► Drakula halála. Magyar–román–francia film, 1921–2025. Rendező: Gödri Attila, Buzási Gyopár, Kovács Flóra, Sztercey Szabolcs, Orbán Orsolya, Farkas Boglárka Angéla, Miklós Nóra, Makkai Zsófia. Producer: Lakatos Róbert.

A világítás, a kamerakezelés a sok fix beállítással, a plánozás az erős közelikkel s az ehhez alkalmazkodó színészi játék a némafilmek elbeszélő stílusát idézi. Ugyanakkor nem akarja mindenáron az avíttság hamis látszatát kelteni, akad benne bőven anakronizmus, rugalmas kameramozgás, elvégre nem régi filmről van szó, hanem megidézésről, reenactmentről. Avantgárd gesztusról, amellyel mai diákok, tanáruk, Lakatos Róbert vezetésével, visszatekintenek a filmtörténeti időben, s értelmezik tárgyukat: Lajthay 1921-es némafilmjét.

► Father Mother Sister Brother. Amerikai–olasz–francia–ír–német film. Forgatókönyvíró-rendező: Jim Jarmusch.

Jarmusch filmjének titka az egyszerűségében rejlik. Szinte az egyetlen hollywoodi sztárrendező ő, aki nem engedett a filmvárost elöntő megalomániának. Művei mögött nem érezzük sem az ipart, sem az agyoncsavargatott, spekulatív forgatókönyvet. Az események olyan természetesen esnek meg, mintha az ablakon bámulnánk ki, vagy a szomszéd presszóasztalnál ülők beszélgetését hallgatnánk. A játszók is ehhez a sallangmentes, puritán stílushoz alkalmazkodnak. Míg a mai divatos blockbusterekben a világsztárok erőteljes, nagyszabású alakítását csodálhatjuk, Jarmuschnál elfelejtjük, hogy színészek: mintha az utcáról léptek volna elénk.

► 45. Magyar Filmszemle. 2026. febr. 2–8., Budapest

A tavaly még bátortalanul, biztatóan újraindult Magyar Filmszemle ebből a szempontból az idén vérbeli fesztivállá érett. Kétszáznál is több filmmel (a benevezett csaknem félezerből), élénk vitákkal kritikáról, forgatókönyvírásról, finanszírozásról, animációról, dokukról, s – igen – olyan atmoszférával, amilyet vagy másfél évtizede, a még Tarr által életre hívott dacos „fapados” óta nem élt át a filmesek népe. Két vetítés között a Nemzeti Sírkertben Tarr Bélától búcsúzott a szakma, majd vissza a moziba – jelképesnek is tekinthető ez.

► Csak egy baleset. Iráni–francia–luxemburgi–amerikai film. Forgatókönyvíró-rendező: Dzsafar Panahi

Ő a világ egyetlen élő filmrendezője, aki megkapta mind a cannes-i, mind a berlini, mind a velencei filmfesztivál fődíját (a többi százat most nem sorolnám). Végigtekintve a pályáján, nem kétséges, akkor is korunk egyik legjelentősebb filmművésze, ha nem tudunk az egyéb körülményekről, s csak a műveit ismerjük. Kezdetben, amikor még nem üldözték, a mestere, Kiarosztami utáni iráni mozi legnagyobb tehetsége volt. Első remekműve, a Fehér léggömb 1995-ben megkapta Cannes-ban az Arany Kamerát, az utána következő Tükör (1997-ben Locarnóban és Isztambulban nyert) máig az egyik legfontosabb, legszebb mozgókép, amelyet film és valóság kapcsolatáról készítettek.

► Csendes barát. Német–magyar–francia–kínai film. Rendező: Enyedi Ildikó.

A zseniális Roy Andersson operatőre, Pálos Gergely háromféle nyersanyagra, három különböző stílusban komponál, tökéletesen rekonstruálva az ábrázolt korok filmnyelvét, beállításait és fényeit, a fekete-fehér 35 milliméteres celluloidtól a laza 16 milliméteresen át a digitális rögzítésig. Ha van film, amelyben értelmet nyer a különböző nyersanyagok használata – mostanság üres divat ez –, az a Csendes barát. Sokáig emlékezetes marad az utolsó nagytotál az ősöreg, terebélyes fáról.

