(12 fal – Építészet és kortárs ornamentika Veszprémben)

Egyrészt van az, ami szűken értelmezve csak egy igen szórakoztató kiállítás: a paradigmások 12 feltörekvő európai, amerikai, illetve magyar építészt – építészcsapatot kértek fel, hogy tervezzenek díszítést (ornamentikát) az épület egy-egy falára, amit aztán a budapesti tűzfalfestéseiről már ismert Neopaint csapata készített el. A málló vakolatú, álmennyezeteitől megfosztott, kétszintes, üres épület már önmagában is figyelemre méltó terep az érzékelhető múltrétegeivel (a bemutatón nekem egy régi zenét tanuló diák, ma apáca mutogatta meg, mi, hol működött régen), de a friss falfestményekkel egészen izgalmas gellert kap.

20 év – pillanatnyilag –, több mint 20 épület, 60 cég 16 hektáron. A helyszín végül az egykori óbudai Gázgyár területe lett, valahol a Hajógyári-sziget északi csúcsa és a mai Auchan között, ahol 1913-ra Európa egyik legmodernebb gyára, Budapest első nagyteljesítményű gáztermelő üzeme épült fel. (…) Aztán persze elfeledett fertály, majd úgynevezett rozsdaövezet lett, ahol a világhírt szerzett ArchiCAD tervezőszoftver kifejlesztője, Bojár Gábor és cége a Graphisoft eredetileg magának kezdte el építeni a Parkot.

(A Hello Wood Építész Mustra idei faépítményei Tokaj-Hegyalján)

A Hello Wood eddig a csórompusztai nemzetközi alkotótáboráról volt híresebb, de tavaly az összes építészképzést folytató magyar egyetem (+ a Képzőművészeti) hallgatóinak a Tokaji borvidéken elindították a Hello Wood Építész Mustrát is. A fiatalok és tanáraik a részt vevő településeken Tokaj Borvidék Fejlesztési Tanáccsal egyeztetve már korábban kiválasztották, mit szeretnének építeni, majd fél év szemináriumi tervezgetés után az egyhetes nyári tábor alatt meg is építették. Tavaly hét településen 11 projekt készült el, idén nyolc választott településen tíz faépítmény.

(Budapest felhőkarcolói)

Mi vagyok? Szerintem realista, amikor úgy gondolom, nem önmagában egy épület magassága a döntő, és amikor tudom, hogy egy nagyvárosban számtalan szempont szerint építenek – akár felhőkarcolókat is. De mielőtt hagynánk magunkat betéríteni a vita szokásos úgy an blok esztétizáló medrébe, nem árt meghatározni a pozíciónkat: mik lehetnek ez ügyben egy kívülálló, laikus városlakó szempontjai – aki nem építője, hanem csak nézője, nem haszonélvezője, hanem csak társutasa/elviselője lesz egy új – amúgy fizikailag kimagasló – városi épületnek?

(A Ludovika-campus és a felújított Orczy-kert)

De mielőtt teljesen beleszerelmesednénk, van azért néhány cudar ízlésficama is ennek a nagy ívű fertályrehabilitációnak. A szintén einstandolt Bárka Színház egykori épülete még nem kapcsolódott be a nagy reorganizációba (egyszerűbben: még zárva, talán újra vívóterem lesz?), amit viszont a Ludovika főépület előtti tágas rét főhelyére állított Kossuth-szoborcsoporttal műveltek, az több mint abszurd.

(Palazzo della Civiltà del Lavoro és Fuksas Felhő központja Rómában)

Római történetünk két főszereplője is változatos utat járt be eddig –az egyik már több mint 80 éves, a másik pár éve lett kész, de igazán még mindig nem működik. Kezdjük az utóbbival, hogy aztán egy múltkanyar után visszatérhessünk hozzá: az olasz építész sztár, Massimiliano Fuksas által tervezett új római EUR-kongresszusi központ (Nuvola, azaz a Felhő) az elmúlt 50 év legnagyobb római kortárs beruházása, de hatalmas – és többször túllépett – költsége miatt leginkább a politikai harc középpontjában áll.

