(Szalay Péter: Nincs parancs – magyar dokumentumfilm)

Bella Árpád és Harald Jäger. Bella a 1989. augusztus 19-i Páneurópai piknik alkalmával vele szemberohanó németek ellen nem alkalmazott erőszakot, hagyta, hogy a tömeg benyomja a kaput, és átzúduljon osztrák földre. Jäger pár hónappal később, november 9-én Berlinben a Bornholmer strassei határátkelőnél engedte át a keletnémeteket Nyugat-Berlinbe. Alezredesek világos parancs nélkül ott állnak szemben a szabadság felé rohanó tömeggel – Szalay Péter ezt a párhuzamot látja meg a két ember sorsában és hozza össze őket egy film erejéig.

(Pietro Marcello: Martin Eden)

A történet idejének, a meghatározatlan múltnak testet és színt ad, hogy a Martin Edent a digitális korszakban archaikusnak tűnő 16 mm-es filmszalagra forgatták, és gondos utómunkának vetették alá. A képek lágysága, enyhe szemcséssége, a koloritot meghatározó kékek és barnák gazdag árnyalatai nemcsak a múltat, de az Edent körbefogó szegényes tárgyi-emberi környezetet is a nyers materiába öntik. Kritikus attitűdje ellenére Pietro Marcello mégis jóval derűsebb, szinte pittoreszk módon beszél a szegénységről, mint Jack London tette.

(Horvát Lili: Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre)

Két csodálatos színészi alakítás sodor magával minket. Bodó Viktor okosan figyelő, orvosi, emberi tapasztalatát gondolattá érlelő, megfontoltan nyugodt, ugyanakkor játékosan nyitott középkorú férfit alakít. Ragyogó világoskék szeme uralkodik Stork Natasán, aki szenvedélyes pontossággal visz végig a főhősnő folyton változó érzésein és gondolatain, egyszerre feszült és lágy, határozottan és bizonytalan. Egy baj van csak a nagyszerű színésznővel: túl fiatal a szerephez.

(Lakos Nóra: Hab)

A történet teljes badarság, játékos bolondozás, nem lehet és nem is kell komolyan venni. S hogy mégis élvezetes a film, az a részleteknek, egy-egy karakterfestő mozzanatnak, érzelmileg hiteles pillanatnak, néhol szellemes (máskor kényszeredett) humorának és főként a stílusos rendezésnek köszönhető.

(Małgorzata Szumowska: A másik bárány)

Małgorzata Szumowska eleddig erősen konceptuális nagyjátékfilmekkel jelentkezett, írtunk is róluk e lap hasábjain (Arc, Test), friss mozibemutatója, A másik bárány esetében viszont a horror műfaja kínálta szerzői szuverenitással élve az angol nyelvű nemzetközi koprodukciós filmkészítés terepére lépett.

(Atom Egoyan: A díszvendég)

Hová tűnt a csodált ifjú zseni, a kommunikáció csődjéről és az új technikai eszközök végzetes hatásáról szóló agyafúrt filmek szerzője? S közelebb lépve kritikám tulajdonképpeni tárgyához, hogyan vehetnénk komolyan legújabb filmjeit, így a tavalyi Velencei Filmfesztiválon bemutatott A díszvendég messzemenőkig eltúlzott és titoktalanná simított drámáját?

(Hajdú Eszter: Barta Tamás – Siess haza, vár a mama)

A dokumentumfilm erős jelenetei és gazdag képi-hangi anyaga ellenére dramaturgiailag egyenetlen alkotás. A jellegzetes magyar sorstörténet és a megrendítő családi dráma nyomai a vásznon nem tesznek ki egy töredékben maradt életet.

(Jean-Pierre Dardenne–Luc Dardenne: Az ifjú Ahmed)

A bűnről és megbocsátásról, önelvesztésről és elfogadásról valódi társadalmi érzékenységgel és mély humánummal szóló Dardenne-filmek a kortárs mozgóképkultúra legjelesebb alkotásai. Az utóbbi időben azonban varázsuk megkopott, kiszámíthatóvá lett dramaturgiájuk okán csendesen elvesztek a művészmozik dömpingjében. A tavalyi cannes-i filmfesztiválon a legjobb rendezés díját elnyert filmjük, Az ifjú Ahmed fent említett kezdő képsorának láttán egyszerre fogott el az ismerősség és az aggodalom érzése: vajon a hasonló korú címszereplő méltó lesz-e A fiú zavarba ejtően komplex címszereplőjéhez, vajon az a közel másfél óra, amit fizikailag is fiatal hősünkhöz tapadva fogunk tölteni, okoz-e majd hasonló katartikus belátást, mint Dardenne-ék korábbi remekműve, életem egyik legnagyobb filmélménye?

