► Elhangzott Barabás Zsófi A lélegző ég alatt című kiállításának megnyitóján, a Deák Erika Galériában június 5-én, megtekinthető július 31-ig.

Barabás Zsófi vibráló, telített színektől ragyogó képei sokunknak ismerősnek és otthonosnak tűnnek, miközben művészi eszköztára teljesen egyéni. Az ismerősség különös érzése tehát egyáltalán nem magyarázható azzal, hogy a festmények, és ezúttal kisplasztikák is, valami már megszokott vizuá­lis nyelvet gondolnának újra. Éppen hogy nem. Kísérletek a megragadhatatlan megfogalmazására: a világ illékony, sérülékeny szépségére csodálkoznak rá egyszerre tervezetten, mégis gyermeki spontaneitással és könnyedséggel.

Elhangzott 2024. június 13-án Miskolcon, a könyvhét megnyitóján.

A felszolgáló szúrós pillantásokat vet Gdaliáékra. Már órák óta foglalják a sarokasztalt, és eddig csak kávét fogyasztottak, meg egy gyümölcssalátát. Időnként megjelenik az asztaluknál és ingerült hangsúllyal megkérdezi, óhajtanak-e még valamit, hátha észreveszik magukat és elmennek. Gdalia most pont abba az irányba bámul üres tekintettel, de nem látja a kávégép körül ingerülten matató felszolgálót, nem érzékeli a morajlást, mert gondolkodik. Tűnődve, lassan válaszol:

Én leginkább a kezükre emlékszem. A körmükre. Hogy milyen volt a körmük. Most is pontosan tudom, ki az, aki rágta. Volt az osztályban egy fiú, akinek mindig tintás volt a keze. Egy másiknak meg a kézfején lévő szemölcsét kezelték valami fura, lila folyadékkal.