► Az utolsó előtti ember. Magyar film, 1963. Rendező: Makk Károly. Filmio.hu

Magyar remekmű! Ünneprontás: jó hatvan éve forgott. Makk Károly 1963-as filmje az, Az utolsó előtti ember. Váratlan, örömteli fölfedezés, nem e sorok írójáé, hanem a kora őszi Budapest Klasszikus Film Maratoné, amelynek programjában szépen felújított kópiá­ját láthattuk, tisztelgésként a most éppen száz éve, december 22-én született Mester előtt. Legfőbb ideje volt, hogy elnyerje az őt megillető helyet a magyar film történetében.

► Minden csillag. Magyar film. Rendező: Olasz Renátó.

„Telik, de nem múlik”

A Minden csillag idő- és térkezelése a filmben produceri szerepet vállaló Tarr nagy filmjeinek idő- és térkezelésére emlékeztet: ezúttal sem világos, hol járunk és mely korban pontosan. A települések az időtlenségbe dermedtek, nincs múltjuk és nincs jövőjük. Csak annyi biztos, hogy Ká-Európa koszos végvidékén kocsmázunk, az idő pedig a folyamatos jelen. Tarr műveiben, a Kárhozatban, a Sátántangóban, a Werck­meis­ter harmóniákban jut ilyen nagy szerephez a helyi kricsmi, benne a zene, a danse macabre-ra emlékeztető apokaliptikus tánc.

► Szia Sári! Rendező: Haragonics Sári. Apám lánya. Rendező: Lea Podhradská. A Verzió Filmfesztivál bemutatói.

Míg Haragonics gyakorlatilag a semmiből építi föl családi moziját, a hasonlóan privát képeket használó Lea Podhradská készen kapta otthonról a súlyos filmdrámát. A gyerekkori fölvételeken nála is boldog família tűnik fel: apa, anya, idősebb fiútestvér, nővér és a legfiatalabb: Lea. Előbbi kettő apjuk első házasságának gyümölcse. A film Lea féltesvére, Denisa válságos története.

► BIFF 2. Budapest International Film Festival, október 25. – november 2.

Bár az első BIFF programja is színvonalas és gazdag volt, a második tudatosabb kurátori koncepcióról tanúskodik. Ha a válogatók az időszak nemzetközi terméséből reprezentatív mustrára törekszenek, két út áll előttük. Az első: megszerezni lehetőleg mindent, ami a nagy fesztiválokon jelen volt, nyert, borzolta a kedélyeket. Nevezzük ezt a koncepciót FOMO-nak, nagyjából így áll össze a miskolci Cinefest Csákvári Géza válogatta jó mezőnye. A másik, az első szempontokat nem figyelmen kívül hagyva, nem a sikert, a médiavisszhangot, a fesztiválszerepléseket helyezi a középpontba, hanem a minőséget.

► A mihaszna. Angol–amerikai film. Rendező-forgatókönyvíró: Harris Dickinson. A magyarhangya bemutatója.

Egyszerű film A mihaszna, az ilyenkor elkerülhetetlen pszichedelikus álomjelenetek sem ízlésbántóak. Erénye a londoni külváros népének hiteles ábrázolá­sa, anélkül hogy olyasféle társadalomjob­bí­tó prédikációba fordulna, mint a ha­son­ló témájú jótékony mozidarabok. Frank Dillane kiváló a kisfiús alkatú, seb­zett Mike szerepében, méltán kapta meg Cannes-ban a legjobb alakítás dí­ját, s igazi felfedezés a szerelmét játszó Megan Northam is.

► Random. Magyar film. Forgatókönyvíró-rendező: Salamon András.

Bravúrosan kapcsolódnak egybe a film különböző rétegei, stílusa és nyelve, a mágikus realizmustól a naturálisig, s hasonlóan harmonikusan illeszkednek egymáshoz a történet szétváló, majd megint egymásba akaszkodó szálai. Az epizódok olyan gördülékenyen váltakoznak, hogy észre sem vesszük a moziban pergő filmidőt, a jeleneteken belüli vágások üteme is taníthatóan pontos. Rég láttunk magyar filmben – s nem csak magyarban – ilyen kiérlelt forgatókönyvet.

► 21. Cinefest. Miskolc, szeptember 5–13.

