(Idei műemlékvédelmi Citrom-díjasok: a füzéri vár felújítása és a Népstadion lebontása)

Az ICOMOS lényegében rekonstrukciós hamisítványnak nevezte az új füzéri felsővárat, a Citrom-díj miatt megsértődött önkormányzat viszont frissiben Savanyú Szőlő Díjat alapított, amire az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság Egyesületét terjesztette föl. De most ne a kisstílűség fokozatait méricskéljük, inkább használjuk ki a pillanatot, ahogy apró villanófény vet fénypászmát a vidéki magyar néplélek mélyrétegeibe. Mondom persze ezt én is itt, Budapest közepén, és mintha beavatott búvára lennék azoknak a mélyrétegeknek – de ha képtelenek vagyunk kihallani ebből a vidéki, fideszes kétmillió hangját (is), nem érthetjük meg, hol élünk.

(A Signal Iduna Park stadion és a Német Futballmúzeum Dortmundban)

A Signal Iduna Park igazi ipari konstrukció a négy sarkán egy-egy hatalmas, sárga tartóoszloppal, ami a terhet viseli, teher pedig van, mert több mint 81 ezer néző súlyát kell megtartania biztonságban, akik persze nemcsak nyugodtan ülnek, de felugranak, hullámzanak, állva énekelnek, itt bent közösséggé formálódnak. Ez nemcsak egy szimpla sportesemény, ez a közösségi lét drogja, ahol az ember biztonságban (és nem mondjuk egy tüntetésen) oldódhat bele egy nagyobb egységbe – ez a mai futballvilágnak nem az a dimenziója, amit mi megismerhetünk, ahol a politika rendel stadionokat, és ahol a miniszterelnök falusi portája mellé épül amúgy csinos, operadíszletszerű Makovecz-futballtemplom vagy ahol a kevés néző miatt a kapuk mögé inkább nem is terveznek tribünt.

(A Duna Arénának átnevezett új Dagály úszócentrum)

„Aki visszakeresi, láthatja, az a látványterv tényleg szívdobogtató volt, de hát tudjuk, ez a dolga. A látványterv reklám, el akar adni valamit, ezúttal a pénzt adó hatalom szándékát, itt tehát nincsenek összetorlódó autók, belógó trolivezetékek, viszont hiába vágták ki, sok a zöldellő fa, és mindig süt a nap. Ebből lett mára – az eredetit teljesen elforgatva – az az óriási parkolóházpláza, amelyen maradt ugyan némi – nem hálószerű és nem arany – hullámforma, de inkább ne is maradt volna. Nekem leginkább a betört tervező jut róla eszembe, akit talán a riasztó határidők, elkiabált végösszegek szorítottak sarokba, talán ez az egész gigaprojekt, amelyet ugyan az ő nevével pántlikáznak, de egy álmatlan éjjelen rádöbben, ő csak csavar az óriási gépezetben.”

(A nem működő Széll Kálmán téri óra)

A két év alatt sok minden történt, de arra, hogy 2017 elején pont így állunk majd, ahogy, valószínűleg a legtöményebb cinizmusba mártott kommentelők sem számítottak.

Igyekszem most két kézzel félretolni előttem a Kalef január végi, rögmagyar valóságából hirtelen felcsírázó poéndzsungelt (és a tényszerűség keskeny ösvényén maradni), de nem könnyű.

(A felújított, de hét éve ki nem nyitott budai Rác fürdőről)

Egy sajtónyilatkozatban a semminél mindig sokkal jobban mutat az üres ígéret is, szinte nincs tétje, volt viszont idő megtanulni, hogy egy megvalósuláshoz valójában legalább öt-tíz ígérgetésen át vezet az út. Az egész beruházás is egy merész ígérettel indult.

A tetőterasz természetesen tényleg eszméletlen a körpanorámájával meg a hatalmas belső térbe applikált különféle függőlépcsőkkel és -folyosókkal, de a nyílászárók mikro-árnyékolástechnikája, az esővízgyűjtő rendszer, a zajtompító akusztika vagy éppen a kifejezetten helyi madár- és méhbarát növényekkel teleültetett tetőkert már a legújabb idők környezettudatos trendjének kevésbé látványos eleme.

(Az MTK Új Hidegkuti Stadionja a Hungária körúton)

 (Lebontásra/ráépítésre váró szocmodernek: volt MTESZ székház a Kossuth téren, Teherelosztó a Várban, Trafótömb a Nagycsarnok mellett)

(Panoráma és más a Szent György-hegy oldalából borozás közben)

(A Sorsok Háza épülete a Józsefvárosi pályaudvar helyén)

 (Palazzo Franchetti, Velence, november 27-ig)

Aravena a 2016-os biennáléra a Jelentés a frontról vezérmotívumát választotta, mert szerinte az építészeknek a jövőben nem elsősorban a kulturális és művészeti szempontokra kell koncentrálniuk, hanem a szociális, gazdasági és környezeti hatásokra is. Ismételjük el tehát újra: a világ már régóta nem a felhőkarcolókról, a hatalmas ingatlanfejlesztésekről és sztárépítészekről szól, hanem valóban a segítő építésről/építészetről mint örökösen ismétlődő/megújuló folyamatról.  

(A felújított Széll Kálmán tér)  

(A miniszterelnöki erkély)

(Új kilátók országszerte)

(A Kossuth tér felújítása Tatán)

(A Bálna a pesti Duna-parton)

(A Média Építészeti Díj, a galyatetői kilátó és a műteremház Debrecenben)

(Az ócsai szociális lakópark)