Tavaly októberben négy helybeli férfi egy tizenhat éves afgán menekültet minden különösebb ok nélkül eszméletlenre vert. A fiú a kórházban tért magához, súlyosabb sérülése nincs, viszont aggódik kissé, mert beígérték neki, hogy a következő alkalommal agyon is ütik. A dorgálást részint azért kapta, mert afgán, részint pedig azért, mert menekült. A helyszín Nauru, huszonegy négyzetkilométeres szigetország a Csendes-óceán mélyén, közvetlenül az egyenlítő mellett, Afganisztántól jó tízezer kilométernyire. Hasonló incidensek persze egyre több helyen és egyre fokozódó gyakorisággal zajlanak, de maradjunk csak Naurunál. Mit keres ott egy anyátlan-apátlan afgán tinédzser, ez a legnyilvánvalóbb kérdés, a válasz pedig ugyancsak nyilvánvaló. Semmit. Soha esze ágában nem lett volna odamenni, hiszen Naururól korábban még csak nem is hallott. Ausztráliába igyekezett, számos sorstársával együtt, nem tudván, hogy menekült oda a lábát be nem teheti. Ausztrália kicsi és sűrűn lakott, érthető hát, hogy az oda kívánkozó menekülteket mind egy szálig elhajtja. Indokína felől érkeznek, tehát visszazsuppolja őket Indokínába. Üzletet köt az embercsempészekkel, azok pedig megfordulnak, és az egész csoportot visszaviszik. Ha ez mégse jön össze, akkor deportálja az oltalomkeresőket a két menekülttáborba, az egyik a Pápua Új-Guineához tartozó Manus nevű szigeten van, a másik Naurun. Nem igazán komfortosak. Hogy az érkezők közül ki a valódi menekült és ki a gazdasági bevándorló, az ott dől el, a táborokban, amelyekről – főleg a nauruiról – az ausztrál sajtó hátborzongató dolgokat közöl. Ezeknek az igazságtartalma nyilván kérdéses, viszont az a tény, hogy a táborok alkalmazottainak titoktartási kötelezettségük van, legalábbis megfontolandó. Aki bármit is elmond abból, amit a tábor kerítésén belül látott, hallott, tapasztalt, két év szabadságvesztéssel büntethető, vagyis gyaníthatóan egyik tábor se egy Csillebérc, hogy finomak legyünk. Ha menekült volnék és módomban állna dönteni, ezerszer inkább választanám Vámosszabadit, mint akár Naurut, akár Manust. De hát akik ott vannak, azoknak nincs választásuk, illetve ami mégis van, az se túl kecsegtető, lásd alább. Megvárják, amíg az erre hivatott bizottság átvilágítja őket, elválasztja a valódi menekülteket a gazdasági bevándorlóktól, az előbbi csoport tagjait pedig menekültstátusszal ruházza föl.

Magyarországon hites bányamérő az a személy lehet, akinek a 12/2010. (III. 4.) KHEM rendeletben meghatározott szakirányú felsőfokú szakképzettsége és szakmai gyakorlata van, sikeresen letette a szakmai minősítő vizsgát, nem áll a bányamérői tevékenység folytatásától történő eltiltás hatálya alatt, és akit a Magyar Bányászati és Földtani Hivatal a Hites bányamérők nyilvántartásába felvett.

Ám ez még mind nem elég. Ahhoz, hogy a hites bányamérő hitesen mérhesse a bányát, előbb még esküt is kell tennie. Az eskü szövegét a fönt jelzett rendeletből ismerhetjük meg: én, Tüdő János, esküszöm, hogy hites bányamérői tevékenységemet Magyarország Alaptörvénye, a hatályos jogszabályok előírásai és a szakmai és etikai normák szerint lelkiismeretesen stb.

A konzisztórium szót először I. Constantinus, ismertebb nevén Nagy Konstantin udvarában a császár legközelebbi tanácsadóira, vagyis a korabeli habonyokra, lázárokra és rogánokra, illetve az ő üléseikre használták. Consistorium = összejöveteli hely. Később ugyanezt a szót a bíborosi kollégium üléseire kezdték alkalmazni, mai jelentése egyháztanács. Ha tehát a felsőoktatási törvény hétfőn elfogadott módosítása értelmében minden egyetemen és főiskolán öttagú, a kormány által közvetlenül irányított és ellenőrzött testület jön létre, amit nem bizottságnak, nem tanácsnak, még csak nem is szovjetnek fogunk nevezni, hanem konzisztóriumnak, akkor már maga a szóhasználat is eleve tisztázza, mire az egész.

