► Reverie: Erkki-Sven Tüür – A Winged Victory for the Sullen – Domoszlai Edit: Sirius; Abonyi Előd – Domoszlai Edit: Fine Day; Gradient Kortárs Balett Debrecen

A két koreográfia meglehetősen eltér egymástól, így a néző is választhat, melyik megközelítés egyezik saját kortárstánc-elvárásaival: a puritánabb, a mozgás önálló értékeire fókuszáló erős atmoszférájú Sirius vagy a több művészeti ág keverésével hatni akaró, teátrálisabb Fine Day. Hogy melyik áll közelebb Domoszlai alkotói énjéhez, egyelőre eldönthetetlen, hiszen egyrészt még alig néhány művet alkotott, másrészt ezeket sem játszotta itthon egyetlen társulat sem, így nincs is mivel összevetni a látottakat.

► Rácz Olivér – Molnár András – Horváth Nóra – Oláh Balázs: Bál, Collective Dope; Trafó, Kortárs Művészetek Háza

Horváth Nóra most Oláh Balázzsal közösen vágott bele egy újabb kísérletbe, abból kiindulva, hogy a parasztság, valamint a népzene és néptánc végleges eltűnésével jelenünk városi népművészete a party-kultúra lett. Talán arra voltak kíváncsiak, a mulatós zenékre zajló társasági táncok beemelhetők-e a színház közegébe, ahogy az közel egy évszázada a néptánccal történt. Körbejárták, mit lehet kezdeni azokkal a kimondottan egyszerű kulcsra járó nótákkal és a jobbára kötött motívumokat nélkülöző szimpla mozgásokkal, amelyek a társasági összejövetelek döntő hányadát uralják – nem is beszélve a zenei rádiók és televíziós csatornák kínálatáról.

► ImPulsTanz – Bécs, 2024. július 11. – augusztus 11.

A magyar kortárs tánc reprezentánsai szinte sosem kerülnek be az ImPulsTanz kínálatába (bár Biczók Anna Delicate című női triója épp tavaly szerepelt sikerrel az [8:tension] szériában), idén mégis volt magyar fellépője a fesztiválnak, még ha Eszter Salamon földrajzi elhelyezésében Magyarország előtt ott szerepel Német- és Franciaország neve is. Mert Salamon pályája az utóbbiban indult, hogy aztán a konceptuális tánc olyan nemzetközi sztárja legyen, aki vendégként azért többször fellépett már a Trafóban.

► Pál István Szalonna – Dulai Zoltán – Mihályi Gábor – Juhász Zsolt: Örömóda, Duna Karnevál, Margitszigeti Szabadtéri Színház; Philippe Heritier – Bozsik Yvette: Körforgás, Bozsik Yvette Társulat, Nemzeti Táncszínház

Az előadás egészét a szeretet gesztikus mantrázásán túl a túlhaladott  orientalizmus, a hinduizmus és buddhizmus felszínes megidézése és a „magyarság ősi tudását” hordozó „tanítások” súlya maga alá temeti, miközben a táncosok a csakrákhoz társított színekbe burkolva – és jobbára japán harcművésznek vagy gésának öltözve – hősiesen, de reménytelenül küzdenek valami ábrázolhatatlan illusztrálásával. 

Az utóbbi két évtizedben ritkán járt nálunk olasz társulat, ezért Itália jelenkori táncéletéről alig van ismeretünk, így könnyen alakulhatott ki az a hamis kép, hogy a neves Aterballettón kívül talán nincs is olyan jelentős olasz táncegyüttes, amelyik a nemzetközi szcénában is megállja a helyét. Erre cáfolt rá legutóbb a normatív testképeket megfricskázó Silvia Gribaudi fellépése a Trafóban, és az is elgondolkodtató, hogy a magyar együttesekhez szerződő külföldi táncosok közül egyre többen Olaszországból érkeznek.

Frenák (talán) a múltjától búcsúzik ezzel a darabbal, s (talán) alkotói hangnemváltását előlegzi meg a már-már Jean Effel-i egyszerűségű bibliai jelenettel, majd azzal, hogy beolvad táncosai közé a záró jelenetben, s ezzel olyan idillbe futtatja a darabot, ami ellentétes a világot mindig is egyértelműségtől mentesen, brutalitása ellenére is a maga titokzatos és gyötrő szépségében színre fogalmazó alkotásaival.

