzburgban Netrebko, vele szemben indították Grazban Kristīne Opolaist Jonas Kaufmann-nal fölerősítve. Még toltak volna egyet rajta Bryn Terfellel, de ő beteg lett, így aztán a salzburgi Scarpia, Ludovic Tézier leutazott Grazba, hogy ott is teljesítse a kötelességét, és mindenki halálát okozza. Beindult vagy inkább egyre erősödik a világban az anti-Netrebko, aki tizenöt éve a csoda volt, a semmiből jött szépség és szép hang, azt most megpróbáljuk lepofozni arról a trónról, amit mi állítottunk neki. De miért? Min állunk bosszút?