Budapest bűzövezetének főútvonalát Illatos út néven ismerjük, és ez nem tegnap óta van így, hanem legalább százhúsz esztendeje. Nevét az út az Illatos-ároktól kapta, ez utóbbi a főváros 1878-as térképén még Lecsapoló árok néven szerepel, szennycsatorna volt ugyanis. A mai Kőbányai út, Mázsa utca, Száva utca és Horog utca határolta területen elhelyezkedő disznóhizlaldák szennyvizét vezette a Dunába, mármost aki lakott valaha is disznóhizlalda pár kilométeres körzetén belül, vagy legalább elhaladt egy effajta intézmény mellett, az sejtheti, hogy ennek a csatornának nagyjából milyen szaga volt. A nép Büdös-árok néven ismerte, Mesterházi még 1966-ban is így írt róla: „A Büdösárok magas töltések közt folyt, később, amikor egy térképen megláttam, hogy »Illatos árok« a hivatalos neve, az eufémiát pimasz gúnynak éreztem. 

A terror nem más, mint gyors, szigorú és hajthatatlan igazságtétel, tehát voltaképpen az erény megnyilvánulása – mondta Robespierre, majd intett az ítélet-végrehajtónak, a guillotine negyvenkilós bárdja pedig döngve lezuhant. Európa akkor még nem tétovázott, nem volt elbizonytalanodva saját identitását és saját céljait illetően, hanem tudta, ki is ő és merre tart. Egyébként pedig épp revolúció zajlott, ahogy revolúció zajlik nálunk is, a forradalmár pedig nem a multikulturalizmus és a politikai korrektség és hasonló bűvszavak varázsában vívja vitáit, hanem cselekszik a saját legjobb belátása, hajlamai és képességei szerint. Addig, amíg teheti. Robespierre nem ugrott félre a felelősség elől, hanem megértette a nép akaratát, azért aztán utolsó heteiben valami ezerkétszáz olyan polgárt nyakaztatott le, akiknek a lelkében a forradalmi láng nem a tőlük elvárható hévvel lobogott. Lehet, hogy a bakót ekkor már nem is a győzelem érdekében dolgoztatta, hiszen az már megvolt, hanem inkább a saját örömére, ám ez végül is lényegtelen. Csinálta, amíg hagyták. Utána ment ő is Danton után.

Sanyi kedden elmozdította a sámlit, emiatt néhány ember élete kicsit másképp alakult. Juliskát elvitte a mentő, harmadnap műtötték, Jancsi közben feltette a szolgálatvezénylést a Facebookra. Nem megy másképp. Juliska mellett, amíg a kórházban van, a hozzátartozóknak folyamatosan ügyeletet kell tartaniuk, ez átfogó logisztikai tervezést igényel, az így kialakított ütemterv pedig nem vitaanyag, hanem parancs. Jancsi dolga a tervezés, a hozzátartozók feladata figyelni a szolgálatvezénylést és a saját dolgaikat ahhoz igazítani. Ha majd ők kerülnek hasonló helyzetbe, akkor nyilván őket menti ki a család. Bár azért messze jobb, ha ezt inkább nem tesztelik.

„Ezekkel a kérdésekkel nem foglalkozunk, mert ezek csak feszkókat okoznak” – mondta a miniszterelnök a miskolci polgármesterrel közösen tartott sajtótájékoztatóján, majd elküldte a kérdezőt a népesség-nyilvántartóba, noha küldhette volna máshova is. Mindenesetre a válasz hangneme arra látszik utalni, hogy feszkó már eleve volt. Orbán ugyan örömmel nyugtázta, hogy „derűs, nyugodt eseményen” vesz részt, ahol „nincs feszkót eredményező pártpolitika”, de hát kormányfő ilyet is ritkán mond, mármint normális körülmények között. Aki ezt a pályát választja, az szükségképpen a feszkót eredményező pártpolitikára teszi fel az életét, már amennyiben parlamentáris berendezkedésű ország kormányfője kíván lenni, nem pedig fáraó. Persze Orbán habitusához ez utóbbi foglalkozás közelebb állna, de hát most az van, ami. Pimasz emberek kérdezik, ki az a Habony, mért sertepertél a kormánypárt körül, honnan kapja a pénzt, mármost egy tökös keleti diktatúrában ilyeneket kérdezni eszükbe nem jutna, de hát mi még nem tartunk ott, ahol ők. Nálunk vannak kérdések, és azokra a kelleténél is nyeglébben válaszolni nem túl gyümölcsöző. Mondhatta volna például, hogy Habony finom úriember, kitűnő birkapörköltet főz és prímán lehet vele beszélgetni a tizenhatodik századi Erdély politikai gondolkodóiról, különös tekintettel Kovacsóczy Farkas állambölcseleti munkájára, vagy mondhatott volna akármi mást.

