A belarusz erdőkben fölháborító dolgok történnek. Kiszolgáltatottakat használnak föl, úgy akarnak velük játszani, mint sakkozó a figurákkal. A menekülők közül több mint tízen meg is haltak. Emögött gonosz szándékot látunk. Ám ez csak a távoli fölháborodó nézőpontja, miközben ezzel alighanem a jognak is kezdenie kell valamit. Ha ugyan ezt nem csak a naiv, de igazságot kereső gondolja. Nagy Boldizsár nemzetközi jogász, a CEU tanára ezért ennél sokkal összetettebbnek látja a belarusz–lengyel határ mai világát.

Gellért András: A rúdtáncosnő fegyvere – Karantén bestiárium. Kultúrbarlang Kiadó, Budapest, 2020, 190 oldal, 3190 Ft

Apró tárcák vannak előttünk, torzított hangon szólnak; minden, amiről szó van, a valóságból jön, nincs itt egyetlen pont, amely ne a jelenvaló életből eredne. És akkor is a valóságot látjuk, amikor a szerző kissé meglendíti a fantáziáját. Az abszurdból valóságos lesz, csak azért, mert a valóságunk is bizarr. Karinthys éllel veszi elő a hatalom körül zsongókat, például az udvari zenészeket, Sokát és Órefet; emlékszünk még Kosztolányi, Karinthy vagy Babits őrületére, amikor minden szót és minden mondatot megfordítottak, csak hogy egyetlen pillanatra se hagyják békén a nyelvet.

Ismerünk a történelemből kíméletlen hatalmakat. Amelyek nincsenek tekintettel lélekre és testre, gyengeségre és szerencsétlenségre. Amelyek csak a saját érdekeikre vannak tekintettel, és céljuk semmi más, mint a hatalom maga. Efféle erő sújtja hosszú évek óta az Evangéliumi Testvérközösséget és vezetőjét, Iványi Gábort. Ez a közösség szinte csak a bajbajutottakért él, és cserébe állami köszönet helyett adóbehajtókat kap. A Wesley János Lelkészképző Főiskola már régen nem csak lelkészeket képez; figyelmének középpontjában ott vannak a társadalom bajai is. Nagy Péter Tibor szociológus és oktatáskutató a Wesley tanára, így jól ismeri a saját bajaikat is.

Milyen kormány az és milyen emberek azok, akik csakis magukénak mondják a jövőt? Akik évtizedekre választanak vezető állami tisztségviselőket; akik sok-sok választási négy évet akarnak, mintha csakis ők lennének ebben az országban. A jogra hivatkoznak azok, akik – ha nekik úgy jobb – fittyet hánynak ezekre a jogokra. Jogállamot mondanak, de a bíróság által megítélt pénzt nem akarják megfizetni. Nagyratörő vágyak és kisszerű jellemek. A szabad választáshoz demokrácia kell, nem színlelt jogállam. Erre volna jó az alkotmány, de már az is magántulajdonban van. Halmai Gábor jogász nemzetközi tekintély. Az Európai Unió által alapított, firenzei székhelyű Európai Egyetem Intézet összehasonlító alkotmányjog-professzora. Tíz éve él külföldön, de továbbra is foglalkozik a magyar alkotmányos rendszerrel.

Tilmann Lahme: A Mannok
Manfred Flügge: Nagyváros lélek nélkül
Oliver Hilmes: A fekete özvegy
Benjamin Balint: Kafka utolsó pere

A kortárs vagy „mai” zene évszázadokon át nem volt luxus, sokakat érdekelt. Gustav Mahler szimfóniáiért – kivált Amerikában – állítólag megőrültek, és még Bartókért is rajongtak. Ám a XX. század második felétől a modern zene már mintha kezdett volna hóbort lenni. Karlheinz Stockhausent sokan afféle kísérletező különcnek tartották a hatvanas években, amikor Magyarország bezárkózott saját magába. Ajtón lakattal – ez a címe Dalos Anna zenetörténész könyvének, melynek az alcíme: Zeneszerzés a Kádár-kori Magyarországon. Dalos Annának ezen kívül a közelmúltban megjelent egy angol nyelvű Kodály-monográfiája is, amelyet a University of California Press adott ki; és ő az egyik szerkesztője a Járdányi Pál és kora című tanulmánykötetnek is.

