Orbán Viktort különös vonzalom fűzi a diktátorokhoz, akiket ő nagyvonalúan „erős kezű vezetőknek” nevez. Óriási tévedés volna azonban ezeket e vonzalmakat csupán „similis simili gaudet”-alapon kezelni. Nincs itt semmiféle érzelem. Értelem – no, az meglehet. Az is előfordul, hogy beérik a termés.

A megválasztott amerikai elnököt hallgatva-olvasva az embernek némi kétsége támad afelől, hogy Donald Trump járt-e bármilyen iskolába, ahol elemi történelmi ismereteket tanítottak. Már 2019-ben meg akarta venni a Dániával perszonálunióban lévő Grönlandot (rossz nyelvek szerint egymilliárd dollárért egy konferencia szünetében)1, de akkor igen dühös választ kapott Mette Frederiksen (Szociáldemokraták) dán kormányfőtől: „Grönland nem a dánoké. Grönland a grönlandiaké. Remélem, hogy valami félreértésről van szó.”2 Ám Trump, aki amúgy még azt sem tudta, hogy Finnország része-e Oroszországnak,3 mintha elfelejtette volna a múltat. Ken Howery új dániai nagykövet kijelölésekor, 2024 decemberében kijelentette: „A nemzetbiztonság és a globális béke érdekében a Grönland feletti [amerikai] ellenőrzés és tulajdonjog  abszolút szükségszerűség.”

A Szablya című szerb filmsorozatban az akkori (később meggyilkolt) Đinđić szerb miniszterelnök (az ő emlékének dedikálták a filmet) megbeszélést folytat Schröder német kancellárral. A kancellár, előrehajolva: „Hadd mondjak most önnek valamit. Nem politikusként, hanem barátként. Az európaiak szerint Európa az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország határánál véget ér. Ezért Szerbia valószínűleg soha nem lesz tagja az Európai Uniónak.”

Magyarország uniós csatlakozási folyamatában gyakran felmerült a csatlakozásérettség fogalma. Nálunk, és más, a 2004-es „nagy bumm”-mal („big bang”) végződött folyamat során az Európai Bizottság rendszeresen figyelmeztetett arra, hogy ha a tagság feltételeit az ország nem teljesíti, azaz gazdasága nem versenyképes, társadalmában nincs a demokráciát garantáló automatizmus, akkor könnyen kudarc lehet a vége. Mindkét fél számára. Már akkor kétségek merültek fel azzal kapcsolatban – bár hangosan nem fogalmazódtak meg –, hogy a formális megfelelésen túl megvannak-e az integrálódást hosszabb távon garantáló feltételek. Mint látjuk, a hallgatag szkeptikusoknak részben igazat adhatunk. Arról nem volt szó, hogy hazánk „tüske lesz a köröm alatt” vagy „bot a küllők között”. Magyarország az Orbán-rezsim idején végül is csalt: becsapta az Európai Uniót. Mi a helyzet a kapu előtt álló Nyugat-Balkánnal?

Öbölháborúk ide, délszláv polgárháború oda, terrorizmus vagy Közel-Kelet, századunk első évtizedéig az európai országok többsége továbbra sem vezette be a már egyszer eltörölt kötelező katonai szolgálatot. Az Európai Unió kilenc országában (a három balti állam, Dánia, Svédország, Finnország, Görögország, Ausztria és Ciprus), az EU-n kívül Norvégiában, Svájcban, Törökországban, Oroszországban, Belaruszban és Moldovában kötelező a sorkatonaság. A kötelezettség foka eltérő, a törököknél negyvenéves korig tart a sorkötelezettség, a dánoknál sokáig sorshúzással döntötték el, kit hívnak be, de a felsorolt országok mindegyikében van összeírás, Svédországban a nők számára is. A változás igénye 2014, az ukrajnai orosz benyomulás után vetődött fel.

„A fegyverek is tiszták, hogyha tiszta / A szándékunk, amely fegyvert ragad.”
 (Shakespeare: János király, V. felv., 2. szín)

Politikai értelemben vett nemzeti egység, azaz hogy minden politikai párt egyetért valamilyen ügyben, Dániában is ritka. Ehhez megrázó történelmi esemény kell. Ilyen volt például a náci megszállás alatt egy ideig viszonylagos önállóságot élvező országban Thorvald Stauning és Vilhelm Buhl (Socialdemokraterne, Szociáldemokraták), majd Erik Scavenius (De Radikale Venstre, Szociálliberális Párt) kormánya egészen 1943 októberéig, amikor a náci teljhatalom bevezetése miatt senki sem vállalta a kormányzást. És persze a felszabadulás után 1945 májusától októberig, azaz az általános választásokig újra Buhl vezetésével.
2024-ben azonban ismét olyan dolog történt, amely a szélsőbaltól a szélsőjobbig egységbe vonta a Folketing (parlament) mind a tizenkét pártját.

