Erna végigsimított a haján, nahát, így se szólították még. Csaknem elnevette magát. Pedig elég nagy slamasztikában volt. Az persze sokat segített, hogy Gál eljött vele, miért is ne tette volna. Ha úgy hozta a helyzet, együtt közlekedtek, de mondjuk Szolnokra nem tudta elkísérni, hála a magasságosnak, amikor Werner Valival átmotoroztak a városba, és a szolnoki kapitányságon kötöttek ki, ki tudja, mi lett volna abból a kalandból. Gállal nem lehet bolondozni, de most az iskola ajtaja neki is kinyílt, magától értetődően tárult, elvégre Gál Endre tanár volt valamikor, nem akármilyen pedagógus és helyi szellemi potentát, Kipter Adél igazgatónő pedig mindig is respektálta az idős embert. Adél egyébként sokat segített nekik. Ő hozta súgva, félszavakkal előadva a legfontosabb hírt, hogy Ernának ajánlatos lenne – igazából kötelező – megjelennie az iskolában, ne haragudjon Erna néni, de ő, Adél találta ki, hogy milyen formában, egy ünnepélyes megnyilvánulás lenne, iskolai foglalkozás keretében,

Most pedig említtessék meg Vej-vej híres könyve, amelyet egész életében írt, és a szándékai szerint a halála napján sem fejezett be. Hogyan is tehette volna. Itt és most szeretnénk fölhívni a figyelmet, a befejezetlenség nem föltétlenül kárhoztatható esztétikai jelenség. Hogyan értékelhetőek az olyan esetek, amikor a szigorúan befejezett, lezárt, tovább már nem alakítható művek mégis folytatódnak?

Vej-vej író regényét több fejedelemség könyvtárosa is díjjal jutalmazta.

Lepke-díj. Madár-díj. Denevér-díj.

Volt azonban valami, ami Ernát igazán, szinte a fájásig megdöbbentette: megkönnyebbült, amikor hallotta a kocsi érkezése után a szavakat, a törvény nevében. A fia neve, Lackó Sándor. Egy ismerős érzés. Az is milyen borzasztó, hogy az érzés konokul kitartott, megmaradt akkor is, amikor Sándort elvitték. Reggelig együtt vártak, végigvirrasztották az éjszakát, még dominóztak is. Gál ivott, kicsit be is rúgott, majd könyvvel az ölében a konyha sarkában bóbiskolt. Erna többnyire a fiával igyekezett beszélgetni, hogy elterelje a figyelmét, aki a reggeli dudaszóra önkéntelenül bólintott, fölemelkedett a poharakkal teli asztaltól. Egy borosüveg üresen állt, és ahogy átsütött rajta a fény, a zöld derengése elemelte az asztalról. A másik félig volt. Vali a férfi után nyúlt, megfogta a kezét. A törvény nevében. Lackó Sándor!

(Nérót kimentik a Balatonból, és Gerozán halálosan szerelmes lesz)

Gerozán feszülten csattogott hazafelé. Attól is ideges volt, hogy eszébe jutott a találkozása Trapitivel. Ő olyan kedvesen közelített a kisfiúhoz, olyan barátságos volt vele. És csak egyetlen dolgot szeretett volna kérni tőle, de az a kis hülye nem segített neki. Semmibe vette! Átnézett rajta. Gerozán elhessegette a kellemetlen emléket.

Nyár volt, kánikula, fullasztó idő. Zápor vagy zivatar sem kizárt. A máskor oly nyüzsgő főváros kiürült, az emeletes házak, a járdák és a tűzfalak ontották a meleget. A kiskutyákat ölbe kellett venni sétáltatáskor, annyira égette tappancsukat az aszfalt. És a bernáthegyiek? Őket ki fogja emelgetni, mert a derékfájós Vilma néni vagy Lajos bácsi biztosan nem. Még az autók is alig jártak. Mindenki kirándult, sokan a Balatonnál kergették a sült keszeget.

Vanni van. Ez a címe annak a válogatott interjúkat tartalmazó kötetnek, amelyet Esterházy Péter égi születésnapjára jelentetett meg kiadója, a Magvető (szerkesztette: Pál Sándor Attila). Arra kértem Péter kollégáit és/vagy egykori barátait, hogy egészítsék ki – sajnos fiktív – mai EP-dialógusokkal (interjú, levél, kritika és más) ezt a beszélgetésgyűjteményt.

– Te ki vagy? Mit akarsz? Mit remélsz?

– Egy poloskaszerű lény mászik fönt a neonlámpán. Szóval talán még nincsen minden elveszve. Azt hittem, kevesebb szenvedés van. De a világ valóban megváltozott, véget ért vala­mi, egy eséllyel kevesebb maradt. És arra jutottam, hogy egyszer már fáztam így, ennyire, Hódmezővásárhelyt. Valaki akkor bosszúból egy vagont rakatott ki velem, de csak nevettem rajta, 19 évesen, vacogva.

Az ezredes oldalra pillantott, nem látszott rajta érzelem a látványtól, ami a tekintete előtt terült. Vizsgálta a kopott föliratot, a bádoglemezt a bejárat fölé lógatták, kissé ferdének találta, emelte a karját, mint aki igazítaná. A férfi hirtelen föltette a kalapját, de már le is vette. Az ezredes intett az embereinek, várjanak. Nem voltak sokan. Egyikük a lován maradt, az utat figyelte. Máris szították a tüzet, vagy egy tucat ember, piszkosak és elgyötörtek, valószínűleg bármire képesek. Az ezredes belépett az épületbe, savanyú dohányszag volt, nyomban a konyhaszerű helyiségbe jutott, ahol lábasok lógtak a falon, és nagy gőzöket lehelgetve krumpli főtt a sparhelten. Az egykori hivatalt alakították át valami élhető hellyé. 

