Bárhogy is, van lejjebb. Most például egyre élesebb vita folyik arról, hogy a valamikori ösztöndíjasoknak vissza kellene-e fizetniük Soros Györgynek azokat a pénzeket, amelyek segítségével a nyolcvanas-kilencvenes években külföldön tanultak, köztük a mostani kormány jó néhány vezetője, például a miniszterelnök. Nagyon valószínűnek tartom, hogy erről a vitáról Soros maga nem is tud, de ezt csak remélhetjük.

Azért ne legyünk biztosak semmiben. A legutóbbi kormányinfón egy nyilvánvalóan buta újságírói kérdésre (most, hogy a kormány szembefordult Sorossal, nem kellene-e visszafizetniük a korábbi támogatást neki?) Lázár János azt felelte, beszélt Orbán Viktor miniszterelnökkel is, aki úgy tájékoztatta, hogy a kormány összes érintett tagja szívesen visszafizeti Soros Györgynek az ösztöndíjat, ha szüksége van rá. A Miniszterelnökséget vezető miniszter szerint elég nagy baj, ha Soros György azt gondolja, hogy az általa adott ösztöndíj azzal jár, hogy az ő gondolatait kell közvetíteni.

De ennél sokkal súlyosabb, hogy ennek a rendkívül erkölcsös és böcsületes embernek miért természetes az, ha valaki magánbeszélgetésben egészen mást mond, mint nem magánbeszélgetésben.

Kisebb botrányt okozott a hét elején, hogy az igazságügyi bizottság ülésének kezdete előtt – már a teremben – a Hír Tv mikrofonja felvette Rubovszky György elnök néhány mondatát, amelyben releváns gondolatokat fogalmazott meg a hazai parlamentarizmus működése szempontjából. A világ legtermészetesebb módján közölte a bizottsági alelnökhöz fordulva, hogy Áder János a következő ciklusban már nem lesz elnök: „A Viktor nem engedi meg” – jelentette ki jól hallhatóan, annak ellenére, hogy bizonyos lehetett szavai rögzítésében, már csak azért is, mert alelnöke figyelmeztette erre. Aztán egy másik, elnöki hatáskörébe tartozó ügyről kezdett beszélni ugyanúgy, mit sem törődve azzal, hogy aznap este még viszontláthatja magát a televízióban. Egy jobbikos javaslattal kapcsolatban fogalmazott úgy, hogy akár házszabálysértés árán is megakadályozza a napirendre vételét – mondta úgy, hogy ekkor már Vas Imre képviselőtársának is alighanem kellemetlenné vált ez a diskurzus, figyelmeztette is, hogy egy tévékamera is a teremben van. „Ezt a mennyiségű hangot csak nem tudja rögzíteni” – válaszolta a KDNP‑s politikus, azonban tévedett, így tudta a Hír Tv kamerája rögzíteni azt a gondolatsort is, amelyben az igazságügyi bizottság elnöke (még egyszer: a magyar parlament igazságügyi bizottságának elnöke) kifejtette, hogy 1994 óta, mióta ő országgyűlési képviselő, Áder János a legalkalmasabb államfő, jól szolgálja a Fidesz érdekeit is. „Ennél ügyesebben [...] egyetlen lényeges kérdést nem adott vissza úgy, hogy megakadályozta volna” – mondta.

Az utóbbi két évtized a rossz minőségű, megalapozott ítéletre alkalmatlan vádiratok időszaka. Panasz volt például igen sok más mellett a Postabank-ügyben, a K&H–Kulcsár-ügyben, Kolontár ügyében és most a Quaestor-botrányban.  

A bíróság szerint a Fővárosi Főügyészség hiányosan küldte meg a több százmilliárdos Quaestor-ügy vádiratát, ezért ha nem javítják ki a hibákat május 31-ig, akár meg is szüntethetik a büntetőeljárást. Ez esetben Tarsoly Csaba és a cég vezetői meg is úszhatják a feltehetően súlyos büntetést. Mivel pillanatnyilag igen távol áll az ügyészség és a bíróság álláspontja, még az is előfordulhat, hogy az ügy el sem jut a tárgyalásig, dacára a harmincezer károsultnak és az eltüntetett súlyos összegnek. Ibolya Tibor fővárosi főügyész korábban világszínvonalúnak nevezte a nyomozást, a bíróság ezzel szemben harmincoldalas hibalistát küldött az ügyészségnek, pótlásokat kérve. Ha cinikusak akarnánk lenni, föltehetnénk a kérdést, hogy vajon ebben az országban történhetett volna-e másként is ennek az ügynek az első szakasza. Vajon nem tipikus-e mindez? Ráadásul az ügyet az első pillanattól fogva körüllengi a gyanú, mely szerint a különböző kormányzati kapcsolatok és érintettségek miatt nem történtek meg fontos nyomozati lépések. 

