Kormányszinten megy az összevissza beszéd Pharaon-ügyben. Ráadásul méltatlan színvonalon, lenyomatra alkalmatlan ujjbegyekről, aztán hogy túl sok neve volt Pharaonnak (NB. Ságvári Endrének harminckettő volt), ez a Pharaon nem az, mígnem szólásra emelkedett a kormányfő, és figyelmeztetőleg emelve mutatóujját azt mondta szocialista képviselőtársának, hogy vigyázzon, ne akarjon túl sokat tudni, nehogy valami amerikai titkosszolgálati játszmába keveredjen.

Aki ma amerikai titkosszolgálati játszmába keveredhet, az a magyar miniszterelnök. Pharaon 2014-ben jelent meg Magyarországon, akkor, amikor a magyar–amerikai kapcsolatok mélyponton voltak, napirenden a kitiltottak ügye, Vida Ildikó adóügyi főnök nehezen feledhető látogatása Goodfriend nagykövetségi ügyvivőnél, jegyzékváltások, majd a kapcsolatok teljes jegesedése. Aligha hihető, hogy egy világszerte keresett bűnözőről az amerikai hatóságok ne tudták volna, hogy magyar földre lép. Bizonyosan tudták, és az is hihetetlen, hogy a magyar hatóságoknak ne lett volna tudomásuk arról, ki is Ghaith Pharaon. A valószínűsíthető, több nemzetbiztonsági szakember véleménye szerinti verzió azt igazolja, hogy a hazai szervek jelezték a kormánynak, legalábbis a kormányfőnek Pharaon biztonsági szempontok szerinti különös jelentőségét, de a politikai vezetés valamilyen okok miatt úgy tett, mintha nem lenne benne kockázat. Az amerikai szervek pedig nem jeleztek, ilyenformán a dolgok jelenlegi állása szerint, ha volt valamiféle nemzetbiztonsági csapda – abba nem Harangozó Tamás szocialista képviselő gyalogolt bele, hanem a kormányfő. Nem tudni, mi az a magasabb szempont, amely fölülír nemzetbiztonsági megfontolásokat, de a fölülírás ténye nagyon is életszerű, mint ahogy az is, hogy az Egyesült Államok szerveinek sem volt ellenükre, hogy a magyar kormány valamiképp sáros lett ebben az ügyben.

Hasonló tőről fakadhat a lassan egy éve kirobbant Quaes­tor-ügy is. A jelenlegi feltételezés szerint Tarsoly Csaba zavar nélkül folytathatott olyan pénzügyi manővereket, amelyeket már rég jelezni kellett volna, de ilyen jelzés nem érkezett – legalábbis olyan, amelyik ezt leállíthatta volna. A Nemzeti Bank illetékese ugyan tájékoztatón jelentette be, hogy valótlan állítások miatt feljelentést tesz Tarsollyal szemben, mondván, a pénzügyi ellenőrzés folyamatosan küldött jelezéseket a Készenléti Rendőrség bűnügyi apparátusának, mindezek tetejében az időközben jegybanki felügyelet alá helyezett ellenőrzési szerv a kötvénykibocsátásokat nem elbírálja, hanem tudomásul veszi. Igen zavaró körülmény, hogy a Tarsollyal kiváló kapcsolatokat ápoló külügyminiszter felügyelete alá tartozó minisztériumi szervek nemcsak pénzük jelentős részét fialtatták a Quaestornál, hanem a krach kitörése előtti pillanatban ezek a szervek voltak azok, amelyeknek alkalmuk volt kimenteni pénzüket, úgyszólván mindenki mást megelőzően.

Pharaon és Tarsoly története nyilván távol eső ügyek, de egészen biztosan azonos tőről fakadnak: mindkét botrányt az intézményrendszer tudatos és módszeres elgyengítése tette lehetővé. A miniszterelnök és társai úgy gondolják, hogy kormányzásuk akkor zavartalan, ha az állam működéséből kiiktatják a fékek és ellensúlyok sokat emlegetett, de mint láthatjuk, szörnyű módon hiányzó rendszerét, azzal sem törődve, hogy a kiiktatott elemek nemcsak az ellenzék kontroll-lehetőségeit gyengítik, hanem egyszersmind az állami védekező rendszer is sérül. Nem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy ha normálisan működnek az Országgyűlés bizottságai, akkor egy Pharaon-ügyben még a beutazás engedélyezése előtti ülés elháríthatta volna a vele kapcsolatos botrányt (ami ha tetszik, ha nem, még nem ült el, és lesznek fordulatai), de az biztos, hogy egy kontrollelemmel több lett volna. A kormányzati kamarillázás sem biztos, hogy egyszerűen túllépett volna egy bizottsági határozaton, bár túl sok illúzió ne legyen.

