Marcel Proust regénye nem a mának való, több mint háromezer oldal, nehéz elolvasni rövid idő alatt. Mégis a világirodalom egyik hegycsúcsa, amely a Földnek szinte minden pontjáról látszik. Proust egyetlen regénye akkora, mint más írók életműve. Ekkora művet, ennyi szereplőt és helyet mozgatni már önmagában művészet. Ez az emlékezés könyve, ám nem memoár, hanem az idő bevetülése a lélekbe. „A világ hatalmas napóra csupán” – mondja. 2022 szeptemberében emlékeztek rá halálának 100. évfordulóján. Ez alkalomból készült a beszélgetés Jean-Yves Tadié irodalomtörténésszel, Proust alighanem legeslegjobb ismerőjével, kritikai kiadásának szerkesztőjével.

Somogyi Péter biológus az agyat kutatja hosszú évtizedek óta. Ismerik a világban, több mint negyven éve Oxfordban dolgozik, ott is él. Ám ettől még pontosan követi és tudja, hogy mi történik itt, Magyarországon. Tíz évvel ezelőtt a „Semmelweis-Budapest Prize” kitüntetéssel tízezer eurós jutalmat kapott. Nem tartotta meg magának, hanem kollégáival létrehozta belőle a Stephen W. Kuffler Kutatási Alapítványt, hogy fiatal és ígéretes kutatókat segítsen pályájukon. Egyéni adományokból támogatott alapítványa most kénytelen megszűnni. Az oxfordi professzort, bár a biológia világában él, a társadalom kérdései különösen foglalkoztatják, és el is mondja a véleményét.

II. Erzsébet szeretett királynő volt, kissé olyan, mint a mesékben szokott lenni. És nemcsak a birodalmában jártak csodájára, hanem a nagyvilágban is. Az ifjú uralkodó a nagymamakoráig végig fogadta a hódolatokat, amelyek alighanem a személyének és a Brit Birodalom jelképének is szóltak. Amikor meghalt, sírtak a gyászolók, mintha közeli szerettüket veszítették volna el. De talán így is volt. Szokatlan és olykor talán túlzó érzelmeket élt meg a világ, de aligha először a történelemben. Csepeli György szociálpszichológus jól ismeri a lélek és a tömeg működését. Erre a különösnek tetsző jelenségre ad magyarázatot.

József Attila világnagyság. Még akkor is, ha a nagyvilág nemigen ismeri őt, mert a nagyság egyáltalán nem attól függ, hogy kit ismernek. Lehet valaki ismeretlenül is óriás. Versei már elég régóta hódítják a lelkeket és foglalkoztatják az irodalom tudósait. Tverdota György sok-sok évtizede vizsgálja ezt az életet, írásaiban pedig megmutatja a költemények ezer és ezer arcát. József Attila-monográfiájának első része már megjelent, az a címe: Gondoljátok meg, proletárok. A második most készül; Tverdota hetvenöt éves korában is dolgozik rajta, és az az érzésünk, hogy rajongva kutatja e nagyság világát.

Sokszor előfordult már a történelemben, hogy egy ország egyik részét, rendszerint a hatalom ellenzőit megvetette a hatalom, szinte kiközösítette. Ma is látni ilyet. Komolyabb diktatúrákban pedig olyan törvényeket hoznak, amelyek a tiltakozókat hosszú-hosszú évekre börtönre ítélhetik. Oroszországnak mindig is voltak nagy szellemei, közöttük ott van Tolsztoj, Dosztojevszkij, Sztravinszkij, Malevics, Gyagilev, és persze még rengeteg alkotó. Közülük sokan tiltakoztak, ha nem tetszett nekik valami, de volt olyan is, aki inkább a csöndes alkotást választotta. Ma Oroszországban megint olyan világ van, amelyben nem jó tiltakozónak lenni. Sokan félnek, a bátrabbak kockáztatnak. A tiltakozások története a diktatúrák története is. Hetényi Zsuzsa irodalomtörténész jól ismeri az orosz kultúrát, és persze annak „tiltakozástörténetét” is.

Látjuk, a huszonegyedik század már kezd szépen hasonlítani a huszadikra. Elirigyelte tőle a háborút, és némelyek – talán sokan is – nosztalgiával gondolnak vissza a régi, hadiérzülettel teli időkre. Azt hittük, hosszú lesz a béke; de hát, ha a történelem kis léptékét nézzük, hosszú is lett. Akkora háború, mint amit Ukrajna ellen indított Oroszország, háromnegyed évszázada nem volt a Földön, igaz, 1945 után rá is fért az emberiségre a pihenés, a náci Németország keltette világkatasztrófából még máig sem tért magához teljesen.

Amikor remekművet olvasunk, elmerülünk a varázsban, egy regény vagy vers birodalmában, és csak később eszmélünk arra, hogy azt szerző írta, és nem az igazi életben voltunk. Amikor erre rájövünk, elgondolkodunk azon, hogyan jöhetett a világra ez a páratlan mű. Hogyan élhetett a szerző, mit csinált, amikor éppen nem írt, kivel és mit levelezett, és pontosan azt írta-e le, amit olvasunk. Ilyenkor az írót a színpadon látjuk, de kíváncsiak vagyunk a díszletre és a kulisszára is. Egy-egy mű kritikai kiadása ezeket próbálja meg megmutatni. József Attila vagy Kosztolányi Dezső közelmúltbeli kritikai kiadásai is értelmeznek, múltat és szöveget kutatnak. A Literatura című folyóirat 2021/1. száma a kritikai kiadásról szól. Veres András irodalomtörténész a mélybe ereszkedik, amikor kritikai kiadásokat szerkeszt.

