(Miss Hungary, Duna Tv)

Itt következtek a „Szépségkirálynőként én azt szeretném, ha…” kezdetű gondolatok, amelyek tartalmasak, gazdagon fölépítettek voltak, de sajnos, pontosan annyira unalmasak, egysíkúak és előadásukat tekintve életidegenek, mint az est maga. Aztán spontán találkozás a Hősök terén hozzátartozókkal. Nem fogja elhinni senki, de minden versenyzőnek hiányzott az otthoni koszt. A mama főztje, az édesanya meggyestúrósa. Ami azt illeti, az egymásra borulás is igen vérszegény volt, ami lehetett természetesen a gyenge operatőri munka terméke, persze, hogyan boruljon egymás nyakába anya meg lánya, barát meg barátnő. Borul, ahogy borul, de ettől a produkció egésze unalmas marad.

(Üres székek a stúdiókban)

Legújabban már a magyar futballválogatott szövetségi kapitánya sem megy be a stúdióba, hiába egyeztettek vele korábban. Bernd Storck minden további nélkül megengedhetett magának úgyszólván mindent. Először még az Andorra elleni meccs előtt vállalta, hogy élőben nyilatkozik. A világraszóló vereség azonban nyilván elvette a kedvét, felvételről akart nyilatkozni, engedték neki (miért, ki tudja?), aztán a felvételtől is elment a kedve, lemondott mindent, jött megint az üres fotel. Berkesi Judit az üres széknek beszélve olyan kérdést tett föl, amely egy ilyen csapat elleni gyalázatot követően a legnyilvánvalóbb: gondolkodott-e azon, hogy lemond?

(Egyre több a természeti csapás – Echo Tv, május 30.)

Ezek a televíziós tudósítással megfejelt kormányfői, államelnöki falujárások mindezektől függetlenül egyre életidegenebbek. Orbán Viktor meglátogatja Bözsi nénit, aki azóta nem találja helyét a mindennapokban, és úgy nyilatkozott, ha még egy ődöngő politikust meglát a környéken, ráhívja a rendőrt. Ez a Rozsály nevű kis derék település is éli mindennapjait, amíg megjelenik a köztársasági elnök (alaptörvény ide vagy oda, maradjunk annál, amire vágyunk), és már azzal is sok kárt okoz, hogy ki sem derül, mit keres ott.

(Felvételek kormányzathoz közeli portálokról)

(Tudósítás a debreceni önkormányzati választásról, Fidesz.hu. A felvétel látható több helyen is, a Fidesz honlapján a hozzászólásokat elég hamar letiltották.)

Pósán László is köszöntötte a miniszterelnököt, majd mire ebben a köszöngetős hierarchiában mindenki megkapta azt a köszönetmennyiséget, ami neki jár, az aznapi győztesből köszöngető, hálálkodó, jelentéktelen figura lett, aki a felvétel tanúsága szerint csak a választóknak nem köszönte meg azt, amit kellett volna.

(A parlament és a televízió)

A testi elhárításon túl a népszuverenitás névtelen letéteményesi olykor üléstermi tér- és formakialakításokat végeznek, ugyancsak szimpla jelenlétükkel. Ha a teremben még kormánypárti képviselő vár késői megszólalásra, akkor a népszuverenitás letéteményesei a felszólaló mögötti székek elfoglalásával tömött alakzatot képeznek, érzékeltetve azt, hogy a fölszólaló mondandója fontos, még a késői órában zsúfolt széksorok várják a szónokot. A mai televíziós kultúra és gyakorlat ezt minden további nélkül elfogadja, nem mutat üres sorokat, nem a teljes érdektelenséget láttatja, hanem partner ebben a tömény félrevezetésben.

(Kormányválaszok a nyilvánosságban)

Hogy miként jutott a nyilvánosság egykori bajnoka olyan helyzetbe, hogy rendeletekkel veteti körbe magát az újságírókkal és úgy általában is a nyilvánossággal szemben, azt talán soha nem tudhatjuk meg, de az eredmény látható: az egykori forradalmár ma vastag és magas falakon belülről kiabál kifelé. A nyilvánosságot rosszul megfogalmazott levelek jelentik, ezt a fajta kommunikációt valami brutális félreértés folytán társadalmi konzultációnak hívja. Hogy milyen kérdések szerepelnek benne, az az olvasók idegállapotának rongálása nélkül aligha írható le.