A Quaestor-botrány is kisebb lett volna, akár el is maradhatott volna, ha a pénzügyi ellenőrzés rendszere működik. Ez sem biztos, természetesen, mert tudjuk, a Postabank rossz, helyenként jogszerűtlen lépései, sőt a K&H hasonló intézkedései sem akadtak fenn az ellenőrzés rendszerén, de ha komolyan vesszük a jogállamiságot, akkor csakis kontrollszervek normális és szigorú működése lehet a megoldás. Kétségtelen, ma az ilyen rendszertől megfosztott, lecsupaszított állam képtelen ellenállni, de ne legyen kétség, ettől a kormányzat is gyengébb, még ha ezzel a kormányfő maga nem törődik. A fékek és ellensúlyok kikapcsolása teljes politikai amatörizmus, amiről ez esetben azt sem tudni, hogy tyúk vagy tojás: a féknélküliség teszi lehetővé az amatőrséget, vagy fordítva, amatőrsége hiteti el Orbánnal, hogy elvan ő hozzáértő, bár neki kellemetlen itntézményrendszer nélkül. De bárhogy is, ilyen szempontból mindenki mást megelőzően ő maga a legnagyobb biztonságpolitikai veszélyelem.

Idevágó példa akad bőven. 1959-ben a Fidel Castro vezette forradalmárcsapat bevonult Havannába egy szabad rendszer ígéretével. Fiatalok voltak, jóképűek, a fellegeket lovagolták. A kegyelmi állapot néhány hónapig tartott, aztán a két Castro fivér Che Guevarával magához ragadta a hatalmat, és utána senki sem szólhatott bele, mit művelnek. Még meg sem öregedtek, mire ugyanolyan diktatúrát építettek, mint Batistáé volt. 

Néhány éve Magyarországon üzletel a világ egyik keresett bűnözője, Ghaith Pharaon, illetékes szervek által elismert tény, hogy többször járt az országban. Mióta kiderült, hogy számos kastélyt vett, seftelt a kormányfő vejének cégével, majd ingatlant vásárolt a magyar kormányfő házának tövében, nincs olyan kormányszintű sajtótájékoztató, ahol ne tennének föl Pharaonnal kapcsolatos kérdést. Az érdeklődés indokolt, az Egyesült Államok szenátusi vizsgálóbizottságának 1992-es jelentésében az szerepel, hogy a korábban az általa vezetett Bank of Credit and Commerce International (BCCI) több bűncselekménygyanús ügyletet is lebonyolított. Felvetődött a pénzmosás, vesztegetés, fegyverkereskedelem, terrorizmus támogatása, nukleáris technológiával való kereskedés, prostitúció és az illegális bevándorlás elősegítésének gyanúja is. Szomorú taxáció. Időközben Eric Watnik, az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének diplomatája arról tájékoztatott, hogy Pharaont az Interpol is keresi. 

Egy kérdésre válaszolva úgy nyilatkozik Rogán Antal propagandaminiszter kedd este az ATV politikai műsorában, hogy a Népszabadság kiadója, a Mediaworks az elmúlt években egymilliárd forint hirdetési megrendelést kapott a kormánytól, többek közt az ő minisztériumától is, de hogy azt a pénzt a cég miként osztotta el különböző lapjai között, azt nem tudja. Ha nem a Népszabadságra költötték, arról ő nem tehet.

Nem hiszek a fülemnek. Rogán Antalt, szabadjon úgy fogalmazni, mindig is egyszerű gondolkodású embernek tartottam, de ha egy magát alapjában véve piacvezérelt beállítottságúnak mondó kormány tagjaként a médiahirdetést szimpla szociális segítségként osztogatja annak, aki éppen kér, és ezt a nyilvánosság előtt büszkén elmondja, akkor ez az ember komoly kihívás az ország összes elmeorvosának. 

Mészáros Lőrinc áll a Hír Tv kamerája előtt, a riporter azt az igen egyszerű kérdést teszi fel, igaz-e, hogy megveszi a Népszabadság kiadóját. Mészáros először mintha nem értené, köhint, elfordul, vállat von, aztán visszakérdez: ezt honnét veszi? Később azt mondja, minden előfordulhat, szállodát sem akart venni, aztán mégis vett.

