(Orfeo Zenekar, Purcell Kórus, Baráth Emőke, Szutrély Katalin, Megyesi Zoltán, Najbauer Lóránt, Vashegyi György – Művészetek Palotája, november 15.)

Noha Vashegyi Györgytől és együtteseitől az elmúlt években számos izgalmas és szép előadást hallhatott a közönség, ez a Művészetek Palotájában rendezett őszi koncert nem tartozott az igazán magával ragadó produkciók közé. Bár a karmester fegyelmezett figyelemmel hangsúlyozta a művek hasonló jellegét, hatalmat sugárzó energiáit, grandiózus és éles formai kontúrjait, a változatosságukkal, életteli önállóságukkal mégis adós maradt.

(Sir John  Eliot Gardiner, Monteverdi Kórus, A Forradalom és Romantika Zenekara – Művészetek Palotája, november 2.)

Gardiner interpretációjában viszont éppen az arányok megőrzése volt a legnagyszerűbb tapasztalat. Ő ugyanis sem a miserend átláthatóságát nem rendelte alá a színpadi dramaturgiának annak érdekében, hogy a mű zenei egységét biztosítani tudja, sem fordítva nem járt el. Helyette a lehető legpontosabban és legvilágosabban igyekezett kidomborítani az egyes tételek saját karakterét, az Introitus szélesen áradó, mégis leheletszerű dallamosságát, a Dies iare vissza-visszatérő kórusának süvítő és örvénylő energiáit, az Agnus Dei népéneket idéző naiv vallásosságát.

(Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Nemzeti Énekkar, Várdai István, Bertrand de Billy – Művészetek Palotája, 2018. október 4.)

Ez az eleven megfoghatatlanság, elérhetetlen jelenvalóság tette olyan kivételessé a Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar október 4-i hangversenyét is, ez a tartózkodó, mégis ellenállhatatlanul beszédes figyelem, amely úgy hozott létre kapcsolatokat az este zeneszerzőinek gondolkodás- és kifejezésmódjai között, hogy közben egyetlen pillanatig sem erőltetett semmiféle száraz, elméleti összefüggést.

(Baráth Emőke, Philippe Jaroussky, Ensemble Artaserse – Művészetek Palotája, szeptember 13.)

Philippe Jaroussky interpretációinak legellenállhatatlanabb vonása a szuggesztivitás volt. Noha az énekes enyhe megfázással küzdött, és ez eleinte kissé nyomot is hagyott hangjának megszokhatatlanul könnyed hajlékonyságán és csillogásán – hallhatóan több erőfeszítést és koncentrációt igényelt a csak rá jellemző, különleges szín megőrzése –, a koncert második felétől kezdve egyre biztosabban uralta a hangképzés folyamatának legapróbb részleteit is, lehengerlően gördülékeny futamokkal, tökéletes fényű, leheletfinoman megszólaltatott pianissimókkal kápráztatva el a hallgatóságát hangszínének gyönyörű feszültséggé sűrűsödő, tükörsima ragyogása és az olyan fantáziadús disszonanciákból építkező, improvizált ékesítések mellett, amelyeket például az Ariodante Scherza infidájában alkalmazott.

(Baráti Kristóf, Szűcs Máté, Várdai István, Alexandra Conunova, Fejérvári Zoltán – Kaposvár, Szivárvány Kultúrpalota, augusz­tus 14.)

Az idén már kilencedik alkalommal megrendezett Kaposfest egyik legvonzóbb vonása igazság szerint éppen ez a szándék: az okosan átgondolt struktúra és a belőle fakadó civilizációs győzelem, amelyet a precíz arányokkal megtervezett program arat a hétköznapi identitás érvényességét felfüggesztő, tehetetlen szabadság felett. Mindez ráadásul egyáltalán nem a formalitásokon múlik, sokkal inkább a szerkezet és a célok egységén.

(Anima Musicae Kamarazenekar – Óbudai Társaskör, július 30.)

