Nagy változásokat akarunk Magyarországon. El kell takarítani a jelenlegi romhalmazt, meg kell nevezni a felelősöket, majd hozzá kell látni az ország újjáépítéséhez. Ezt Orbán Viktor jelentette be 2009 májusában a szívének akkor még kedves Hír Tv Péntek 8 című műsorában, és hozzátette: a szocialisták tévednek. Nem a demokráciából haladunk majd a diktatúra felé, hanem a mostani féldemokráciából a demokrácia felé. Mint fogalmazott, vállalkozói forradalomra van szükség, és olyan gazdasági rendszert kell felépíteni, amelyben az boldogul, aki dolgozik.

Orbán annak rendje-módja szerint megnyerte a választásokat, azóta még egyszer, ilyenformán bő tér és idő állt rendelkezésére az általa meghirdetett program megvalósítására. Nem szeretném a demokrácia, féldemokrácia, diktatúra egyenes irányú, egyenletes változásának egyre szomorúbb állomásait bemutatni, nyilatkozatának azt a gondolatát emelem ki, amiben a vállalkozói forradalom megvalósítását és olyan rendszer felépítését ígérte, ahol az boldogul, aki dolgozik.

A történet Gajus Scheltema, Hollandia budapesti nagykövetének múlt heti, 168 Órának adott interjújával kezdődött, amiben az épp távozóban lévő diplomata a muszlim terroristákról azt mondta, hogy „ugyanolyan elv mentén kreálnak ellenséget, mint a magyar kormány”. Ezt a mondatot elemzi a magyar közpolitika egy hete, és várható volt, hogy az amúgy is pofozkodó hajlamú magyar külügy a kijelentést mint váratlanul jött választásihaszon-forrást maximálisan ki fogja aknázni. A nagykövet kijelentésének értelmezési tartománya igen tág, sokan úgy látják, Scheltema szimplán egyenlőségjelet tett az iszlám terrorizmus és Magyarország közé, ami nyilvánvaló képtelenség. Sokan meg úgy értelmezik, és ez alighanem közelebb áll a valósághoz, hogy a mondat egy primitív ellenségképzési technika veszélyeire mutat rá, és ez a technika közös módszertani eszköz.

Tanulságos, ahogy a magyar külügy kezelte a kijelentést, Szijjártó az interjú megjelenése napján még maga sem érzett rá, hogy ez a későbbiekben mekkora kakaskodási lehetőséget jelent, amikor kijelentette: „Reméljük, hogy gyorsan hazamegy.” Ilyet duzzogó pincér mond háklis vendégről, ám utóbb a külügyminiszter egyszer csak többet látott az ügyben egyszerű méltatlankodásnál. A sértettség következő stádiumában bejelentette, hogy Scheltemát nem látják szívesen többé a Külügyminisztériumban. Aztán meg azt látta jónak, ha a magyar követségi ügyvivőt felszólítja, hogy a holland Külügyminisztériumban haladéktalanul utasítsa vissza Gajus Scheltema kijelentéseit. Sőt, gondolhatta nehány órával később Szijjártó, kérjen magyarázatot. Utasítást adott, de akkor már mozgásban volt az apparátus is, jómaga is, így mielőtt a holland kormány bármit reagálhatott volna, a magyar külügy úgy döntött, hogy nem bíbelődik részletekkel, finomságokkal, az egyik legsúlyosabb értelmezést választja, és hazarendeli Magyarország hágai nagykövetét. Ha az ember diplomáciai bonyodalmat óhajt kreálni, ne legyen smucig.

1986 ősze volt, két amerikai turistával üldögéltünk a jogi egyetemisták kedvenc helyén, a Véndiák nevű szörnyűséges presszó üvegablak melletti asztalánál. Nyilvánvalóan ittunk valamit, abban az időben nyilvánvalóan mindig ittunk valamit. Egyikük Ronald Reaganről kezdett beszélni, hogy milyen remek elnök. Az Egyesült Államokban rend van, nyugalom, a gazdaság szárnyal, az oroszok követni sem tudják. Igen intenzíven erősített erre a másik amerikai. Ő pipázott. Olyan élvezetes ropogtatással és csikordulással ejtette a Ronald Reagan nevet, mintha kavicsot rágott volna, és azt fejtegette, úgy kellene módosítani az alkotmányt, hogy Reagan harmadik ciklusra is megválasztható legyen. Ilyen önfeledt, lelkes piparopogtatást azóta csak olyankor hallottam, amikor Hegedűs Géza Ossziánról beszélt. Ő is ugyanolyan önfeledten és csodálattal, ahogy a két amerikai Reaganről, az elnökükről beszélt. Szemük ragyogott, homlokuk kifényesedett, két büszke ember ült az asztalnál.

Ha most hirtelen össze kellene foglalni a kormányfő Horthyra, valamint a Horthy-rendszerre vonatkozó, az elmúlt nem több mint nyolc napban kifejtett álláspontját, el lennénk képedve. A megújult Klebelsberg-kastély átadásán a miniszterelnök az 1920-as évekről szólva kijelentette, hogy akkoriban olyan „kivételes államférfiak” szolgálták és vezették a nemzetet, mint Bethlen István, Horthy Miklós vagy Klebelsberg Kuno. A miniszterelnök néhány napja még így vélte, és ennek hangot is adott, vagyis Horthy megítélését nem árnyékolhatja be a második világháborús „gyászos szerepvállalás” sem.

