A Gondviselés rendeléséből a ruhazsebkendő mostanra kiment a divatból. A nyolcvanas években a tinédzserek zsebre dugott kézzel lófráltak a város utcáin, s azt a vírusfészeknek is beillő, taknyos textildarabot szorongatták. A kézfogásuk fertőző volt. Kéthetente megjelentek a rendelőmben, velem pedig lehetett beszélni. Bronchitiszt diagnosztizáltam náluk vagy anginát, kétoldali iskolakerülés helyett. Odakint persze kukába gyűrték az általam felírt recepteket, a lényeg úgyis a tőlem kapott igazolás volt. Néhányan közülük esztendőkkel később megjárták a délszláv harcmezőket. Azoknak a fiúknak hiába is mondanám, hogy tegyék le a füstszűrő nélküli cigarettát. Némelyik veteránt magam utaltam be pszichiátriára. Átérzem fájdalmukat.

Vera falujában mindenki félt valamitől. Az alvégi erdőből telente rendszeresen aprófát csenő Maklári és családja például az antantszíjtól. A hipochonder Illés Attila, aki lábon kihordott többek között egy veszettséget és egy hasnyálmirigyrákot, a hófehér orvosi köpenytől. Ami Verát illeti… nos, ő a magánytól félt. De nagyon. Édes szülei korán elhaltak, a mostohák pedig nem nagyon ajnározták. Vera világgá menési kísérletei általában a gyermekpszichiátrián értek véget. A makrancos lány nem értette, a doktor bácsik miért rajzoltatják le vele huszonötödször is a családját, miért biggyesztenek minden magyarázat nélkül minduntalan sorszámokat az anya- és apafigura fölé. Minden alkalommal, amikor hazajött a kórházból, Vera átmenetileg több figyelmet kapott az őt körülvevő ismerős idegenektől. Hiába. Nem válaszolt a hogylétét firtató, erőltetetten negédes kérdésekre.