(Jan Komasa: Corpus Christi)

A harmincas évei végén járó Jan Komasa nagy ambíciójú rendező, aki kortárs drámák, bűnügyi tévésorozatok mellett nemzetközi visszhangot kiváltva egy kiszínezett, felhangosított második világháborús fikciós dokumentumfilmet (A varsói felkelés) és ugyanabból a témából akciódús történelmi játékfilmet (Varsó ’44) is rendezett. A Corpus Christi rendezőjeként erős kézben tartja  ezt a lengyel viszonyok között botrányosnak ható történetet, határozott elképzeléssel vezeti a főszereplő színészeket, és jó érzékkel teremt közeget, a stílusos fényképezés azonban gyakran túllép a film egészét meghatározó realitáselven.

(José María Cabral: A filmvetítő. Dominikai film. Bemutató: HBO GO)

Azért vesztegetek ennyi szót a filmvetítés hónapokig kényszerűen nélkülözött kultuszára, mert ez a kiindulópontja e heti kritikám tárgyának, A filmvetítőnek. José María Cabral hőse, egy vándormozis, aki naphosszat zötykölődik ócska kamionjában, és járja Dominika városait, falvait, hogy a csillagos ég alatt a közös sírás és nevetés élményével ajándékozza meg szerény hozzájárulást fizető nézőit. A vándormozis tematikájú filmek közül A filmvetítő nem a Mesés férfiak kurblival nosztalgikus ízű Menzel-varázslatával rokon, inkább Az idő sodrában című Wenders-darabbal a hetvenes évek közepéről. Wenders és Cabral főhősei magányos férfiak filmtekercsekkel, akik fájdalmas gyerekkorukat eltemetve gyökértelenül járják az országutakat, és tudattalanul keresik az elveszett otthon felé vezető utat, miközben a technológiai váltás (a múltban a televízió, a jelenben a digitalizáció) megélhetésüket és magányos létformájukat veszélyezteti.

(Melina León: Cím nélküli dal. Perui nagyjátékfilm. Forgalmazó: HBO Go)

A tavalyi Cannes-i programban szerepelt, az HBO-n most bemutatott perui nagyjátékfilm megtörtént esetet mesél el – híradás az 1980-as évekből, ahogyan az akkori gyerek, ma a rendezőnő, Melina León emlékeiben a tévéképek alapján él. S mégis másról van itt szó, mint a korabeli mozgóképes dokumentumok imitációjáról – a filmezés eredendő naivitása, az emberek, események, dolgok és tájak ráérős megfigyelésének és megörökítésének türelmes gesztusa idéződik fel, ami nélkülözi a néző lenyűgözésének vágyát, vagy a minél teljesebb valóságimitációt.

(Spaces – 22 kisfilm a Thessaloniki Filmfesztivál szervezésében. Stories in Place – 8 kisfilm a Vimeo videomegosztón.)

Enyedi Ildikó szellemes bábfilmje azért is vált az egész válogatás legjobbjává, mert a világ nagy részén szerencsére évtizedek óta ismeretlen válsághelyzetben elszaporodott vulgárfilozófiát formálta újjá kedvesen humoros mozgóképes meseként. A szamár és a nyúl beszélgetése Nr. 27.-ben a két mesebeli állat Platón nyomán az ideákról elmélkedik. A plüssnyúl Enyedi budai lakásából tekint ki az ablakon az utcán futó villamosra, a műanyag szamár Rév Marcell operatőr Los Angeles-i kertjéből szemléli a világot. A közelről megfigyelt otthoni tárgyak és jelenségek nyomán jutnak el eredeti és képmás, valóság és idea kapcsolatának problémájától a teremtés kérdéséig.

(Kis Anna: Csak családról ne. Magyar dokumentumfilm. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál/Indavideó)

Kis Anna rendező és a Campfilm bátor filmje betekintést nyújt a kilátástalanság újratermelődésének könyörtelen folyamatába a társadalom perifériáin, ám egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy a magányosan élő, elhanyagolt, lelkileg, fizikailag abuzált gyerekek hasonlóan labilis kortársaikon kívül mégis csak az iskola közösségére és a tanárok közvetlen jelenlétére, odafigyelésére és szeretetére támaszkodhatnak.