Ásványvíz, kenyér. Nem az a fajta víz, amihez szokva vagyunk, hanem valami silányabb és drágább, továbbá a kenyér se az, viszont többe kerül. Hosszú sor a pénztárnál, az előttünk álló vevő az új magyar slágert dudorássza. Vasárnap van, fölkelek, indulnék templomba... Folkmár úr az, a háztömb bölcse, három zsemlét vásárolt, hét közben nem futja ennyire, de ma vasárnap van. A refrénhez egy hölgy is csatlakozik, baszódjál meg, kádéenpé, közben mindenki mosolyog, a pénztárosnő is, pedig a dal üzenetével neki semmi oka nincs egyetérteni, de hát a művészet az művészet. 

A pénzügy a pénz kezelésének és hasznosításának azon művészete, melynek jegyében a pénz addig jár kézről kézre, amíg végérvényesen el nem tűnik. Ezt Robert W. Sarnoff, az RCA és az NBC egykori elnöke mondta, ő pedig nyilván tud­ta, mit beszél, hiszen már csak a foglalkozásából fakadóan is volt valamelyes rálátá­sa mindarra, ami az amerikai gazdasági életben végbemegy. Azóta eltelt ugyan némi idő, viszont az alapvető összefüggések változatlanok. A Securities Investor Protection Corporation becslése szerint az amerikai tőkepiacon évente legalább tíz-, de inkább negyvenmilliárd dollárnak kél lába, vagyis ad­dig jár a pénz kézről kézre, mígnem egyszer csak nyoma veszik. Ami persze nem azt jelenti, hogy megsemmisül, hanem azt, hogy oda kerül, ahova igazá­ból való. Olyan emberek magánszámláira, akik a pénzt igazán és tiszta szívből szeretik, megbecsülik, mindennél jobban akarják. Nem azért akarják, mert pénz ellenében bármi megkapható, hanem önmagáért. 

Szijjártó szerint a szörnyű Mester kedden délben érkezik, és egészen estig marad, nagyjából úgy, mint Merkel. A különbség annyi, hogy Merkel a szövetségesünk ugyan, de nem a barátunk, s ily módon neki örülni nem volt kötelező, bár nem is volt tilos. Csápolnunk persze Vlagyimir Vlagyimirovicsnak se muszáj, ő nem látogat el a Csepel Művekbe, nem utazik a metrón és nem elegyedik spontán beszélgetésbe egy véletlenül épp arra járó úttörőleánykával, mint Leonyid Iljics 1972-ben, sőt puszi se lesz. Mondjuk ez érthető is, hiszen a szörnyű Mester, aki a szarajevói székhelyű Organized Crime and Corruption Reporting Project nevű szervezettől a világ legkorruptabb vezetője megtisztelő címet érdemelte ki, szintén nem a barátunk, hanem az ellenségünk, egyszersmind azonban a példaképünk is. Mármint nem az enyém, hanem málé kis inasáé, aki mellesleg a világ második legkorruptabb vezetője cím büszke birtokosa is egyben, nemkülönben az ő híveié, akiktől a kialakult helyzet nagyfokú szellemi rugalmasságot követel.

Csigát a magyar ember többnyire Franciaországban fogyaszt először, és nagyobb részt elégedett vele. Már a neve is előkelően hangzik, escargots à la Bourguignonne, látványa tetszetős, szép, nagy csigaházak, bejáratuknál a petrezselymes-fokhagymás vaj élénk zöldjével, illata pedig jóformán bármely ehető anyagot ínyencfalattá lényegítene át.

