A szállodaszobákban már régen nem lehet dohányozni. Az ablakból ráláttam a színház épületére, amely olyan volt, mintha egy dühös óriás dobálta volna egymásra a hatalmas kőkockákat. A csarnokból még mindig sétáltak ki magányos nézők, végül előtódult egy nagyobb csoport, fiatalok voltak, és önfeledtek, egymás szavába vágva vitatkoztak, éles női nevetés halt el a késő estében, és aztán csönd lett. Akkor láttam először, ezen az első, valószerűtlenül langyos estén. November volt, és mintha tavasz, kora délután még pólóban is jártak a városban. De akkor már este volt.

Lujzát akkoriban alkalmazták a grófi udvarban szolgálatra, amikor egy vak veterán, Karl bácsi, fejjel szaladt neki egy városi nevezetességnek, amely eléggé élethűen, bár jóval tekintélyesebb formában a gróf úr csizmáját ábrázolta. Szét akarta volna verni a homlokával? Igencsak úgy tűnik. Arányos méretek, kemény szerkezet, igencsak szétbassza a fejet. Karl bácsi koponyája megreped, miközben Lujzáért jönnek, álldogál a kovácsműhely előtt egy batár, néhány cifra szolga teszi a szépet. Tudnak megjelenni. Tudnak ékes szavakkal szólni. 

Kovács, a kurva anyádat, ideadod a beteg lányt, és kész.

Nacht úr lihegett, nem szólt, pedig éppenséggel volt kalapács nála.

Petra Nacht sem szólt, de azért nyújtotta a kezét a lány után.

Szegényke.

A lány fölvételének idején a gróf úr már kilógatott hímtaggal járt. Lujza az első napon szembesült a jelenséggel, mégpedig egy gazdasági természetű tárgyalás alkalmával, melyet a gróf egy szomszédos tartomány megbízottjaival folytatott, nyitott sliccel jelent meg a megbeszélésen, s miközben, még mindig állva, elfogadta Lujzától az elé emelt boros poharat, a nyitott sliccen kikandikált a szerszáma. Egy afféle homokszínű bőrrel félig fedett makk. Körülbelül így hajol ki egy ablakon az ember, és mit lát. A mindenséget, természetesen. Nem lehetett eldönteni, szándékos volt-e ez a helyzet vagy csupán csak véletlen. Az új, a helyzetet szintén megtapasztaló intéző némi morfondírozás után úgy döntött, nem szól, a gróf úr a tárgyalási pozícióit kívánja megerősíteni e szokatlan viselettel, de az is lehet, mégis véletlenség esete forog fent, ahogyan például egy villámcsapás történik, miért éppen oda üt a mennykő, ahová. Vagy egy bokatörés a hepehupás úton. Miért annál a mélyedésnél, miért nem a másiknál?

Letette a szolgálatot, indult a kastélyból, azt mondta Bézsének, most elég, ha elszállítja a város határában árválkodó Krisztus-keresztig, tovább nem szükséges, a síneken majd átszaporázik a két saját lábával, sétálni szeretne. Bézsé Gerzson gyanakodott, nem is sétálni akar Erna, hanem biztosan találkozni. Hogy randevúja van valaki férfival, úgyhogy Erna azonnal és köntörfalazás nélkül mondja csak meg, kivel, terítse ki a lapjait. Mit terítsek ki, te hiába féltékenykedő átokfajzat, Erna váratlanul rikácsolni kezdett, majd téged terítelek ki, hát már megbocsáss, de nem elég nekem az uram makacssága, konok, kőből kikalapált feje, a szúrós boldogtalansága, az a néma örök vád, még te is azzal jössz, hogy mit szabad nekem, meg mit nem?!

Olyan összevissza napok következtek. Hol jöttek a bolsevikok, hol se szó, se beszéd, elrobogtak. Az egyik este kocsi hozta vissza a kastélyba Karolinát, aki földúlt volt, a szeme kisírva. Remegett a keze, nem találta a kilincset. Aztán ivott likőrt, megkínálta Ernát is, az apjával beszélt hosszan valamit, amitől végre megnyugodott. De lehet, hogy az a legalább öt pohár likőr is segített. Biztosan összevesztek az elvtárssal. A nagyhatalmú elvtárssal.

Igencsak tanulságos esemény volt a Magvető Café Kehlmann szeánsza, ahol jeles magyar irodalmárok azt – is – igyekeztek eldönteni, a kortárs osztrák-német nyelvű irodalomban, a nagyok, Ransmayr és Menasse, vagy a jelentékeny középgeneráció képviselői, Glavinic vagy Wolf Haas mellett- Kehlmann – világhír ide vagy oda – igazán nagy író-e. Az asztalra került pró, és kontra érv is. Nem lett egyértelmű eredményhirdetés. Egy igen, egy nem, egy tartózkodás. Kétségtelen, hogy ez az ítészi, kritikai bizonytalanság, jóllehet az író már harminc évesen érettségi tételként tündökölt az osztrák középiskolákban, és komolyan aratott a világ – Amerika!!! – slágerlistáin, hozzáteszem, nem érdemtelenül, erősen jellemző.