 (A Treehouses Noszvaj erdei szállásépületei)

(Kortárs építészet a Pannonhalmi Bencés Apátságban)

Pannonhalmán láthatóan a világörökségi cím sem volt akadálya annak, hogy az ezeréves bencés apátságot olyan maradandó kortárs épületekkel vegyék körbe, amelyek már Európa szerte hírvivők. A bencések a jelen gondjaira is úgy keresték a megoldásokat, hogy közben nem egy-két éves távlatban néztek előre. Várszegi Asztrik mesélte, hogy amikor – még az elején – erős óvatosságát fejezte ki a fogadóépületet tervező Skardelli Györgynek, ő azt válaszolta: – Főapát úr, itt egy ezeréves apátság... mit tehetünk mellé? Egy parasztépületet, egy neobarokk vagy klasszcista utánzatot? Nem, ehhez kortársak kellenek.

(A frankfurti és lipcsei magyar könyvfesztiválstandok)

Nem én lehetek az első, aki ezt érezhette, mert néhány éve Magyarország egyedien önálló standokkal jelent meg főleg a két legnagyobb könyvvásáron – a legnagyobb frankfurtin és a második legnagyobb lipcsein (ezt nemcsak a szakma, a közönség is látogathatja). A kreatív domborítás abból áll, hogy a berlini Collegium Hungaricum Berlin építészirodáknak írt ki meghívásos építészeti pályázatokat a magyar fesztiválpavilonok megtervezésére. Abban a hatalmas reklámkakofóniában, amelyet egy ilyen vásár jelent, a több irányból is újragondolt építészeti környezet tényleg nagy ötlet, mert az ilyen fesztiválok gyenge pontja az iparszerűség és a vásárcsarnokok tényleg vásári paravánépítészete, amiben körülbelül annyi eredeti, mint egy zacskós húslevesben.

(Az új Hauptbahnhof és környéke Bécsben)

Ha a mi Keletink, Nyugatink, Délink – és a múlt századfordulós könnypára – felől igyekszünk közelíteni hozzá, rögtön el is felejthetjük a nosztalgiát. Hiába látjuk  pályaudvarainkat menőbbnek mondjuk a berlini vagy prágai átmenő pályaudvarnál, elég beleolvasni néhány vasutakkal foglalkozó blogba, hogy kiderüljön, a szép vasszerkezet nem minden.

(A Lóvasút Kulturális és Rendezvényközpont a Zugligetben)

Na de most akkor totál negatívak legyünk vagy kissé naivan pozitívak? Azok a fortepanos romképek jussanak eszünkbe, amiket Makovecz Benjámin készített 1983-ban az elhagyott villamos végállomásról, vagy az a nosztalgikus gyönyörűség, ami 2017-ben újra képbe hozta a budai Hegyvidék múltját a XIX. századi, itteni nyaralóépületek úgynevezett alpesi favázas stílusával, a téglahomlokzatokat övező, cirkalmas fadíszítésekkel?

(A Média Építészeti Díja győztese – Őrfi József: Népi építészet 2.0.)

Az idei nyertes ráadásul egy családi ház – amit az építész magának tervezett –, ami újabb bonyodalmakat okoz. Egy családi ház az utcára sugárzott képén túl szinte magánügy: kívülállóként mi tartozik ránk belőle? Tetszik, nem tetszik, ha igen, laknánk-e benne szívesen: egyetértünk-e anyagaival, méreteivel és azzal formával, amit maga körül kihasít? Jólesik-e elképzelni, ahogy egy ebéd utáni társaságban borozunk a teraszán? Ha az utóbbi pontozható szempont lett volna, a tervező-építő erre is biztosan a maximumot kapja, pedig biztos vagyok benne, hogy amikor Égigérő (Őrfy e néven vitt építészeti rovatot 2016-ig a Magyar Nemzetben, majd így nevezte önmagát most, a saját házépítésének mesévé stilizált leírásában) nekiállt, egészen mást gondolt erről.

(Az MTA Humán Tudományok Háza a ferencvárosi Vaskapu és Tóth Kálmán utca sarkán)

Szóval küllemében és helyzetével a MTA Humán Tudományok Háza is egy lett itt az irodaházak között. Ahová a három épületszárnyba összeterelték a régészeket és néprajzosokat, szociológusokat és művészettörténészeket meg mindenkit, aki a Várból kényszerűen költözött, mert kellett a hely a minisztériumoknak, Orbán Viktor állítólag ragaszkodott a január végi kiköltözéshez. Szimbolikus a helyfoglalás, de szimbolikus a „helyrerakás” is: a tudósok már nem fontosak annyira, hogy a főváros szívcsakrájában legyenek – de még az sem, hogy esetleg a Széchényi Könyvtár, a Levéltár közelében –, és nem számít a Várnegyed átformálódó karaktere, a meghirdetett egyre több kultúra helyett a kevesebb tudomány, egyre több hatalom, politika sem.