Mária országának gyepűin túl sötét tekintetű, gonosz szándékú, mindenre elszánt idegenek ólálkodnak, sőt, mint a közmédiából megtudhattuk, immár Hunnia kebelében is illegális jöttmentek növekvő létszámú falkája ütött tanyát. Két hete van ez így, egészen pontosan január tizennegyedike óta, azt megelőzően a kutya se akart idejönni, bevándorlóink gyakorlatilag nem voltak egyáltalán. Leszámítva pár tucat törököt és kínait, akik Budapesten török, illetve kínai büféket üzemeltetnek, valamint pár száz szerencsétlen flótást, akik különféle magyarországi menekülttáborok vendégszeretetét élvezik, és ennek megfelelően már nemcsak azt bánták meg, hogy betették hozzánk a lábukat, hanem azt is, hogy világra jöttek valamikor. 

Az utóbbi néhány évben Magyarország a közép-európai régió vezető országává vált. Ezt az örvendetes hírt a közép-európai régió vezető országának miniszterelnöke ismertette a minap a Tanjug hírügynökséggel, ám a valódi címzettek, mint mindig, most is a miniszterelnök rajongói. Ők sajnálatos mód egyre kevesen vannak, viszont régóta követelik, hogy legyen úgy, mint régen volt, süvegelje meg a magyart mind az oláh, mind a német, mind a tót. Csak a teljesség kedvéért írom ide, hogy ennek a rigmusnak az első ismert változata Erdélyi János sárospataki tanár Népdalok és mondák. Magyar népköltészeti gyűjtemény című munkájának 1846-ban megjelent első kötetében olvasható, ahol a megsüvegelők köre még „Mind a lengyel, mind a német, mind a tót”. 

Bebizonyosodott, hogy demokratikus keretek között is legyőzhető a Fidesz, mondta az MSZP első embere, utalva pártjának újpesti sikerére, és talán nem is jár túl messze az igazságtól. Demokratikus keretek között a Fidesz csakugyan legyőzhető volna, minthogy demokratikus keretek között elvileg akármelyik párt legyőzhető. Demokratikus keretek között nyerésre biztos garancia nincs, bukás ellen szintén nincs, nem véletlen tehát, hogy Magyarország dölyfös ura épp ezt számolta föl, a demokratikus kereteket, és magát az egész demokráciát. Őt és bandáját persze továbbra is le lehet győzni helyi szinten, továbbá alsósban, ferbliben, snap­szerben és még annyi másban is, országgyűlési választásokon viszont kevésbé, noha Tóbiás József implicite arra utal. Persze ha neki volna igaza, hazánk akkor is rút kelésként virítana Európa hátsó fertályán, viszont mindenki látná, hogy ez a kelés gyógyítható. Továbbá akkor azt mondhatnánk, hogy van itt egy orcátlan, hazudós és korrupt rablóbanda, amelyik mindent hazavisz, ami mozdítható, amit pedig nem vihet haza, azt tönkreteszi, jelenléte mérgezi a levegőt, büdös van tőlük, de sebaj, eljön majd az igazság pillanata, ők pedig ezt követően a létezés más, alacsonyabb szféráiban fogják a boldogság kék madarát megtalálni. 

Magyarországon jobban működik a polgári demokrácia, mint bármelyik másik országban, mondta a minap Rétvári államtitkár, és én már azt is el tudom képzelni, hogy a maga módján igaza van. Azt követően mondta, hogy nyilvánosságra került az internetadó terve, amiről a hazai internetszolgáltatók addig még nem is hallottak, de nem hallott róla sem a gazdasági bizottság, sem a Fidesz-frakció, sem a kormány, de még a kormánypárt elnöksége sem. Hogy az ellenzéki pártok nem voltak beavatva, az persze érthető, mármint magyarországi viszonyok között, mert máshol nem volna az, ám a szóban forgó törvénytervezetről gyakorlatilag senki élő ember nem értesült. Valaki kitalálta, másvalaki pedig rábólintott, persze még az is lehet, hogy a kitaláló és a rábólintó személy egy és ugyanaz.