Egy-egy nyári hangverseny élményszerűsége nagyban függ attól, sikerül-e a fellépőknek megtalálniuk a szórakoztató és katartikus elemek egyensúlyát. Az Anima Musicae Kamarazenekarnak az Óbudai Társaskör kertjében sikerült. Bár programjukat romantikus estnek nevezték, márpedig ez esztétikai szempontból aligha lehetett igaz, legfeljebb akkor, ha humorral és nosztalgiával vegyített, enyhén szentimentális érzelmességet értettek alatta, Holst, Elgar, Sosztakovics és Csajkovszkij műveiből válogatott műsorukat mégis igazán jó érzékkel állították össze.

(Il Pomo D’Oro, Joyce DiDonato – Művészetek Palotája, június 19.)

A világhírű amerikai énekesnő viszonylag friss, háborút és békét zenei eszközökkel megjelenítő projektje ugyanis, amely június 19-én a Művészetek Palotájába is megérkezett, éppen azzal a céllal jött létre, hogy a javarészt Händel- és Purcell-áriák, illetve Cavalieritől, Leótól, Gesualdótól és Arvo Pärttől a műsorba illesztett tételek segítségével nyugvópontot kínáljon a káoszban.

(Piotr Anderszewski, Skót Kamarazenekar – Művészetek Palotája, május 22.)

Csakugyan azt lehetett várni, hogy a két versenymű ragyogó kontúrjai és feszes drámaisága által közrefogva a Poulenc-darab egészen különös gyújtópontot jelent majd, egyfajta ferde tükörként funkcionál, amely a maga hagyományos zenei ötleteket új kontextusba ágyazó, mégis saját logikát követő struktúrájával különleges, álomszerűen kiszámíthatatlan, szürreális impressziókon szűri át a Mozart-kompozíciók klasszikusan kiegyensúlyozott hangzásképét és formarendjét. Annak, hogy mégsem így történt, és a koncert végső soron egyáltalán nem az artisztikus eszközökkel megjeleníthető univerzális rendezettség és a véglegesen elveszett objektív realitás fanyarul tiszta viszonyára épült, több oka is volt, de a jelek szerint mindegyik a zongorista személyében és előadói elképzeléseiben gyökerezett.

(Natalie Dessay, Philippe Cassard – Zeneakadémia, április 19.)

Ami mégis indokolttá tette az érzelmi energiának ezeket a hatalmas kitöréseit, az Dessay zseniálisan pontos érzéke volt, amellyel a színészi intenzitást és a zenei megjelenítés finomságait összehangolta. Noha a hangja kétségkívül vesztett fényéből az évek során, és ragyogóan telt árnyalatai csak az energikusabb, lendületesebb frázisokban mutatkoztak meg többnyire, az a különleges kifejezőerő, hajlékonyan készséges változékonyság, a szöveg részleteire mindenkor éber és szellemes figyelemmel reflektáló előadás, ami az énekesnőt jellemzi, még mindig utánozhatatlan és utolérhetetlen.

(Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Kokas Dóra, José Gallardo, Pál István „Szalonna” és bandája – Zeneakadémia, március 17.)

Kelemen Barnabás zenésztársaival, Kokas Katalinnal, Kokas Dórával, José Gallardóval, valamint Pál István „Szalonnával” és bandájával (…) olyan hangversenyt adott március 17-én a Zeneakadémián, amelynek műsora a klasszikus tradíció és a részben magyarosnak, részben cigányosnak tekintett hagyomány határmezsgyéjén sorakozó művekből válogatott. A program szigorúan muzikológiai szempontból, a forrásanyagot vizsgálva, persze, semmiképp sem volt egységesnek tekinthető, mivel Haydntól Bartókig, a verbunkos dallamok divatjától a parasztzenei (adott esetben akár román) gyűjtések tudományosan precíz eredményeiig nagyjából minden szerepelt rajta, amit Európából nézve az „all’ongarese” gyűjtőfogalmával bármilyen módon is kapcsolatba lehetett hozni.

(Arkagyij Volodosz – Művészetek Palotája, február 21.)

Volodosz gyönyörű, fényes és magányos zongorahanggal, csodálatosan lírai billentéssel, grafikusan tisztán követhető vonalvezetéssel, kíméletlenül világosan formált és idegenül egymás mellett hagyott, mégis harmonikusan összeillő tematikus többszólamúsággal kápráztatta el a hallgatóságát, nem is beszélve azokról a benyomásokról, amelyeket virtuozitásának lehengerlő dimenziói ébresztettek az emberben. Az élmény mégsem volt egészen zavartalan, az értelmezés szabadságának határai ugyanis bizonyos tekintetben túlságosan is tágasnak tűntek ezen a hangversenyen.