Alapjában véve őszinte válasz: honnét tudhatja Mészáros, hogy mit vesz majd másnap? Szállodát, napilapot, földet, húsüzemet, kisvasutat, nagypályát, egyebeket? Végül is vehet bármit, de azt, hogy mit vásárol majd kedden (szállodát, napilapot, földet, húsüzemet, kisvasutat, nagypályát, eszéki futballklubot), ő hétfő délután még tényleg nem tudhatja. Előbb-utóbb megmondják neki, most annyi látható, hogy a tévériport kezdetéig nem tájékoztatták saját szándékairól. Egyet viszont biztosan tudunk: hogy ő nem Orbán Viktor strómanja. Ez egészen biztos, két autentikus személy is állítja: Mészáros Lőrinc és Orbán Viktor. Amúgy Mészáros az Orbán-kor típusfigurája. 

Tíz napja szüntette be a Népszabadság megjelenését az osztrák tulajdonos menedzsmentje, Heinrich Pecina üzleti indokokkal magyarázza a döntést. A pillanatnyi helyzet földrengés utáni napokra emlékeztet: fogytán a túlélés jelei, gyengülnek a hangok, és maradnak a romok, mígnem azokat is eltakarítják. A tulajdonos, a kormányerő és hozzá közel álló körök piaci döntést emlegetnek, mintha tán ebben az országban a piac kiválasztó ereje lenne a meghatározó. Nyilván nem így van, ezt azok is tudják, akik az ügyben megszólaltak rezsibiztostól helikopterbajnokig, szóvivőtől frakcióvezetőig. Olyan kormánypolitikusok emlegetnek piaci törvényszerűségeket, akiknek természetes, hogy megszűnik nálunk jelentősnek mondható, negyvenezres példányszámú lap (veszteségre hivatkozva), ugyanakkor életben marad, és nyilván rentábilis egy napilapként bejegyzett kormányzati üzenőfüzet a maga négy-ötezer példányával, sőt tán még nyereség is képződik rajta. 

Bolgár György telefonos műsorában hosszabb ideje van már egy alrovat, amelyben különböző ellenzéki beállítottságú embereket kérdez meg arról, mit lehet tenni a mostani kormányhatalommal szemben, és mit kellene majd tenni akkor, amikor a kormány megbukik, és a helyébe lépő politikai erő új struktúrát épít, új elképzelésekkel és intézményi rendszerrel. Hogy a mostani társaság miként tűnik majd el a kormányzati hatalomból, az általában nem kérdés.

Mindenesetre a legváltozatosabb vélemények jönnek az alkotmányozó nemzetgyűléstől a szigorú büntetőpereken keresztül az azonnali elszámoltatásig – utóbbival kapcsolatban föltétlen elgondolkodtató, ha van valamiben társadalmi egyetértés, akkor abban biztosan, hogy azok, akik eddig kormányoztak, nyilvánvalóan loptak is. Szép sorrendben, ahogy megkaparintották a kormányrudat. Jöttek és loptak, amit tudtak. Semmi sem áll távolabb tőlem, mint az ilyen szimpla népi igazságok, és az is ténykérdés, hogy a lopás köznapi értelemben egészen mást jelent, mint a büntetőjogban. 

A Kúria hét eleji döntésével helybenhagyta a Nemzeti Választási Bizottság (NVB) határozatát, amely szerint nem jogszabálysértő a kormány népszavazási kampánya – tájékoztat az MTI. A bíróság szerint a kormány kampánykijelentéseinek direkt tartalmával kapcsolatban az alkotmánybírósági határozatok által támasztott alapjogi elvárások nem azonosak az objektív tényeken alapuló információkkal és adatokkal szemben támasztott köznapi követelményekkel. Ennek következtében a kormánynak a választási kampány részeként elhangzó kijelentései legfeljebb orientálnak, de nem informálnak, így a „városnyi”, az „illegális”, a „menekült/migráns” kifejezések helyes vagy helytelen voltára vonatkozó elemzés sem lett volna elvégezhető.

Az érvelés érthető, de kicsit sérti az állampolgári fület, hogy a kormány a választási kampányban orientálhat úgy, hogy a fölhozott tényeknek nem kell megfelelniük az objektivitás köznapi követelményeinek. Ebből ugyanis laza gondolkodású állampolgár könnyen arra a következtetésre vetemedhet, hogy egy vitában nem kell feltétlenül igazat mondania, az orientálás érdekében akár el is térhet a tényszerűség szigorú szabályaitól. 

A Fradi szurkolóinak egy markáns csoportja néhány napja petíciót írt a miniszterelnöknek a mostani, szurkolókat érintő, szerintük fenntarthatatlan és felesleges szabályozás ellen tiltakozva, de legfőképp a fideszes Kubatov Gábor klubelnök távozását követelve.