Báthori Csaba eddig verseket, esszéket írt, és rendületlenül fordított. Most, hatvannégy évesen olyan könyvvel jött elő, amellyel csak nyolcvanon túl szoktak, és azt is csak kevesen. Az a címe: Szó szerint minden; ezerkétszáz oldal, benne az élete, a világirodalom, a múlt, miközben saját koráról – a miénkről – eléggé szigorú hangon beszél. Mert ez interjúkönyv, de ha más szögből nézzük – akár a trükkös rajzokat –, akkor óriási méretű esszét látunk.

Vannak regények, amelyeknek saját léte is külön regény. Sorsuk van, néha hányattatáson mennek keresztül, máskor meg a csúcsra érnek. Ez a hullámzás biztosan független az író szándékától, aki állandóan a csúcson szeretné látni alkotását. A regény életébe persze beépül a szerzőé is, különösen akkor, ha az negyvennégy éves korában meghal. Francis Scott Fitzgerald 1924-ben megírta A nagy Gatsby című regényét. A nevezetes jazzkorszak világa ez, amely azóta már nosztalgiává távolodott Amerikában és Európában is. Különös, hogy e műnek most egyszerre három fordítása is „él”; a legutóbbi az Európa Könyvkiadónál jelent meg, és Wertheimer Gábor munkája.

Száz esztendő korszerűség – ez tiszteletet érdemel. Még akkor is, ha a művészetben a tisztelet kétes dolog, elvégre az újonnan jövők éppenséggel sokszor tiszteletlenül bántak az elődökkel. Alkotásaikat lenézték, esetleg nevettek rajtuk, vagy azt gondolták, szakítani kell a múltjukkal, mert csakis így lehet új utakra indulni. Száz éven át korszerűnek maradni nagy teljesítmény, kivált, ha a mesterekben és növendékekben nem is volt ilyen szándék. Mert nem szándékkal alkottak; nem a hatás érdekelte őket, hanem az anyag, amellyel dolgoztak. Nem kifelé néztek, és nem azt figyelték, mi a kelendő, hanem energiákkal teli izgatott lelkük diktált. Mertek kísérletezni, ahogyan a gyerek is próbálgatja az újat, az ismeretlent. Ezért is tudtak évtizedekkel előre korszerűek lenni, hogy azután egy évszázadon át művészek maradjanak.

Csakhogy a Bauhaus, ez a bonyolult fogalom nem tisztán művészet. Mert az intézmény legelőször is iskola volt, nemzedékszervező, hogy újat hozzon, és új művészetre neveljen. Ahogyan Walter Gropius, a Bauhaus szíve írta egy levélben: „bel- és külföldről özönlöttek a fiatalok, és nem azért, hogy funkcionális lámpákat tervezzenek, hanem hogy részeivé legyenek egy közösségnek, amely az új embert készül megteremteni, új környezetével együtt”. A nagy háború végével újra indult a világ, de az a kor mégiscsak jó volt arra, hogy lendületet kapjon az élet, hogy új dolgokkal lehessen előrukkolni. Halottakkal és válsággal teli idő volt ez, ám fölbukkantak a korszerűsítők, hogy Weimar reményteli légkörében olyannal jöjjenek elő, ami korábban még nem volt.

Péter Nádas: Almanach. For­dí­totta Marc Martin, Phébus Kiadó, Paris, 2019, 336 oldal, 22 €

Arra számítunk, hogy ama elegáns növénygyűjtemények egy darabjával találkozunk, amelyekben az írók megfigyeléseket, gondolatokat, ízeket szoktak összegyűjteni; ezeket az olvasó szívesen veti egybe saját tapasztalataival. De az Évkönyv egészen más, még ha bizonyos értelemben ez is engedelmeskedik a műfaj szabályainak. Benne vannak a munkák és napok; a meg nem érkező tél, a kert ápolása, a fukszia dugványa, a kaszálás – oly nehéz – művészete, a kerti gép vásárlása, beszélgetés a szomszéddal. [...] A szabadságról és a hatalomról, a behódolásról szóló feltárás a legkeményebb oldalak forrásául szolgál. Nádas Péter a nyolcvanas évek végének fordulóján ír. Magyarországról 1989 novembere előtt kezdett fölemelkedni a vasfüggöny. Az események nem jelennek meg, de természetesen inspirálják azt a filozófiát, amely kitérőket tesz Titus Livius és a római birodalom felé. A legkonkrétabb, legregényszerűbb részek fölidézik az író emlékeit, a gyermekkorát, „a kommunista terror” alatti szerelmeit. Sőt, a mű elején az évkönyv elindításához nyilvánvalóan azért nyit új füzetet, hogy „hozzáférjen az emlékeihez”, és nem azért, mert az az „utolsó, képzeletbeli menedék”. [...] Az, ami az emberek között történik – akik megismerkednek és találkoznak –, foglalkoztatja a regényírót. Ám az is nehéz, hogy leírja azokat a szálakat, amelyek közte és egy ismeretlen között szövődnek.