Németországból hazaérkező ismerőseimtől hallom, hogy a berlini repülőtéren néha föltűnik egy-egy járőr, körbesétál a terminálon, aztán eltűnik, mintha ott sem lett volna. Ugyanezek az ismerőseim Ferihegyre érkezve egyre-másra fegyveres alakokba botlanak, azt meg már én láttam, hogy a gyorsforgalmi út mentén álarcos fegyveresek vizslatják a tájat, az útpályát páncélozott szállító harcjárművek szabdalják, a magyarázat kézenfekvő: terrorveszély van az országban. Nem szeretném elbagatellizálni a kérdést, már csak azért sem, mert a terrortámadás jellegéből következően a világ bármelyik pontján bármikor bekövetkezhet, de azt nem látom be, hogyan lehet harcászati terepjárókkal küzdeni olyan erőkkel szemben, melyeknek lényege a magányos, legföljebb kiscsoportos akció. Terroristát felkutatni nagyjából azt jelenti, hogy meg kell találni a szalmakazalban a tűt, így különösebb felkészültség nélkül is megállapítható, hogy a terrorizmus elleni harc igazi eszköze alapjában véve titkosszolgálati természetű, ilyenformán a terepharcjárművek bevetése eltúlzottnak látszik még akkor is, ha tudjuk: bármi rendkívüli történjen is, a fegyveres testületek azonnal bizonyítani óhajtják saját felkészültségüket és magabiztos jelenlétüket egy kaszárnya hátsókapu-ügyeletétől a nukleáris rakétarendszerig bezárólag.

Orbán Viktor hat évvel ezelőtti beiktatásakor elmondott beszédében két működési elemet tartott fontosnak és kiemelendőnek: a kormányzás szolgálati jellegét és ezzel mintegy összefüggésben a szerénységet. Hogy nem fognak lopni (Pokorni Zoltán ezt annyira komolyan vette, hogy akkoriban mondta, annak, aki először belenyúl a kasszába, le lesz vágva a keze). Hogy nyíltak lesznek, továbbá hogy az elesetteket nem hagyják elveszni – ahogy a kormányfő mondta: nem hagyják őket az útszélen, és segítik a rászorultakat, azt már szinte magától értetődő természetességgel közölte a parlamenti hallgatósággal. Mint olyan nyilvánvaló kormányzati igényt, amelyről nem is érdemes hosszabban beszélni.

Határozottan állítom, hogy ebből egy percig sem valósult meg semmi. Keresgélek emlékezetemben néhány mozzanatot, amikor ő és emberei szolgáltató jellegű kormányzást gyakoroltak, pláne olyat, amikor szerények voltak, de ilyet nem találok. Azt hiszem, más se találna. Hat év után úgy emlékszem rá, mint aki tömött nemzetiszín zászlóerdő tövében állva fejhangon nyilvánít embereket és csoportokat legázolandó ellenségnek, egy érdekes időszakában pedig, hogy máig kideríthetetlen meggondolásból tisztelegve üdvözöl különböző delegációkat. Az emberi tisztességről pedig bármikor képes félórás–negyvenperces beszédet tartani.

Berlinben odapörkölnek egy terepjárónak, Budapesten Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő nyakkendőt köt. Megy a tévébe. Hogy ki robbantott, és kit robbantottak föl, ebben a pillanatban még nem tudni, a német rendőrség szűkszavú hivatalos jelentése szerint a jármű a német főváros Charlottenburg nevű központi városrészének egyik forgalmas útján haladt, amikor működésbe lépett a robbanószerkezet. A sofőr életét veszítette, sérült nincs. A német rendőrség egyelőre ennyit tud, Budapesten Nógrádi György értékelésbe fog.

Azt mondja, „bármi történt Berlinben, az a migránsellenes hangulatot fogja erősíteni”, de itt nem áll meg, hanem tekintetét megjártatja az európai politika széles horizontján, sőt, kitekint globális mezőkre, és megállapítja: „a robbantás hatással lesz az uniós csúcsra is.”

Kedden reggel tizenvalahány félelmet keltő, a jelenlévők szerint brutális erejű ember erőszakkal akadályozta meg, hogy a szocialisták képviseletében eljáró politikus beadja népszavazási kezdeményezését, minden jel szerint utat nyitva annak, aki viszont így olyan kezdeményezést adott be, amelynek semmi jogi jelentősége nincsen. Alkalmas viszont arra, hogy a nagyáruházak nyitvatartási rendjével kapcsolatos referendum ismét jó időre lehetetlenné váljon. Nyilvánvaló jogsértés történt, különleges jelentőségét adja azonban, hogy a rendszerváltás óta első alkalommal akadályoztak valakit fizikai erőszakkal állampolgári jogainak gyakorlásában, és lapzártakor erősen tartja magát az a nézet, hogy az erőszakkal fellépő kopaszok a Fidesz alelnöke által vezetett futballklub biztonsági szervezetéből kerültek ki.