A rosszkedvű mezőnyben egyszerűségével és tiszta stílusával tűnt ki a megérdemelten fődíjat nyert Joachim Trier-­film, a Cannes-ban is díjazott Érzelmi érték. Nem nagy mű, de legalább nincs benne görcsös nekifeszülés, eredetieskedés, erőltetett „mondanivaló”. Kamaradráma két nővér és híres filmrendező apjuk kapcsolatáról, Bergman szellemében, ám a svéd mester filozófiája és lélektani mélységei nélkül – mintha Bergman forgatókönyvét Liv Ullmann vagy Lasse Hallström vitte volna a vászonra.

► Orlando. Angol–francia–holland film, 1992. Rendező: Sally Potter. Felújított kópia. A Cirkofilm bemutatója.

Volt nekünk is filmmúzeumunk, előbb egy nagyobb, majd egy kisebb – már egyik sincs, a jó ízlésű forgalmazókra, mint most a Cirkofilm, maradt, hogy a hiányát pótolják, s egy-egy időtálló remekművel örvendeztessék meg az ínyenc publikumot. Bár többször tennék, a mai zsibvásárban visszaadva az exkluzív mozizás meghitt élményét-hangulatát.

Sally Potter Orlandója erre tökéletesen alkalmas, mert semmit nem öregedett az elmúlt bő harminc évben. Nem fogott rajta az idő, miként hősnőjén, a modern irodalom egyik legtitokzatosabb alakján sem.

► Gaucho Gaucho. Argentin film. Rendező-operatőr: Michael Dweck és Gregory Ker­shaw.

A gauchókról készítette el az utóbbi idők egyik legszebb filmjét a Michael Dweck – Gregory Kershaw rendező-operatőr páros. Dokumentumfilmnek mondják, ekként is díjazták fontos fesztiválokon, Locarnóban, Tromsøban és a Sundance-en, ám ez csak annyiban jogos, hogy a gaucho közösség tagjai önmagukat játsszák, a saját életüket élik a többnyire megrendezett epizódokban. Ettől még lehetne dokufilm, elvégre a műfaj legtöbb és legjobb darabjaiban jelen van a rendezői irányítás-szervezés. Ám az alkotópárostól mi sem áll távolabb, mint a témából kézenfekvően adódó szociográfiai-antropológiai megközelítés.

► Egy nyár Párizsban. Francia film. Rendező: Valentine Cadic. Főszereplő: Blandine Madec.

Egynyári film az Egy nyár Párizsban. Könnyű, akár egy laza fröccs a kánikulai teraszon. A lassan rövidülő, de még forró augusztusi napokra ajánlott, megbújni vele két órára a mozi léghűtött sötétjében. Feledtető és feledhető léha lektűr, azzal a fecsegő, édes semmitmondással, amilyet csak a francia mozi tud és tudott, már Renoir, Pagnol, Rohmer és Sautet óta.

► Aranyláz. Amerikai film. Író-rendező-zeneszerző-főszereplő: Charlie Chaplin. Felújított 4K kópia.

„Chaplin bajuszkái / őriznek ma mindent, / mi Európa arcán / még európai” – írta a nagy amerikai filmesről egy nagy orosz költő, Majakovszkij. „…még európai…” Száz éve drukkolunk neki.

► 39. Il Cinema Ritrovato. Bologna, 2025. június 21–29.

Il paradiso dei cinefili, azaz a cinefilek paradicsoma a jelmondata minden évben a bolognai Cinema Ritrovatónak (lásd Az újra felfedezett mozi, ÉS, 2022/28., júl. 15.). Ha létezik a mozibolondok mennyor­szága, az a nyarankénti két hét ebben a patinás itáliai városban. Több száz remekmű a filmtörténet eddigi száz­harminc évéből: Lubitsch, Hitchcock, Kubrick, Wilder, Sternberg, Ophüls, Godard, Truffaut, Ford, Chaplin, s mellettük fölfedezések, mint Jean Seberg a hollywoodi Szent Johannában (három évvel a Kifulladásig előtt), az iráni Dariush Mehrjui Postása, a japán Mikio Naruse és az amerikai Lewis Milestone életműve, sorolni is nehéz, végignézni lehetetlen.​​​​​​​