(Clark Hotel – foghíjbeépítés a budai Clark Ádám téren)

Nem tetszik. Ez egyrészt a civil kívülálló csábítóan pártatlan és megfellebbezhetetlen véleménye, másrészt kirívóan üres is, hiszen nem tud/nem vesz tudomást semmilyen az üggyel kapcsolatos múltról/háttéralkukról/ vagy éppen a ház homlokzaton túli részleteiről/belső egységeiről. A Clark Ádám téren például többeknek nem tetszett, hogy túl nagy lett az új ház, elnyomja az Alagutat, meg mi ez a baromi ronda feketség – ne’má! Aztán mások – a többet tudók – korrigáltak, hogy az a fekete még csak a hőszigetelés, ami a későbbi kőburkolat alatt lesz. (Ez vöröses-szürkés lesz, ami fényben világosabbnak mutatja magát, viszont a koszt is jobban állja.) De akkor sem! Miért ilyen nagy?/Miért beton?/Miért nem illeszkedik?

(A Corvin sétány)

Szóval ingatlanfejlesztés kontra esztétizáló építészet? Ha körbenézünk a sétányon, előbbi valóban nem dolgozik különösebben kifinomult eszközökkel, ezt viszont nagyban teszi. Lényegében egy utcányival beljebb megkettőzték az Üllői utat, és az már elsőre látszott, hogy az új lakó- és irodatömbök rendkívüli méretei problémásak lesznek. De ez is változott, mert amihez passzolniuk kellett volna, azt jobbára eltüntették: a leromlott, régi, páremeletes gangos házakat egyszerűen eldózerolták az útból, helyükre a hatékony „négyzetméter-maximalizálás” jegyében minimum öt-hat, de olykor nyolc-kilencemeletesek kerültek mára több mint négyezer új lakóval.

(A felújított Széll Kálmán tér egy év után)

(Visszaépítések a budai Várban)

A budai Vár nyugati falánál vagyunk, nagyjából a Dózsa György tér és a Nemzeti Galéria között félúton, de a palotaplatótól egy szinttel lejjebb, ahol most úgynevezett visszaálmodás folyik. A Csikós udvarban a Hauszmann Alajos által tervezett millenniumi palotaegyüttes háború alatt megsérült, majd lebontott épületeit, a Lovardát, a Főőrség épületét és az alsó teraszról felvezető Stöckl-lépcsőt építik majd vissza. (Egyedül ebben létszik némi előny, a Vár egy rámpával és a lépcsővel végre ebből az irányból is megközelíthető lesz.)

Hogy pontosan mit és miért álmodunk ennyire, arra ma sem tudnék elég meggyőzően válaszolni, pedig a viták nagyjából egy éve lezajlottak.

Széplaky Gerda: Diverzív építészet. Ekler Dezső építészete – esztétikai perspektívából. L’Harmattan Kiadó, Budapest 2016, 160 oldal, 2590 Ft

A valóságban Ekler Dezső az elmúlt 30 évben tervezett házai az országban szétszórva, és véletlenül sem katonás sorban, egymás mellett állnak, hogy kirajzolják nekünk a Fejlődés, meg a Lényeg körvonalait – a legtöbben nem is látták/láttuk őket a valóságos helyszíneiken. Nagyon is szükség van tehát a kimetszésükre, meg arra a bizonyos kontextusba helyezésre...

(A Párisi Udvar)

Ismerjük ezt: amíg romos, lepusztult, még be lehet menni, de minek. Aztán átalakul, kicsinosodik, és papíron talán még mindig be lehetne menni, de új üvegajtó teszi kétértelművé a helyzetet, esetleg áll ott egy csinos egyenruhás valaki, amitől észrevétlenül is gyengülni kezd az emberben a spontán áthatolhatnék motivációja. Tehát főcímekben száguldott végig a magyar sajtón a közlemény egy kétértelműre sikerült mondata, így az építők és a jordán üzletemberek által tulajdonolt tulajdonos Párizs Property Kft., illetve a szálloda jövőbeni üzemeltetője, a Mellow Mood Hotels jobbnak látta egy épületbejárással élét venni a rosszba forduló hírnek.

(Az 57. Velencei Képzőművészeti Biennálé)