Györgyey Klárát idősebb olvasóink jól ismerhetik. A magyar irodalom egyik tengerentúli nagyasszonya volt ő számos esszékönyvvel, kritikai kötettel, Molnár Ferenc-monográfiával, illetve éveken át dirigálta az amerikai magyar PEN alakulatát is. Györgyey Aladár – Feri –, az apa pedig a New Haven-i orvostörténeti intézmény vezetője hosszú ideig, gazdag polgárcsalád leszármazottja, impozáns bérházak az Andrássyn, munkaszolgálat, megmenekülés, majd jó nyolc év – a vád: kémkedés – kommunista börtönökben, leginkább Recsken, és aztán emigráció. Az ő lányuk Mari Györgyey, aki az amerikai Stamfordban él, képzőművész, fest, rajzol, rézkarccal, digitális textíliákkal, faliszőnyegekkel és könyvekkel dolgozik. Itt bemutatott képein nyilvánvaló az az expresszív gesztus, amely nincs híján heroikusságnak, sem pedig iróniának, hogy ekként beszélje el azt a traumát, ami az identitás kétségességéből, a családi múlt kusza, nyomasztó fejezeteiből, veszteségekből, kilátástalanságokból, fényes újrakezdésekből állt. Visszatérő témája magyarnak, amerikainak lenni. Onnan, az óceán másik partjáról arról beszélni, mi az, hogy Recsk. Tábor. Szögesdrót. Elbeszélni azt a borzalmat, amiről az apa – magam is mennyit hallottam – csakis anekdotázni volt hajlandó. Örökségkitermelés, mondja a művész, és lőtornyot, szögesdrótot, miskakancsót fest.

Egyszer aztán, ahogy hazafelé, a kastélyba tartott, a kerékpár megcsúszott egy tehénlepényen. Kicsit imbolyogott, örök időnek tetszett. Aztán pedig hatalmasat zuhant. Sokáig nem mozdult, úgy értékelte a hirtelen bekövetkező helyzetet, hogy nem lenne érdemes már mozdulatot végeznie. Hiszen meghal. Bámulta a habos, a szederjes arcához mind közelebb ereszkedő eget, számolt. Öt egymást követő reccsenést regisztrált a testében, akkor lehunyta a szemét, és mondogatni kezdte, én, én, én. Megértette, az a sok kis törés mind visszhang volt. Csupán egyetlen reccsenés történt az ő szép, férfias testében. És hogy tényleg meg fog halni. Viszont a halál csak távolról rémületes. Ha rákönyököl a kertkapura, és beszól az életünkbe, fájront, gyerekek, fájront, vége van a dalnak, nem annyira rémül meg már az ember. Ő sem félt most. Azért kicsordult a könnye, a kertre gondolt. Hogy nincsen. Nem létezik még.

– Hány éve is halt meg a gróf úr felesége? – kérdezte.

A rendőrfőnök, elgondolkodott, majd azt mondta, 1905-ben.

– Megviselte a gyász nagyon a grófot?

– A mai napig nem heverte ki.

Hallgattak, Lala néni nézelődött.

– Kijár az úr a temetőbe?

– Ritkán. De ha kimegy, elájul. Mi szoktuk hazaszállítani.

Aztán Lala néni arra kérte a meglepett rendőrkapitányt, hogy mutasson meg neki három helyi nevezetességet. De olyat, amire igazából nem büszke. Lehetne az is, de nem az. Olyan nevezetességre gondol, ami szükség, meg emberiesség miatt van, de egyébként nem tölti el elégedettséggel a helyi lakosságot.

2017. május 7-én az Óbudai temetőben rokonok, barátok és tisztelők körében avattuk föl Megyesi Gusztáv sírkövét. Szeretett barátunk és munkatársunk emlékét Farkasházy Tivadar, Para-Kovács Imre, Szebeni András és Váncsa István idézte föl, jelen volt Megyesi kedvenc csapatának, a Ferencvárosnak a képviseletében Bánki József és dr. Fenyvesi Máté. Darvasi László alkalomra készült írását alább közöljük.

KERTÉSZ IMRE 1929–2016

Hát mondd, hogy tudsz te abban az országban élni?, kérdezte akkor, mondd, hogy vagy erre képes?, többször előhozta ezt, nyugtalanul és sopánkodva, a kérdésben egyszerre volt őszinte kíváncsiság és teatralitás, mire én a barátságok kisköreiről, olvasókról, talán gyerekirodalomról beszéltem neki, nem pedig a túlélésről, annak ilyen és olyan módozatairól, nem a különböző életmentő megoldásokról, az alámerülésről, kibekkelésről vagy harcos opponálásról. Mit mondhattam volna én egy virtigli túlélőnek?