(Güldestan és Dance Adrenaline – MDT­istanbul, Nemzeti Táncszínház) 

Aztán az ezredforduló előtt ismét más szelek fújtak: a Nyugaton tanultak átvétele ettől kezdve „olcsó másolásnak” minősült. Viszont az állam támogatni kezdte a török gyökerektől ihletett, de táncszínházi formákat is használó koreográfusok munkáit, így jött létre épp 31 éve az MDTistanbul, az első „modern”  táncegyüttes az operaházi baletthez csatolva, mert a független kezdeményezéseket sosem pártfogolta a központi kulturális irányítás. A társulat élére a török táncélet egyik legbefolyásosabb személyisége, Beyhan Murphy került, aki szakmai életének döntő részét Londonban töltötte, majd a kilencvenes évektől kiváló nemzetközi kapcsolatai révén sikerült több neves kortárs alkotót Isztambulba hívnia, s ezzel is bekapcsolni a török balettvilágot a nemzetközi vérkeringésbe.

(International Exposure 2023 – Suzanne Dellal Centre, Tel-Aviv)

A Batsheva Táncegyüttes novemberi vendégjátéka azonban az Izraelt ért barbár támadás és az azóta is változatlanul tragikus helyzet miatt elmaradt. Ebben a szituációban az izraeli művészek minden turnét lemondtak, és várható volt, hogy Tel-Avivban is elmarad a minden év december elején szokásos, a helyi kortárstánc-kínálatot a külföldi érdeklődők elé táró seregszemle. Az izraeli kortárs tánc egyik motorja, a Suzanne Dellal Központ által 1995 óta szervezett néhány napos fesztivál afféle táncvásár, ahová mások mellett a magyar programszervezők is rendszeresen járnak, hogy tájékozódjanak az együttesek legújabb munkáiról és a felbukkanó ígéretes pályakezdőkről.

(Porteleki Áron – Eyassu-Vincze Barbara, Gláser Márton, Kacsó Imola, Kancsó Luca, Oláh Balázs, Piti Vivienn: Dense Piece)

Ezeket a fia­talokat leginkább a hierarchiamentes, közös alkotás vonzza, a koreográfust és az előadót elkülönítő gondolkodás megkérdőjelezése, a kutatás és a felelősség egyenlő megoszlása. Első közös munkájuknak sincs koreográfusa és/vagy rendezője, viszont igénybe vették Szabó-Székely Ármin Hód Adriennen edzett dramaturgiai segítségét, és a kortárs tánc közegében igencsak otthonosan mozgó Porteleki Áront kérték fel a Dense Piece félelmetes sodrású zenei anyagának megkomponálására.

(Sub.Lab.Pro. – Jenna Jalonen: Halo, Trafó – Kortárs Művészetek Háza) 

A kortárstánc-alkotók gondolkodásának fókuszában ugyanis a legszélesebb értelemben vett társadalmi témák vagy a test fizikalitásának kutatása áll, szoros szövetségben más művészeti ágakkal. Eközben alig törekednek a „táncszerűség” fenntartására – akár egészen a nem-tánc végpontjáig. A másik póluson főként az irodalomtól kölcsönzött, közismert történetek színpadi eldarálása zajlik, nagy érzelmek, beszédes gesztusok, szép és ügyes testek prezentálásával, lehetőleg minél látványosabb színrevitelben. Jalonent ellenben nem érdeklik a „nagy” történetek, ő a kortárs művészek zöméhez hasonlóan a testre fókuszál, és saját élményanyagból dolgozik, ha mégis történetet mesélne.

(Bartók Béla – Duda Éva: A csodálatos mandarin, Budapesti Fesztiválzenekar–Duda Éva Társulat, Művészetek Palotája)

Duda nem vállalkozott a történet erős, személyes újraértelmezésére, mint máig felül nem múlt hazai elődei, Markó Iván, Bozsik Yvette és Horváth Csaba. Nem változtatta meg a librettót, hanem inkább finoman lenyesegetett mindent, ami Lengyel Menyhért jó százéves novellájából az expresszionista rémmesékre emlékeztet, hogy időtlenné s ezzel maivá tegye a történetet.