(Nicolas Altstaedt, Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Carlo Montanaro – Művészetek Palotája,  február 1.)

Noha egy versenymű előadásáról beszámolva szerkezeti szempontból voltaképpen nincs értelme külön méltatni a szólista teljesítményét, ebben az esetben mégis elkerülhetetlenül szükségesnek tűnik, hogy mindenekelőtt Altstaedt produkciójáról essék szó. Nem is a művész játékának virtuozitása miatt, amely könnyed természetességéből és az előadott kompozíció formai összefüggéseinek mély megértéséből fakadóan gyakorlatilag magától értetődő jelenségnek számít, sokkal inkább interpretációinak rendkívüli elevensége, szenvedélyessége és megfoghatatlan szépsége, különös egyedülvalósága okán. Briliáns technikája, csodálatos hangképzése, ötletgazdag vonókezelése ezen az estén is lenyűgöző élményt nyújtott, nem is beszélve arról az életteli változékonyságról, színgazdagságról, ellenállhatatlan lendületről, nyers energiáról és beszédszerűen tagolt, lágy dallamosságról, amellyel Dvořák csellóversenyét szokatlanul markáns és magával ragadóan személyes hangvételű kompozícióvá avatta.

(Budapesti Fesztiválzenekar, Várjon Dénes, Fischer Iván, Művészetek Palotája, január 22.)

A Fesztiválzenekar előadásában mindig a tiszta zenei hatás az elsődleges: annyira erőteljes és ellenállhatatlan, hogy a lehetséges asszociációs játékok vonzereje egészen jelentéktelenné sápad mellette. Ebben az épp annyira fizikai, mint szellemi élményben a hangzás egyszerre bensőségesen meleg és öntudatosan hódító fénye, a játékmód dinamizmusa, vitalitása, kifinomult és érzékeny változékonysága sosem öncélú. Mindig a zene sajátos absztrakciójának szolgálatában áll, ilyen módon pedig – számos más erénye mellett – a lehető legváltozatosabban összeállított programok koherenciáját is képes fenntartani.

(Camerata Salzburg, Pinchas Zukerman – Művészetek Palotája, december 8.)

Van, amikor a művészek és a közönség között ütközik akadályba az akusztikus jelek rendszerének értelmezése, de olyan is előfordul, amikor a fellépők között támad zavar, mert különböző előadói elképzeléseik csak jelentős nehézségek árán egyeztethetők össze egymással.

A Camerata Salzburg és Pinchas Zukerman koncertjét az utóbbi sajátosság befolyásolta igen jelentősen. Noha mind a zenekar, mind a hegedűművészi és karmesteri minőségben egyaránt színpadra lépő Zukerman intenzív és meggyőző párbeszédet folytatott a közönséggel, egymással a hangverseny első felében mintha nem találták volna a hangot.

(Ránki Dezső – Zeneakadémia, november 6.)

Ránki azt az absztrakt azonosságot ragadta meg Haydn B-dúr szonátájában (Hob.XVI:41), Schumann Humoreszkjében (op. 20) és Brahms Händel-témára készült variációsorozatában és fúgájában (op. 24), ami ebben a három kompozícióban vitathatatlanul közös: az alaphangnemüket. A hangversenyt a művész voltaképpen teljes egészében a B-dúr hangnem felfedezésének szentelte, mégpedig egészen meglepően természetes attitűddel. Nem a hangnemben rejlő és stíluskorszakonként változó modulációs lehetőségekre, a B-dúrt tradicionálisan kifejező melodikus fordulatokra, hangulati toposzokra irányította közönsége figyelmét, mintegy katalógust készítve a dialektikusan változó karakterisztikus vonásokról: ehelyett – minden didaktikus céltól mentesen – egyszerűen csak feltárta hallgatói előtt a hangnem legsajátosabb belső viszonyait.

(Royal Concertgebouw Orchestra Amsterdam, Iveta Apkalna, Fassang László, Eötvös Péter – Művészetek Palotája, október 14.)