(Claire Devarrieux: Nádas Péter szabad alakzatokban. Libération, 2019. május 17.)

Gazdaságtörténészként dolgozott, de ezt a tudományt szerinte nem nagyon becsülték Amerikában. Ezért ment hosszú időre Németországba. A gazdaságot nem számok halmazaként látja, hanem inkább olyan világfolyamként, amely hatással van az emberi élet minden területére, a hosszára, sőt az ember magasságára is. Ma Amerikában élő nyugdíjas, de le nem venné a szemét az ottani gazdaságról, amely „még sok problémát fog okozni az emberiségnek”. Nemrégiben a Magyar Tudományos Akadémián előadást tartott A trumpizmus diadalának gazdaságtörténete címmel. Vérbeli pesszimista, bár a szavaiból az derül ki, hogy erre alapos oka van, talán azért, mert átlátja a világot.

1933-ban Vámbéry Rusztem, a művelt, okos és szabadkőműves büntetőjogász egyszer csak írt egy tanulmányt a Századunk című folyóiratba (amelynek egyik szerkesztője is volt), azzal az egyszerű címmel: Hazugság. Korát annyira áthatotta, átjárta a hazugság, hogy alighanem úgy érezte: védőbeszédet kell tartania az igazság mellett. Mert vannak korszakok, amelyek erősebben, kitartóbban hazudnak, mint mások, aszerint, hogy politikai vezetőik mennyire félnek. A valóság ugyanis sokszor félelmetes, kell hát egy másik valóság, egy hazug, amely megvéd a világ kellemetlenségeitől. Hazugság nélkül persze nem lehet élni, de elveszett az, aki arra teszi föl az egész életét. Vámbéry Rusztem alaposan áttanulmányozta a hazugság birodalmát, és minthogy az emberi lélek néhány század alatt szinte semmit sem változik, az ő tükre a mi tükrünk is. Történelmi áttekintés ad, egészen addig megy vissza, ameddig a múltunk ködbe vész; Rudolf Jhering jogtudóst és filozófust idézi – kételkedve –, aki úgy vélte, hogy az ember eredetileg hazug volt.

Borgos Anna: Holnaplányok. Nők a pszichoanalízis budapesti iskolájában. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2018, 311 oldal, 3490 Ft

Női tabló ez, rajta sok-sok energikus, okos, művelt asszonnyal, és e tablót nézegetve-olvasva megint csak rájövünk arra, hogy mennyire pazarló ez az ország. Mert a „holnaplányok” jó része arra kényszerült, hogy elmenjen innen, miközben naplókat, memoárokat írnak, mintha a későbbi nemzedékeknek dolgoznának. A portrékon át megmutatkozik a korszak szellemi világának egy kicsi, de nagyon fontos része. Ez a könyv fölfedezi a lelkek hálóját, azt, hogy ki kinek volt a tanítványa, a pártfogoltja és hogy ki kit analizált. Az embernek az az érzése, mintha az összes pszichoanalitikus ugyanabban a családban élt volna. És mindez nem csak Budapesten és Magyarországon, hanem az egész világon. Arról persze már a történelem tehet, hogy ezt a termékeny és élénk magyarországi elmeközpontot szétrobbantotta, mert emigrálni kényszerített csaknem mindenkit, akit a lélek működése érdekelt, és ezt az érdeklődést tartotta a foglalkozásának is.

Minden hangszer érzékeny, de az orgona, ez a leghatalmasabb instrumentum különösen. Egy orgonának már a szerkezete is műalkotás. A hangszerek királynőjének mondják, de a Zeneakadémia orgonája évtizedeken át a hangszerek mostohagyereke volt. Az eredetit a Voit & Söhne cég építette, még a ragyogó szecessziós épülettel egy időben; a ház és a hangszer egy test, egy lélek volt. Mígnem a hatvanas években egy új Walcker-orgona került a helyére, a régi sípjainak egy részét vidékre vitték. Most majdnem egy évtizedes munkával visszahozták a múltat: rekonstruálták az eredeti, több mint százéves hangszert. Épülettest és hangszerlélek megint egymásra talált. A munkálatok szakmai vezetője, Szabó Balázs orgonaművész és hangszerének elhivatott szakértője.