Csakhogy megérkezett az illiberális barát, Netanjahu. Ekkor már néhány nappal később jártunk, e hét elején. A kormányfő elhagyta korábbi beszédének azt a gondolatát, hogy Horthy kiváló államférfi volt, Netanjahuval tartott közös sajtótájékoztatóján azt mondta, Magyarország bűnt követett el, amikor a második világháborúban nem védte meg zsidó állampolgárait, ehelyett a nácikkal kollaborált.

A kormányfő 37 perc 37 másodpercet beszélt a Fidesz-frakciónak a nemzeti konzultációt kísérő, Álljunk ki Magyarországért! című országjáró rendezvénysorozat keddi záróeseményén. Ritkaság, hogy egy ilyen viszonylag hosszú időtartamú beszédnek úgyszólván egyetlen olyan gondolata sincsen, amelyik egyszerre lenne tényszerű és igaz. Beszédében voltak ugyan tények, különösen az első négy-öt percben, amikor külön üdvözölte a rendezvény kiemelt vendégeit, legalábbis abban a tekintetben, hogy Schmitt Pált például valóban Schmitt Pálnak hívják, Semjén Zsoltot meg Semjén Zsoltnak, de amikor nevezettek politikai jelentőségét taglalta, abban már voltak valótlan mozzanatok. Orbán szerint Schmitt azzal vonult be a legújabb kori magyar történelembe, hogy alkotmányozó elnök volt, de hát ez formai­lag sem igaz, mert az országnak momentán nincs is alkotmánya, csak egy azt helyettesítő alaptörvénye, másfelől tartalmilag ehhez sincs semmi köze, mert mint alkotmányozó elnök annyit tett, hogy aláírta, amit éppen elé toltak („nem fék akarok lenni, hanem motor”). Harmadsorban Schmitt még csak nem is ezzel vonult be a történelembe, hanem azzal, hogy doktori disszertációjának alapgondolatát lopta, sőt, jelentős részét kimásolta egy sporttörténészi kutatásból. Az ebből fakadt botrány aztán ennek az amúgy dicstelen pályafutásnak a végét jelentette.

Személyesen, a Kossuth rádió reggeli műsorában jelentette be a magyar kormányfő, hogy sokkhatás alá került: „Sokkhatás alatt vagyok” – kommentálta Donald Trump amerikai elnök bejelentését, mely szerint az Egyesült Államok kilép a párizsi klímaegyezményből. Orbán hozzátette: Magyarországon közmegegyezés van abban, hogy a klímaváltozás valóság, veszélyes dolog, és mivel globális természetű, a vele szembeni fellépés is globális szintű cselekvést igényel. „Ez ellentétes mindazzal, amit az amerikai elnök döntött” – tette hozzá Orbán Viktor, aki szerint Donald Trump elhatározásának következményein még gondolkodni kell.

Mint ismeretes, a párizsi megállapodás célja, hogy a kötelezettséget vállaló 195 ország a Föld légkörének felmelegedését 2 Celsius-fok alatt tartja az iparosodás előtti mértékhez képest, és folytatja az erőfeszítéseket, hogy a felmelegedés csak 1,5 fokos legyen. A mozgástér igen kicsi, a globális átlaghőmérséklet emelkedése túllépte az 1 Celsius-fokot, a klímaegyezményben szereplő jelenlegi nemzeti vállalások a felét sem teszik ki a szükséges kibocsátáscsökkentésnek. Értékelések szerint a párizsi klímaegyezmény életbelépése egyértelmű elköteleződést jelent a fosszilis energiahordozók kivezetése és a megújuló energiaforrások használata mellett.

Két hete jött a hír, hogy Perkátán Horthy-szobrot avatnak. Három, amúgy nemrég betelepült ember addig rágta a kereszténydemokrata önkormányzati képviselő fülét, amíg valahogy a testület elé vitték, megszavazták a javaslatot.

Somogyi Balázs polgármester a falu honlapján négy szempontot sorolt föl, ami a döntést indokolta. „Szerepet játszott – írja Somogyi –, hogy perkátai magánszemélyek felajánlása által történik meg egy fejlesztés.” Az még hagyján, hogy szoborállítást most először hallok fejlesztésként értékelni, de hogy egy Horthy-szobor, mint a továbbiakban írja a polgármester, még „településszépítő elképzelés” is, azért az már a szédelgő feldicsérés kategóriája. Ha őfőméltósága ezt megérhette volna! Az egyetlen elfogadható gondolat szerint „fontos volt, hogy az önkormányzatnak nem kell pénzbeli kötelezettséget vállalnia”, vagyis nem került semmibe. Íme, a legújabb kori hivatalos közgondolkodás alapja. Ha valami ingyen van, megszűnnek az ideológiai viták, győz az olcsó. Hogy pedig „a Horthy-szobor fölállítása kiállást jelent a szólásszabadság és véleménynyilvánítási szabadság mellett”, igencsak abszurd gondolat annak ismeretében, hogy a korszak lényege az összes létező szabadságjog súlyos megsértése és emberek fizikai fenyegetettsége volt.