Japán–Norvégia és Svédország–USA vb-nyolcaddöntők, m4 Sport

A jóindulatú szexizmus kevés helyen világlik ki annyira, mint a futballban: ugyan mi értelme van egyik szakágat a másikhoz hasonlítgatni? Sírunk-e amiatt, hogy a Győri Audi ETO játékosai nem férfiak, és ennek megfelelően nem is férfiként lépnek pályára, cseleznek vagy nyernek kupát? Netán ez a kiváltság csak a női labdarúgóknak jár, úgy kell nekik, máskor majd valami nőiesebb sportágat választanak?

(A Hillsong titkai, Disney+)

A Hillsong titkai közel sem hibátlan dokusorozat, de rendkívül fontos, hisz az első feldolgozása egy szövevényes, jelenleg is alakuló ügynek. Érezhető az alapos újságírói munka, kellő távolság híján azonban még inkább csak afféle összesítése annak, amit eddig tudunk. A zenei szerkesztés briliáns, telis-tele van videoklipszerű képi megoldásokkal (bevágott archív képek, filterek stb.), ami miatt végig van egyfajta finom iróniája is a sorozatnak. Az áldozatokat, a Hillsong ellen kifogást emelőket viszont empatikusan kezeli.

(Wanda Sykes: I’m an Entertainer, Netflix)

Az Emmy-díjas Sykes társadalmi érzékenyítő tevékenysége nem újdonság, színészi és humoristakarrierje előtt a nemzetbiztonságiaknál szolgált, s mindig is arra használta hírnevét, hogy felhívja a figyelmet a fekete közösséget és a nőket érő igazságtalanságokra. Új műsorában tökélyre fejleszti ebbéli gyakorlatát: családi történetei mellé úgy állít példaként konkrét jogsértéseket, rendőri túlkapásokat, hogy nincs jóérzésű ember, aki csak megpróbálna vitatkozni Sykes észérveivel. Rendkívüli arányérzéke ugyanakkor sosem hagyja cserben: higgadtan vált témát, amikor a feszültség (legyen szó egy csúcsra járatott poénról vagy egy mellbevágó hírről) már nem fokozható tovább.

(Magda – Vitray Tamás riportfilmje)

Operarajongóként izgalmas helyzetgyakorlat, ha eljátszom a gondolattal, hogy fogalmam sincs, ki az a Nádor Magda. Mit kapok akkor ettől a filmtől, ha sejtésem sincs, mi bomlik ki a gyermekkori bántalmazásból induló történetből? Mit lát, akinek nincs ismerete arról, ki az a Nádor Magda? Nos, mindent. Riadt kézmozdulatokkal csengető nőt, aki a létezéséért is elnézést kér a világtól. Aztán az arc, amely a riportfilm első pillanatától azon dolgozik, hogy ne engedje ki azt a tengernyi könnyet, ami feszíti az emlékek láttán, úgy ragyog fel az első elénekelt hangnál régi iskolájának táblája előtt, mintha hirtelen egy másik ember állna előttünk.

(Hannah Gadsby: Something Special, Netflix)

Nanette című, hatalmas nemzetközi sikert arató, öt évvel ezelőtti előadásának zsenialitása abban rejlett, hogy az ADHD-s, spektrumon lévő, leszbikus Gadsby bravúros történetmesélésével kisebbségi pozícióba helyezte közönségét. Amely egyrészt kapott némi ízelítőt abból, milyen így élni a nap minden órájában, másrészt nevetve szembesülhetett azzal, ami amúgy a legkisebb mértékben sem vicces. Gadsby a színpadon kívül is kiáll az inkluzivitásért, simán beleszáll a soviniszta pályatársakba, és rámutat a rendszerszintű kirekesztésre, így aztán okkal számíthattunk egy újabb kamikaze-akcióra. Ehhez képest a Something special pont ennek ellenkezőjét hozza. Gadsby már a legelején leszögezi: ez egy „feel good” előadás lesz – a néző pedig óhatatlanul felszisszen: a humorista önként és dalolva rakja le mindazt, ami világhírűvé tette?

(Mellékhatás, RTL+)

A második évad jóval sötétebb, mint az első: széthulló kapcsolatok, folyamatos nyomás és reszketés a lebukástól, családon belüli erőszak és totális kiszolgáltatottság. Ez egyébként fontos érdeme a Mellékhatásnak: az ózdi szál enged némi betekintést abba, miként kerülhet valaki olyan helyzetbe, hogy béranya legyen – a budapesti elit pedig hogyan képes tárgyiasítani valakit a végsőkig, és hiheti, hogy valóban bármit megtehet, mert pénzzel meg kapcsolatokkal minden szabály áthágható. Bőven ad gondolkodnivalót ez a sorozat erkölcsökről, etikáról, gyerekvállalásról és társadalmi szakadékokról, miközben okosan építi fel a feszültséget, és néhány logikai bukfenctől eltekintve többnyire valószerű is tud maradni.