Kortárstánc-programok a Sziget Fesztiválon

A fellépők számának rögzítése azért fontos, mert a pénzhiány miatt évek óta fokozatosan leépülő hazai befogadói közegben lassan jó, ha egy évadban nem húsz, hanem két-három vendégjátékra futja a büdzsékből. A Sziget három nyitott helyszínt (és még egy „színházi” kamiont is) működtető táncközpontjába viszont szinte berobbant a fél világ, bár a válogatás centrumában a spanyol kortárs tánc állt. A bemutatkozók zöme olyan előadást hozott, amelyik szabadtéren, sőt, akár füvön, a nézők között is előadható, így testközelből élvezhető.

(Táncprogramok a Margitszigeti Szabadtéri Színházban)

A hogyan persze nagyon is sokféle lehet, és ha e két évtized táncprogramjaira szűkítve keresem a választ, főként középszerű, elavult, művészi izgalmak és meglepetések nélküli előadások tolulnak fel az emlékeimben. A tánc a Margitszigeten, ha folklór, akkor a nemzetközi kínálatból főként a jól bevált Georgiai Állami Népi Együttes. Az idén már ki tudja, hányadszor fellépő társulat a negyvenes évek végétől szinte változatlan repertoárral hódít, mert a sokat és méltán emlegetett virtuozitáson túl lehengerlően és egyben lírai árnyalatokkal is képes közvetíteni egy múltjára és hagyományaira büszke nép érzéseit.

(Búcsú, Tünet Együttes, Trafó; FESZ Rendkívüli Közgyűlés, Szemere utca)

A Tünet együttes csak azért nincs e lenullázottak között, mert Szabó már februárban bejelentette az együttesi munka beláthatatlan idejű felfüggesztését és a nagyszabású Búcsú előadást, amelyen az alkotó húsz termékeny évet igyekezett korszakokba rendezve felmutatni, megidézve minden „korszakból” – mielőtt végképp emlékké foszlik, mert már csak a nézői élményekben él tovább – egy-egy emblematikus jelenetet, töredéket. És választ találni arra a kérdésre, mi is (volt) valójában a titka a Tünet együttesnek.

(Dimitris Papaioannou: Ink – Nemzeti Színház, MITEM)

Maga Papaioannou azt állítja – hiszen nem kapott formális táncos képzést, ezért szerinte koreografálni sem tud, legalábbis, ha a jelen olyan nagyjaihoz méri magát, mint Jiří Kylián vagy William Forsythe; s mivel sosem foglalkozik drámai szövegekkel, nem tartja magát színházi rendezőnek sem –, hogy hibrid alkotásokat komponál. S valóban nehéz besorolni letaglózóan szép, sötét hangulatú, titokzatos műveit, mert alkotójuk mindig a képzőművészeti, a színházi és a táncnyelv találkozási lehetőségeinek bátran alakítható tájain barangol.

(Hammer Zsolt, Jávorka Ádám, Szabó Réka: Burok, Tünet Együttes, Jurányi Produkciós Ház)

Szabó Réka és a szinte kezdetektől vele együtt dolgozó alkotóközösség, a Tünet Együttes, ahogyan a név is jelzi, az elmúlt két évtizedben mindarra reagált, ami éppen körülvette  – érzékenyen, okosan, játékosan, szellemesen, melankolikusan, humorral és önreflexióval. Szabó rendezéseinek és koreográfiáinak zöme, bár e két szerep és feladat nála szétszálazhatatlan, hiszen művei mindig is színház és tánc határán billegtek, a mindennapok felszínén alig észlelhető, de jelen lévő és súlyos bajokat jelző társadalmi tüneteket járta körül – legyen az a holokauszt egykori áldozataihoz és az ő emlékeikhez való viszony (Sóvirág) vagy épp a túlfogyasztás szeméthegyei keltette ökológiai katasztrófa (Te szemét!).

Rudolf viszont szupersztár volt, megszállott és zabolátlan, féktelen és karizmatikus, aki boldogan habzsolta az életet is, sok éven át a csodált Bruhn oldalán, majd sok más partnerrel, és mindig rajongók hadától körülvéve. Felfoghatatlanul sokat dolgozott, évente akár háromszázszor is színpadra lépett, és közben sorra tanította be a saját balettjeit és a klasszikusok átigazított változatait. A végjáték közeledtével, bár személyiségének varázsa még megcsillant, a technikája egyre kopott. De nem tudott és akart visszavonulni, holott a nyolcvanas évek kezdetétől már itt-ott kifütyülték, mert lassacskán már csak önmaga romjait tudta színpadra vinni.