(Alexander Nanau: Colectiv. Román dokumentumfilm. Verzió Filmfesztivál, HBO GO)

De már a Colectiv című film megszületése miatt is irigykedhetünk, a kortárs magyar dokumentumfilm-művészetben elképzelhetetlen egy ilyen politikai természetű kormánykritikus alkotás. Ha akadna is rá pénz és bátorság, képzeljünk el ma Magyarországon egy minisztert, akivel független, kritikus hangvételű dokumentumfilmes forgathat! Képzeljünk el egy magyar minisztert, aki az állami szintű korrupcióval kapcsolatban egyetlen őszinte mondatot ki tud mondani!

(Marco Bellocchio: Az első áruló)

Innen akár a bevett gengszterfilmes sémák szerint is folytatódhatna Az első áruló, láthatnánk, hogyan szerzi meg egyik vagy másik macbethi figura a teljhatalmat, hogyan ível fel, majd hullik alá egy-egy fiatal, ambiciózus bandatag pályája, ám Marco Bellocchio író-rendezőt a népszerű témák és akciódús cselekményszálak helyett – igazi európai művészhez méltóan – a család hanyatlása és pusztulása izgatja, lett légyen ez a képzeletbeli család, a Cosa Nostra.

(Alejandro Landes: Monos)

Az újragondolt A Legyek Ura-történet önmagában nem okoz sok meglepetést. A film, noha élhet és él is a testi-lelki brutalitás érzékeltetésével, kevésbé felkavaró, mint Golding regénye. A karakterek nincsenek kimunkálva, jellegzetes típusokat látunk, akik a csoportmozgás hatására ide-oda sodródnak. A kamaszok közti hatalomátvétel és a csoporttagok egymás ellen fordulása, az elszabaduló erőszak is megjósolható, de mivel nincs kivel azonosulni, még a szabadulni próbáló amerikai fogolynővel sem, a szörnyűségében is ismerős csoportkoreográfiára csak józanul rábólinthatunk. Szuggesztív rendezői víziója és a helyenként az álom és valóság határát elmosó képi-hangi világa mégis felkavaró.

(Elia Suleiman: A mennyországnak kell lennie)

Buñuelt idéző csípős tréfa a palesztin rendező filmjének nyitójelenete, s később is a spanyol szürrealista mester szelleme kísérti A mennyországnak kell lennie képsorait. Álom és valóság határán járunk, sohasem lehetünk biztosak benne, hogy nem ébredünk az elvarázsoltnak tűnő értelmiségi főhőssel együtt egy realisztikusabb hétköznapi valóságra. Suleiman erősen stilizált képsorai szürreális tereket és helyzeteket festenek, mintha egy idegen világba csöppent volna a főhős, ahol mindenki kissé bolondosan viselkedik.

(Ken Loach: Sajnáljuk, nem találtuk otthon)

Légy saját magad ura! Legyél egyéni vállalkozó! – szól a hangzatos szlogen. Ám mi áll a szabad, önmagáért felelős individuum korunkban népszerű elképzelése mögött? Burkolt munkaviszonyban végletekig kizsigerelt, a munkavégzés összes kockázatát hordozó munkavállalók szomorú milliói. Ken Loach erre a társadalmi problémára hívja fel a figyelmet Sajnáljuk, nem találtuk otthon című filmjében.

(Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál, BIDF, 2020. január 27–február 2. A díjazott filmek vetítése: BIDF Extra. 2020. február 14–16.)

A személyes közelségen alapuló, részben a főszereplők által forgatott filmek voltak az idei BIDF legerősebb alkotásai. A kamera segítséget nyújt a szereplőknek, hogy elviseljék az elviselhetetlent, túléljék a megpróbáltatásokat és a nyilvánosság erejével védjék magukat. A dokumentumfilm így lehet egyszerre önvédelmi fegyver és terápiás eszköz a szereplő-filmkészítő kezében.

(Martin Scorsese: Az ír)

Al Pacino és Stephen Graham összetűzése csak egy Az ír című film számos nagyszerű részlete közül, melyek Martin Scorsese írói-rendezői tehetségét dicsérik. A jelenet magán viseli Új-Hollywood egyik meghatározó alakjának összetéveszthetetlen kézjegyét, az eltérő hangulatok közti éles vágást (egy letartóztatással végződő vidám, napfényes partijelenet után máris egy hűvös belsőben zajló drámai kettősben vagyunk), az állandó visszakérdezéssel és értetlenkedéssel a belső feszültséget kibeszélő dialógustechnikát, a suttogásból kirobbanó macsó agresszió fortissimóját. Scorsesét sokan próbálták utánozni, hogy mást ne említsek, Quentin Tarantino, akinek Volt egyszer egy… Hollywoodjával verseng Az ír a legjobb film és rendezés díjáért az idei Oscar-díjátadón.