Szavazni a Kádár-korban egyszer voltam, 1967-ben. Akkor lettem nagykorú, gyakoroltam frissiben rám szállt politikai jogaimat, vagyis választottam abból az egy személyből, akiből lehetett. Szocialista társadalmi rendszerünk ettől tovább erősödött, vagy legalábbis ezt mondták. Viszont nem mondtak olyasmit, hogy győzött az ország, részint, mert effélét ki se tudtak találni, részint, mert azt gondolták volna, hogy az emberek torkán ekkora blődlit lenyomni mégse lehet. Nem is sejtették, mennyire bő az a torok. Azt se mondták továbbá, hogy kegyelmi pillanatban vagyunk, sőt azt se, hogy Magyarország munkába állt, Magyarország dolgozik, noha akkor speciel csakugyan dolgozott. 

Tíz hónapig élt törött karral egy idős asszony, adta hírül a minap a hír24, a történet szép és mély értelmű. Nem az egészségügyről szól, hanem Magyarországról, úgy, ahogy van.

Hepienddel végződik, hogyan is végződhetne másképp.

Némethné elesett, fájt a karja, fájdalomcsillapítót kapott. Készült röntgenfelvétel is, ám azon az orvos nem látott semmi érdekeset. Ugyan a csonttörés általában szembetűnő, de csak akkor, ha a felvétel azt a csontot mutatja, amelyik el van törve. 

Kivándorlás hatására nőhet a munkapiaci feszesség, olvasom A kivándorlás hatása a hazai munkaerőpiacra című, frissen megjelent MNB-tanulmányban, és próbálom a munkapiaci feszesség fogalmát polgári, nemzeti & keresztény szemszögből értelmezni. A Czuczor–Fogarasi-szótár szerint a feszesség 1) Tulajdonság, melynél fogva valaki vagy valami folytonos feszben, azaz merev, hajlatlan állapotban van, illetve 2) Nyalkaság. Eszerint tehát kivándorlás hatására a munkapiaci nyalkaság fokozódik, ami pedig feltétlenül üdvözlendő, minthogy „ceteris paribus magasabb bérdinamika irányába mutat”.

Távolról sem biztos tehát, hogy a munkaerő elvándorlása negatív jelenség, vonják le a szerzők a tanulságot, hiszen például az is jó, hogy a külföldi munkavállalás lehetőségének köszönhetően „többen fektethetnek be humán tőkéjük fejlesztésébe”. Vagyis tanul a nép, hogy aztán valamelyik épeszű országban nyugodtabb körülmények között, magasabb bérért dolgozhasson. Nem kizárt viszont, mutat rá a tanulmány, hogy némelyikük mégis itthon marad, s így a hazai populáció képzettségi színvonala (értelmi nyalkasága) örvendetes módon emelkedik.

Kétfélék vagyunk, egyfelől vannak a becsületes magyar emberek, másfelől pedig a fradisták – legalábbis ezt lehet kihámozni amaz értékes gondolatokból, melyeket a legfelsőbb személy az FTC-stadion felavatása alkalmából megosztott velünk. „A becsületes magyar emberek nevében köszönöm a fradistáknak, hogy a Fradi-szív mindig nemzeti, piros-fehér-zöld szív is volt” – mondta, noha mi, becsületes magyar emberek, sohase kértük őt, hogy a nevünkben nagy nyilvánosság előtt hajmeresztő zagyvaságokat beszéljen, sőt minden effélétől eltanácsoltuk volna, ha rajtunk múlik. De nem rajtunk múlt, hanem vagy rajta, vagy a fradistákon, bár az utóbbiakkal nekünk igazából semmi bajunk. Most például kifütyülték őt is, és a pótolhatatlan Kubatovot is, ami manapság szokatlan, viszont igen szívmelengető gesztus, és talán némi – roppant halovány – reménykedésre jogosít. 

Halat enni jó, sőt dicséretes. A halhús könnyen emészthető, nyomelemekben, vitaminokban, ásványi anyagokban gazdag, élettani hatása fölöttébb áldásos. Halevő népek, például a grönlandi eszkimók vagy a japán halászok között a szívinfarktus ismeretlen, köszönhetően az omega-3 zsírsavaknak, amelyek gátolják a vérrögképződést, mérsékelik a vérzsírszintet, szabályozzák a vérnyomást. Ha a várandós anya elegendő halat fogyaszt, akkor a gyermek okosabb lesz, magasabbra nő, élesebben lát, jobban hall, ellenkező esetben bele se érdemes gondolni, mivé fajul.