Október 14-én rendezték a Művészetek Palotájában az idei őszi kortárs művészeti fesztivál, a Café Budapest egyik legjobban várt eseményét: a Royal Concertgebouw Orchestra Amsterdam lépett fel a Bartók-teremben Eötvös Péter irányításával, valamint Iveta Apkalna és Fassang László orgonaművészek közreműködésével. A műsor a rendezvénysorozat arculatának megfelelően viszonylag modernnek számító, mindazonáltal meglehetősen tágas időintervallumból, az utóbbi jó százharminc év terméséből válogatott művekből állt: Liszt késői, 1881-ben komponált szimfonikus költeményével, A bölcsőtől a sírig címet viselő darabbal kezdődött, (…) majd egy nagyobb ugrással Eötvös új művének, a hamburgi Elbphilharmonie által megrendelt, zenekarra, orgonára és Hammond-orgonára komponált Multiversumnak a magyarországi bemutatójával zárult.

(Magdalena Kožená, Antonio El Pipa, Private Musicke, Compañía de Flamenco – Művészetek Palotája, szeptember 17.)

Az idei fesztivál középpontjába Spanyolország került, a művészi kölcsönhatások változékony szépségének megmutatása pedig már a nyitókoncerten igencsak erőteljes koncepcióval körvonalazott szándékként jelent meg. Az este a Private Musicke együttese és a Compañía de Flamenco, illetve az ünnepelt mezzoszoprán, Magdalena Kožená és a neves táncos, Antonio El Pipa egymástól markánsan eltérő repertoárjának ritmikus váltakozására épült, azzal a szándékkal, hogy a spanyol és a magyar kulturális hagyományok koncerttermi találkozásán túl sajátos reflexiók bontakozhassanak ki az ibériai barokk kompozíciók viszonylag kevéssé ismert világa és a népszerű flamenco-tradíció között is.

(Jean-Efflam Bavouzet, Baráti Kristóf, Várdai István, Fejérvári Zoltán és Balog József koncertje a Kaposfesten, augusztus 15.)

Bár a rendezvénysorozat Baráti Kristóf és Várdai István személyében néhány éve új művészeti vezetőket kapott, és ez – minden bizonnyal nem egészen szükségszerű, a hazai viszonyok között azonban elkerülhetetlen módon – együtt járt a koncertkínálat átalakításával, a meghívott vendégek névsorának alapvető újraírásával is, a Kaposfest mégis megőrizte a kezdeti időkből származó jellegzetességeinek számos lényeges vonását, köztük a klasszikus és szórakoztató zene párhuzamosságát vagy épp a hétköznapi időt rendkívülivé alakító hangversenyek kötetlen sokszínűségét.

(Nemzeti Filharmonikusok, Fodor Gabriella, Kovács István, Kovács János – Martonvásár, július 15.)

Kovács János azonban egyáltalán nem igyekezett hangsúlyozni a kompozíciók cselekményes vagy kvázicselekményes jellegét, ehelyett a zenei elemek alapos, precíz és feszes megformálására törekedett. Energikus és pregnáns tempóválasztásai, az irányítása alatt beszédes hajlékonysággal kirajzolódó szólóállások, a zenekari hangzás dús szövetében sokszor elvesző, most viszont plasztikus mintázatként végigkövethető, mozgó belső szólamok szinte háromdimenziós rendszere tökéletesen tiszta és világos kottaképet idézett a hallgató elé.

(Musica Vivax Wien – Budavári evangélikus templom, június 20.)

A koncertek művészeti vezetője és egyben a Bécsi kapu téri templom kántora, Bán István szellemi értelemben sokkal feszesebb és messzebbre mutató programot tervezett: azt kívánta bemutatni, hogyan fonódik össze az evangélikus liturgiában szó és hang sajátos transzcendens egységgé, illetve hogyan szolgálta Bach idejében a barokk affektusok formulaszerű érzékenysége a vallásos meggyőződés megélését. Ráadásul Bán ezt nem pusztán szertartásos gesztusnak szánta. A budavári evangélikus gyülekezet új hangszere ugyanis alapjában véve mechanikus instrumentum, amely az elektronikának szinte csak a fújtató kezelésében biztosít teret, egyébként azonban javarészt Bach korának Silbermann-orgonáit idézi.