Ilyen levél Európában, de lehet, hogy az egész világot tekintve is, csak Magyarországon születhet. Ebben az egyszerű mondatban ugyanis két olyan elem olvasható, ami külön-külön is, de együtt főképp képtelenség: egyrészt önmagában végiggondolandó, hogyan alakulhat ki olyan helyzet egy klub életében, hogy a szurkolók a miniszterelnök közbenjárását kérik bármiben is, még akkor is, ha ezt a képtelenséget bizonyos fokig megmagyarázza a mondatban szereplő másik elem: már megint ott tartunk, mint a korai Kádár-rendszerben, hogy futballklubokat pártfőnökök irányítanak. Vagyis a válasz alapjában véve kézenfekvő. Azért fordulnak a drukkerek a kormányfőhöz, mert a politika megszállta a sportot, ezen belül különösen a futballt. 

De azért akárhogy is: a legjobb mondat ez év február 26-án hangzott el a kormányfő szájából, amikor napirend előtt beszámolt a megelőző heti európai csúcsról: „...sikerült a britekkel együtt megreformálni az uniót, és végre Európában is elfogadják a magyar megoldást. Vagyis a kerítésépítést.”

A britek már nincsenek az unióban, azt pedig, hogy a kerítésépítési ötlet az euroatlanti reformtörekvések komoly teljesítménye lenne, csakis a magyar miniszterelnök gondolhatja komolyan. A kerítés az ő, továbbá Bakondi György főtanácsadó és Pintér Sándor miniszter közös szellemi terméke: e három európai beágyazottságú gondolkodó együttes intellektuális erőfeszítésének produktuma. A pengés kerítés. Különös, hogy ilyen szűk horizonttal milyen messzire lehet jutni. Közben persze szakadatlan a beszéd nagy ívű tervekről, középhatalmi álmokról, de ami épül, az nem több, mint pengekerítés meg futballpálya. Végtére, milyen tragikus is egyben ez az életpálya! Térségi szupremáciáról álmodik, de ami épül, az a Bicskéig futó kisvasúti vágánypár. Lázas hajnalon arra riad, hogy egyszer majd akár Lovasberényig is. 

Lázár kifejtette, hogy a házi orvosokat is érinti a béremelés. Hogy mennyivel, arról számszerűen már nem beszélt, az összeg valószínűleg olyan szégyenteljesen alacsony, hogy a nyugati világ egészségügyes fejvadászai vérszemet kapnának, ha leírva látnák.

Egy április eleji kormánytájékoztatón Lázár János bejelentette, hogy több állami alkalmazotti kör bérét növeli a kormány 2017-ben. Mint kifejtette, emelkedik a pedagógusok, a rendőrök, a katonák és az állami tisztviselői kar fizetése. Létrehoznak egy 100 milliárd forintos alapot, amely az egészségügyi dolgozók bérfejlesztését szolgálja majd. Azt is elmondta, hogy Balog Zoltán miniszter felhatalmazást kapott a kormánytól, hogy a mentősök esetében is életpályamodellt alakítsanak ki. Az életpályamodell olyan érzetet kelt, mintha ennek lenne értelme, de nincsen. A tervezhetőséget és a kiszámíthatóságot kellene jelentenie, ha olyan kormányzati kultúrában élnénk, amelyben az adott kormányzati ígéret – az adott szó – negyvennyolc óránál tovább érvényes maradna, már ha a kabinet egyáltalán hozzáfogna ahhoz, amit beígért. Kormányra kerülésükkor például határozott ígéretet tettek a rendvédelmi szervek és a pedagógusok úgynevezett életpályamodelljének megalkotására, amiből aztán nem lett semmi, viszont utóbbiak tavaly már a bérükhöz is alig jutottak.

De ez a tény a kormányinfók tréfás kedvű pozőrét egy percig sem tartja vissza attól, hogy júniusban újabb ígéretet tegyen, még az áprilisit is megfejelve vagy ötvenmilliárddal: az MTI akkoriban jelentette, hogy miután Lázár János szerint a kormány számára a gazdasági versenyképesség javítása a legfontosabb – és ennek alapja az egészséges ember –, a kormányzat lázasan dolgozik az egészséges Magyarország programon. A miniszter elmondta, a kormány ezért 167 milliárd forintot különített el az egészségügyi béremelésekre a jövő évi költségvetésben.

Enyhén aggasztó, hogy az a kormány, amelyik annak idején határozott célként jelölte meg a hazai gazdaság külföldtől történő függésének lazítását, annak súlyos kitettségét tervezte megszüntetni, most sápadtan lesi az uniós utalványozásokat meg azt, hogy német és japán autógyárak mikor kezdik végre tömegszériában termelni az új konstrukciókat.