Gulyás Gergely fideszes frakcióvezető-helyettes azt állította, pártja semmilyen módon nem érintett a Nemzeti Választási Iroda épületénél történt eseményekben, majd rövid Gyurcsány-szapulás után feltehetően visszavonult, hogy rendezze gondolatait egy számára bizonyára kedves másnapi eseménnyel kapcsolatban, amikor is felavatja egy félig antiszemita vagy tán egészen az mellszobrát. 

Fórumot tartott Lázár János miniszter Hódmezővásárhelyen, és kérdésre válaszolva kifejtette, hogy igenis véleményezhetőek a bírósági ítéletek. A politikusok nem befolyásolhatják a bírák ítélkezési munkáját – hangsúlyozta –, de az embereknek nem tiltható meg, hogy elmondják véleményüket a bíróságok döntéseiről. Jó hallani ezt Lázár János szájából, még akkor is, ha álláspontját jelentősen gyengíti az a keserves tény, hogy ő még véleményt sem mond, befolyást sem gyakorol, viszont végre sem hajtja a rá vonatkozó ítéletet, vagy ha igen, akkor vonakodva, és súlyos ellenvetések sorolása közepett, lásd a nyugat-európai utazáson keletkezett számlák eltitkolásának útját a jogerős ítéletig és még tovább. Hogy pedig az emberek véleményezhetik a bírák ítélkezési munkáját, annak kimondásához nincs szükség miniszteri szájra. A véleménynyilvánítás joga mindenkit megillet, idő- és tárgybeli korlátokra tekintet nélkül, de ez a vélemény esetleges kritikai tartalmán túl nem is jelenthet tényleges nyomásgyakorlást, már csak azért sem, mert nem hatalmi helyzetből érkezik. Lázárnak alighanem Németh Szilárd képviselőtársának azt a nyilatkozatát kellett volna erőteljesebben elemeznie, amelyben a rezsi konok harcosa nagyon is létező politikai pozícióját bevetve nyilatkozta, hogy „az emberek többségét joggal háborítja fel a tíz halálos áldozattal járó vörösiszap-katasztrófa ügyében hozott felmentés csakúgy, mint a fővárost 2010 előtt »irányító maffia főnöke«, Hagyó Miklós volt szocialista főpolgármester-helyettes ügyében a felfüggesztett szabadságvesztés. Ezért a Fidesz vitát kezdeményez az Országgyűlés igazságügyi bizottságában az igazságszolgáltatásról a Hagyó-ügyben és a vörösiszap-katasztrófa ügyében született ítéletekkel kapcsolatban.”

Nézem Lázárt, hallgatom, amit beszél, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy ennek az országnak pont ilyen emberekre van szüksége, mint Lázár. Nem kell jobb, mert tökéletesen megfelel neki az ilyen is. Az ország működése olyan színvonaltalan és slampos, hogy nem egyszerűen megfelelnek a Lázár-szintű emberek, de a rendszer ki is termeli ezeket az alapjában véve egyforma embereket, nyomja ki magából őket, mint egy folyamatos üzemre állított bálázógép.

Így kezdődik Szolzsenyicin A Gulag szigetvilág című könyve: „1940-ben barátaimmal figyelemreméltó hírre bukkantunk a Tudományos Akadémia Természet című folyóiratában. Az állt ott apró betűkkel, hogy a Kolima folyó melletti ásatások során valahogy felszínre került egy föld alatti jéglencse, egy megfagyott ősvilági folyó – és abba belefagyva egy ásatag (több tízezer éves) faunába tartozó néhány állatpéldány. Ezek a halak vagy tritónok a képzett tudósító tanúsága szerint olyan frissen s épségben őrződtek meg, hogy a jelenlévők a jeget meglékelve ott helyben elfogyasztották őket, mégpedig a legnagyobb készséggel. A folyóiratnak bizonyára sikerült csodálatba ejteni olvasóit, hogy a halak húsa oly sokáig frissen megőrződik, de kevesen lehettek olyanok, akik előtt megvilágosodott ennek a hírnek az igazi tartalma: megértettük, mert mi magunk is ama jelenlévők közül valók vagyunk, a raboknak abból a hatalmas, a világon semmihez sem hasonlítható néptörzséből, amely egyedül képes készségesen tritónt enni.”

Ez a bevezető gondolat a könyv egyik nagy hatású eleme, amelyik arról szól, hogy a kolimai száműzöttek olyan éhezés közepett éltek, hogy megették a tízezer éves leletet. Mégpedig készséggel. De ez a kis szövegrész megmutatja azt is, hogy nincs az a résmentes kommunikáció, amelyik tökéletesen működne, mert egy árva hír is megvilágíthat olyan körülményeket, adatokat és tényeket, amelyeket a közlők éppen hogy elrejteni akartak a világ elől.