(Wellmania – Jóllét mindenáron, Netflix)

Ha megpróbáljuk félretenni a producer-főszereplő személyét, és csupán „klasszikus” sorozatként vizsgáljuk a Jóllét mindenáront, akkor könnyen felmerülhet a kérdés: ugyan miért akarnánk egy ismeretlen színésznő harsány tálalásában bámulni egy kissé idegesítő karakter beöntését vagy épp edzőtermi hányását. (Nyilván ugyanazért, amiért Bridget Jonesnak kultusza van, még ha Celeste Barber nem René Zellweger is.)

Mindent összevetve talán úgy érdemes leülni a sorozat elé, hogy tudjuk: az oly gyakran szarkasztikus kontextusban emlegetett megváltozott tartalomfogyasztási szokásaink szerelemgyerekét tartjuk a karunkban épp.

(The Glory, Netflix)

Számos oka van, amiért a The Glory az egyik legfontosabb sorozat, amelyet valaha a bántalmazásról készítettek. A legfőbb mind közül talán az, ahogyan a bántalmazók torz csoportdinamikáját ízekre szedi. Az újabb és újabb fordulatok mindig további mélységeit mutatják meg hamis, szintén bántalmazásra épülő és robbanásra kész összefonódásnak: mindenki a másikat akarja bemocskolni, menti a saját bőrét, vagy épp bosszút áll a kisebb-nagyobb sérelmeiért. Nincs olyan, hogy vége a bántásnak, legfeljebb más az áldozat.

(The Playlist, Netflix)

A The Playlist nem kiemelkedően jó sorozat, egyes pontjain kifejezetten idegesítő, túl sokat ad a feszültségből, amellyel egy ekkora vállalkozás épül. Részben fikciós, alapjaiban azonban ragaszkodik a Spotify Untold című kötethez, amelyben Sven Carlsson és Jonas Leijonhufvud svéd újságírók a mára a zeneipar egyik legfontosabb szereplőjévé vált cég történetét mondják el a 2004-es alapítástól. A sorozat kimerítő részletességgel taglalja a technológiai kihívásokat, a jogi procedúrákat, azt, hogy kinek és milyen helyzetben jutott eszébe egy-egy, mára természetesnek vett, de akkor formabontó újítás (például a címbéli lejátszási lista). Látunk hatféle nézőpontot, s ha van fő érdeme a The Playlistnek, akkor az bizonyosan az, hogy a végére átlátjuk az egyes szereplők, szegmensek fő motivációit: miért változik gyökeresen a kezdeti terv, miért száll ki, akinek ez nem tetszik, milyen hatással lehet egyetlen ember rögeszméje egy komplett iparágra.

(The Last of Us, HBO Max)

Minden adott ahhoz, hogy a The Last of Usból nagy költségvetésű, átromantizált kamudisztópia szülessen, ahol a menekülőknek valahogy mindig előnyösen kenődik a kosz az arcán, és a bajban mindenki csókolózni kezd. Hála az égnek (meg a rendező-forgatókönyvíró Neil Druckmann–Craig Mazin párosnak), nem így lesz. Csókból egy van, az is kísérteni fogja jó darabig a nézőket, könyörtelen öldöklés annál több. Minden mocskos, véres, kopott, korrupt és nyomasztó.

(Üdv Wrexhamben!, Disney+)

Az alaphelyzet eleve nonszensz: Rob McElhenney amerikai sorozatszínész (Felhőtlen Philadelphia) fejébe veszi, hogy megmenti a világ egyik legrégebbi futballklubját, a walesi Wrexham AFC-t. A kis iparváros (a múlt évben kapta meg a city státuszt) életében központi szerepet tölt be a klub, amely azonban az ötödosztályban ragadt lassan másfél évtizede. Ha mindez nem volna elég, a klub tulajdonosai azon fondorlatoskodnak, hogy ledózerolják a stadiont, amely a világ legrégebb óta álló, ma is üzemelő futballstadionja: így akarják pénzzé tenni a hatalmas földterületet.

Yokohama express
Tematikus prózaösszeállítás - írások a Rock and rollról és a beatnemzedékről

Ez az ötödik koncertem, vetem oda jelentőségteljesen, mintegy kijelölve a határokat: ez a negyven centi itt, a kordonból, az enyém. Jogot formálok rá, nálam jobban senki nem érdemli meg, hogy itt álljon: a jobb oldali német lány ránézésre húszéves sincs, nyilvánvalóan nem járhatott ötnél több koncerten, a bal oldali spanyol fiúnak pedig ez a második, most mondta.

És egyszer hazavittem a setlistet is, említem meg, s ez némi tiszteletet ébreszt a körülöttem állókban. Van egy eredeti Bad Religion-számlistám, rajta Brian Baker lábnyomaival! Már majdnem kicsúszik a számon, hogy tavaly interjúztam is Brian Bakerrel, van közös fotónk – én és a kedvenc együttesem gitárosa –, de úgy ítélem meg, nem illik újságírói privilégiumaimmal kérkedni, hát inkognitóban maradok.