(Heti Napló. Sváby András műsora, ATV)

(Civil kör, EchoTV)

Hogy mások szenvedésein miért vidámkodik színházigazgató, történész és politológus, azt nem tudom. Azt meg végképp, hogy mire jók az olyan televíziós és rádiós beszélgetések, ahol minden meghívott egyetért a másikkal, egyetértésük jeleként púposra lapogatják egymás vállát, és ebben mondhatni, jó kötőanyag a beszélgetést vezető szaktárs. Ez a vita nélküli vitaműsor minden csatornán halálra van ítélve. Nézetkülönbség nincs, feszültség zéró.

(A Dal, 2017 – Duna TV)

„Sok ismert előadó már az elején kiesik, hiszen nem biztos, hogy a legjobb dalokat a legjobb énekesek adják elő, de ez általában nem így történik. Most kisebb botrány is kerekedett ebből, egy olyan dal jutott el egészen a döntőig, amelyik elég közepes színvonalú volt – de mégsem ez okozta a balhét, hanem az, hogy nem ez a dal lett a végső győztes. Kis magyar rapszódia.”

(Ki mit tud? A hatvanas–hetvenes évek versenyei, Duna TV)

A jelen elviselhetetlenségének biztos jele, hogy az ember döbbenten áll saját fölismerése előtt: milyen jó volt az a világ. Amit persze azonnal tovább gondol, hiszen dehogyis volt jó az a világ, a nézőtéren önfeledten tapsolók között minden tizedik ember a besúgó valamelyik változata. (…) Volt az a sokat emlegetett tragikus közmegegyezés, hogy ha már így van, akkor mit lehet tenni, próbáljuk elviselni. Itt azonban most nem állambiztonságról van szó, bár kétségtelen tény, Antal Imre meg az általa vezetett Ki mit tud?-ok egyszerre bizonyították, hogy csapdában vagyunk – akkoriban azt hittük, egy életre –, másfelől, hogy valahol mélyen mégiscsak dobognak a szívek, pulzál az ország.

(Puzsér Róbert: Sznobjektív. Hír TV)

Puzsért csak az nézze, aki elfogadja, hogy sokféle igazság van, bármely dolognak, személynek, helyzetnek sokféle értékelése, és ezek közül az övé az egyik. Ő sem gondolhatja magáról, hogy mindig a legigazabbat, a legvalóságosabbat mondja, akárhogy kiabál is. Ha nem így volna, hanem elhinné, hogy az övé és csakis az övé az igaz, akkor Orbán Viktornak hívnák, de nem: a műsor címe talán nem véletlenül Sznobjektív.

(Szilveszter a televíziókban)

Nem tudom, hogy egyáltalán kell-e még a televíziók műsorára kifejezetten szilveszteri produkció, de azért induljuk ki abból, hogy kell. Mégiscsak az év utolsó napja, amikor a lakosság egyik része koránál fogva nem megy már sehova, egy másik része meg a pénztárcája miatt marad otthon, ez a népesség legalább egyharmada. Nekik kellett volna valamit adni. Ez az egyharmad azonban nem kapott semmit.

(Matolcsy György és Hosszú Katinkáék elvonulnak újságírók között. RTL Klub, ATV)

Erről a vonulásról már mindenki elmondott szinte mindent. Fölvetődik azonban, kinek a felelőssége, hogy Magyarország jegybanki elnöke nem képes moderálni magát. Az a látszat-magabiztosság, amit a két csatorna pontosan leközvetített, ahogy mondják kommunikációs szakértők, azt mutatja, hogy nemcsak hivatala, de ő maga is rég kivonta személyét mindenféle kontroll alól, jól látható, hogy élvezi is ezt a helyzetet.

(Vitaműsorok újságírókkal, politológusokkal)

A vitákat napjainkban a televíziós stúdiókban egymással szembeültetett újságírók folytatják le, és olykor mintha ezek az újságírók úgy viselkednének, mint azok a politikusok, akiket boldogabb időkben ők maguk, az újságírók ellenőriztek a sajtó rendelkezésre álló eszközeivel. A vita struktúrája ugyanaz, mint a jelölti vitákéi. Eleinte még bizonyított tények, olykor bírói ítéletek jönnek szóba, majd a vita egyre inkább távolodik a valóságos tényektől, állítások hangoznak el, adatok, tények, amiket a helyzet természetéből adódóan ott, a stúdióban sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet.

(Sznobjektív. Puzsér Róbert műsora a HírTv-ben)

(A kormányfő beszédet mond az MTK pályaavatóján – október 10.)

(Magánszféra, ATV)

(Futballisták nemzeti himnuszuk alatt – Index-összeállítás)

(A Sky News riportja a MOAS nevű mentőalakulat munkájáról)