A 2004. május 8-i észak-macedóniai választásokon hatalmas fordulat állt be: a jobboldali ellenzék a VMRO-DPMNE vezetésével fölényesen nyerte mind az elnök-, mind a parlamenti választást. Az eddig elnöklő és kormányzó szocialisták nagyot buktak. Gordana Sziljanovszka-Davkova, a jobboldali VMRO-DPMNE jelöltje a szavazatok 65,03 százalékával lett köztársasági elnök. Hrisztijan Mickoszki miniszterelnök a VMRO-DPMNE vezette koalíciós kormánya pedig a Vlen (kb. ’Érték’) nevű albán párttal és a ZNAM (za Našu Makedoniju – a Mi Macedóniánkért) tömörüléssel együtt 77 szavazatot kapott a 120 fős parlamentben, tehát meggyőző többséget szerzett.2 Elemzők a romló gazdasági és környezeti helyzetet, a fiatalok tömeges elvándorlását, a modernizáció elmaradását és a titói időkre emlékeztető jelszavakat nevezik meg a vereség fő okaiként. Az új vezetés a jelek szerint távolodni készül Európától.

Európában, s egyben Magyarországon is lényegében minden politikai szereplő egyetért abban, hogy meg kell nyitni az utat a nyugat-balkáni országok uniós csatlakozása előtt. Ez már 2003-ban így volt, amikor az EU–Balkán Csúcstalálkozó (EU-Balkans Summit) eredményeként megszületett az ún. Thessaloniki Agenda1, amely kinyilvánította a térség uniós csatlakozásának szükségességét: „a Balkán jövője az Európai Unión belül van”.2 Az Agenda azóta is a nyugat-balkáni bővítés hivatkozási alapja. Holott (legyünk őszinték) ez a bővítés belátható időn belül nem szükségszerű, és főleg nem időszerű.

A GRU (Главное раз­ве­ды­ва­тель­ное уп­рав­ле­ние Ге­не­раль­но­го шта­ба Во­ору­жён­ных Сил Рос­сий­ской Фе­де­ра­ции) az orosz fegyveres erők vezérkarának felderítő szolgálata, azaz a katonai hírszerzés. A szervezet létezése nem titok,2 sőt, könyvet is írt róla egy kiugrott főtisztje.3 A címben szereplő egység száma akkor került nyilvánosságra, amikor a Szabad Európa Rádió orosz nyelvű adása 2012-ben, orosz forrás alapján közölte, hogy ennek két alegysége (99450, 74455) havonta külön díjazásban részesül.4 A szervezet megszolgálta a jutalmat: 2014-ben része lehetett lőszerraktár felrobbantásában, a csehországi Vrběticében,5 és ugyanabban az évben két bulgáriai fegyvergyár elleni robbantásban is.6 2016-ban pedig Montenegrón volt a sor. 

Az 1980-as években már szabad volt Jugoszláviában többé-kevésbé őszintén beszélni a nemzetiségi viszonyokról. A szarajevói tévé egyik vitaestjén a közönség soraiból felállt egy fiatalember, és azt mondta: „Apám szerb, anyám szlovén, nagybátyám muszlim (bosnyák), én Titogradban (ma Podgorica: Montenegró) születtem, a feleségem horvát, hát most akkor mondjátok meg: milyen nemzetiségű vagyok?” Sokan választották fiúgyermeküknek a Miroslav, Dragoslav mintájára a Jugoslav személynevet, alkalmasint éppen ezért. Amikor 1991-ben kitört a jugoszláv polgárháború, nyilvánvaló volt, hogy Bosznia-Hercegovina sem marad ki. És ez a háború volt a legbrutálisabb mind között. Itt ugyanis, a vegyes házasságok és áttelepülések ellenére három etnikum: szerb, bosnyák/muszlim és horvát harcolt egymással.1

José Bonifácio de Andrada e Silva (1763, Santos – 1838, Niterói) brazil nemzeti hős, akit hazájában „a függetlenség atyjá”-nak neveznek. Tanulmányait Portugáliában végezte, ahol döntő hatást gyakoroltak rá a felvilágosodás eszméi. Alapvetően liberális nézeteket vallott, és mint ilyen hazatérése után Brazília Portugáliától való függetlenségéért harcolt. Az ország 1822-ben létrejött önállóságát követően két brazil császárnak (I. Péter/Dom Pedro és II. Péter/Pedro) is tanácsadója volt, ám összetűzésbe került az udvarral, ezért, bár II. Pétert, annak gyámjaként a felvilágosult abszolutizmus hívévé tette, 1833-ban letartóztatták. Ezt követően visszavonult a politikától, tevékenységét kizárólag a költészetnek és az ásványtannak szentelte, amely korábban is foglalkoztatta. Nevét az andradit nevű ásvány őrzi. 1838-ban tüdőbetegségben hunyt el. Nem érte meg II. Péter lemondását és a köztársaság kikiáltását (1888).1

Valamikor régen, mikor még létezett Jugoszlávia nevű ország, november 29-e volt A Köztársaság Napja, azaz többnapos nemzeti ünnep. A többnapos azt jelentette, hogy ha szombatra vagy vasárnapra esett, két hétköznapot szabadnappá nyilvánítottak. Az ünnep kettős volt: a Jugoszláv Népfelszabadító Tanács 1943-as megalakulását és a Jugoszláv Föderatív Népköztársaság 1946-os kikiáltását, tehát a királyság megszűntét jelentette.