► A szerző ezúton köszöni a Typotex és a Jelenkor Kiadó segítségét. És van a Stefánsson-univerzumnak két remek fordítója, Patat Bence és Egyed Veronika. És valószínűleg Dunajcsik Mátyás is sokat dolgozott a háttérben. Amíg írtam ezt a szöveget, Beck Hansent hallgattam. Neki is köszönöm.

– Mama, Lenin elvtárs is szaralak?
– Nem tenném a kezem a tűzbe érte, kislányom.
Na, de voltak más képek is, családi bőrmappákban, legumizott dobozokban. Itt pedig mi vagyunk, mi állunk a tanácsi hivatal előtt, mi mosolygunk a hamisan csillanó objektívbe, aztán pedig a fenyőfa szép, békés ünnepén, apa, anya, én. Az asztal szélén limonádés pohár, el akarna dőlni a szívószál, az üvegfal megfogja. Konyak. Bejgli. Mignon. Egy óriási vértócsa, az a nagyedényben sűrülő halászlé. Néha fölberreg a telefon, türelmetlensége erőszak, apát mindig sürgősen hívták. Mama, úgy értem, Erna mama, ha énvelem időzik, gyakran iszik likőrt. Mama sír, öregsírás, az öregek súlyos, tétova könnye folydogál a szeméből, vékony arc, Erna mama szép és megátalkodott volt, nem kérkedett a mindenhatóságával, pedig volt neki kraftja, az tutifix, ő volt a család ereje, még akkor is, ha nem bírt Apával és a testvérével, Sanyi bácsival, aki aztán a lövöldözésben utána futott. Nem bírt velük mama, a gyerekeivel. Ki bírt volna ilyen emberekkel. De azért Ernamama el tudta vinni az Ördögöt a sarokig legalább, elcipelte odáig.

Kedves Olvasók, egészen váratlanul az időről szeretnénk beszélni. Nyilván nincs olyan ember a földtekén, aki ne gondolkodott volna el azon, amit az időnek nevezett emberi tapasztalás tesz, múlik, elillan, borostyánkőbe zárt lepke lesz. Meg elfogy, mint a hajszál. Meg unalmas lesz. Hogy egyáltalán mi az, mit enged meg, és mit nem.

Az lett a szokásunk, hogy zenedélutánt és rádióhallgatást rendeztünk. Én előbb meglepődtem Kálmánnak ezen az igényén, mert inkább ő akarta, aztán megadtam magam, és különböző rádiócsatornák között keresgettünk. Kálmánt érdekelte, milyen zenét szeretnek a fiatalok, a kis tanítványok, akik a Holdról jöttek, marslakók voltak, földi kutyák, a fekete lyuk mélyéből előbújt gonosz munkás-paraszt kölkök, pimasz orvosgyerekek, őket tanította földrajzra, mert Kálmán alapvetően geográfiapedagógus volt. Mármost a mélyföld nem azt jelenti, hogy mélyen vagy, mert ha ott vagy, fiam, akkor is magasan lehetsz, pipiskedj.

Mi Belgium fővárosa?

Párizs, tan bá’?

Parti Nagy Lajos 70 – Tematikus próza-összeállítás

A hetven az hetven, az hetven, az hetven, és ha luftod és laufod is van, akkor adódhat az a szerencse, hogy a szerkesztőségi postából tudsz válogatni, ahová momentán érkezett néhány levél, bizonyos Parti Nagy-szöveguniverzumba címezve. Konkrétan egyes fiktív hősöknek, nagy szeretettel. Komoly tisztesség, hogy közreadhatjuk e leveleket, remélhetőleg így a címzettek is megkapják. Addig meg, Isten éltesse az univerzum gazdáját, ha már kerek. 

Gyászos idők, ugye. Mondhatnók, a fasz ki van, de miből is, kérem alássan. És máris hahotáz a tisztelt publikum, mert a manézs embere nagyon vevő, nagyon kapható az efféle direkten nyers nyelvi leleményre, annak lelkes értékelésére, illetve a szellem általi brutális trükkre. Rendkívül hálás tud lenni a nép, csinál egy forradalmat, végigbekkeli lemerülve a mibe is, a kort, kistaknyával gyurmáz egy olyan férfiast, és egy jó kis, akármilyen vicc, na, azért odavan. Lesz. Majd fölborul a söntés vagy a home office bárpult, anyuval, komondorral, le kellett volna csavarozni mindet, megmondta Hold Ödönné is, aki minden vágáskor igényt tart fülre, farkincára, hazaviszi az onokának, pedig maholnap negyvenöt lesz a kis ráspolyarcú gézengúz.

Ede?

A Night in Budapest volt a legmagyarabb hely Cleveland-ben évek, sőt évtizedek óta. Otthonról egyébként is fantasztikus hírek érkeztek, coming amazing news, and ettől Jessica is olyan érdeklődő lett, mint soha. Hugó ezért van életben, ezért dobog a szíve és lélegezheti a szabadság levegőjét. Megmentik az otthoni változások. Különben a lengyeleknél is állt a bál. Az amerikai lengyelek is nagyon izgatottak voltak, és valahogy jobban utálták az oroszokat és a kommunistákat. Az október végi napon Hugó és Jessica a Night in Budapest étteremben tervezte a békülési vacsorát. A szokatlan eseményt Hugó kérte, ő volt a vétkes, ki akarta engesztelni a feleségét, aki némi gondolkodás után igent mondott, very well, oke.

– De nem lesz ebből baj?

– Darling, miért is lenne?!