A belarusz erdőkben fölháborító dolgok történnek. Kiszolgáltatottakat használnak föl, úgy akarnak velük játszani, mint sakkozó a figurákkal. A menekülők közül több mint tízen meg is haltak. Emögött gonosz szándékot látunk. Ám ez csak a távoli fölháborodó nézőpontja, miközben ezzel alighanem a jognak is kezdenie kell valamit. Ha ugyan ezt nem csak a naiv, de igazságot kereső gondolja. Nagy Boldizsár nemzetközi jogász, a CEU tanára ezért ennél sokkal összetettebbnek látja a belarusz–lengyel határ mai világát.

Gellért András: A rúdtáncosnő fegyvere – Karantén bestiárium. Kultúrbarlang Kiadó, Budapest, 2020, 190 oldal, 3190 Ft

Apró tárcák vannak előttünk, torzított hangon szólnak; minden, amiről szó van, a valóságból jön, nincs itt egyetlen pont, amely ne a jelenvaló életből eredne. És akkor is a valóságot látjuk, amikor a szerző kissé meglendíti a fantáziáját. Az abszurdból valóságos lesz, csak azért, mert a valóságunk is bizarr. Karinthys éllel veszi elő a hatalom körül zsongókat, például az udvari zenészeket, Sokát és Órefet; emlékszünk még Kosztolányi, Karinthy vagy Babits őrületére, amikor minden szót és minden mondatot megfordítottak, csak hogy egyetlen pillanatra se hagyják békén a nyelvet.

Ismerünk a történelemből kíméletlen hatalmakat. Amelyek nincsenek tekintettel lélekre és testre, gyengeségre és szerencsétlenségre. Amelyek csak a saját érdekeikre vannak tekintettel, és céljuk semmi más, mint a hatalom maga. Efféle erő sújtja hosszú évek óta az Evangéliumi Testvérközösséget és vezetőjét, Iványi Gábort. Ez a közösség szinte csak a bajbajutottakért él, és cserébe állami köszönet helyett adóbehajtókat kap. A Wesley János Lelkészképző Főiskola már régen nem csak lelkészeket képez; figyelmének középpontjában ott vannak a társadalom bajai is. Nagy Péter Tibor szociológus és oktatáskutató a Wesley tanára, így jól ismeri a saját bajaikat is.

Milyen kormány az és milyen emberek azok, akik csakis magukénak mondják a jövőt? Akik évtizedekre választanak vezető állami tisztségviselőket; akik sok-sok választási négy évet akarnak, mintha csakis ők lennének ebben az országban. A jogra hivatkoznak azok, akik – ha nekik úgy jobb – fittyet hánynak ezekre a jogokra. Jogállamot mondanak, de a bíróság által megítélt pénzt nem akarják megfizetni. Nagyratörő vágyak és kisszerű jellemek. A szabad választáshoz demokrácia kell, nem színlelt jogállam. Erre volna jó az alkotmány, de már az is magántulajdonban van. Halmai Gábor jogász nemzetközi tekintély. Az Európai Unió által alapított, firenzei székhelyű Európai Egyetem Intézet összehasonlító alkotmányjog-professzora. Tíz éve él külföldön, de továbbra is foglalkozik a magyar alkotmányos rendszerrel.

Tilmann Lahme: A Mannok
Manfred Flügge: Nagyváros lélek nélkül
Oliver Hilmes: A fekete özvegy
Benjamin Balint: Kafka utolsó pere

A kortárs vagy „mai” zene évszázadokon át nem volt luxus, sokakat érdekelt. Gustav Mahler szimfóniáiért – kivált Amerikában – állítólag megőrültek, és még Bartókért is rajongtak. Ám a XX. század második felétől a modern zene már mintha kezdett volna hóbort lenni. Karlheinz Stockhausent sokan afféle kísérletező különcnek tartották a hatvanas években, amikor Magyarország bezárkózott saját magába. Ajtón lakattal – ez a címe Dalos Anna zenetörténész könyvének, melynek az alcíme: Zeneszerzés a Kádár-kori Magyarországon. Dalos Annának ezen kívül a közelmúltban megjelent egy angol nyelvű Kodály-monográfiája is, amelyet a University of California Press adott ki; és ő az egyik szerkesztője a Járdányi Pál és kora című tanulmánykötetnek is.

Báthori Csaba eddig verseket, esszéket írt, és rendületlenül fordított. Most, hatvannégy évesen olyan könyvvel jött elő, amellyel csak nyolcvanon túl szoktak, és azt is csak kevesen. Az a címe: Szó szerint minden; ezerkétszáz oldal, benne az élete, a világirodalom, a múlt, miközben saját koráról – a miénkről – eléggé szigorú hangon beszél. Mert ez interjúkönyv, de ha más szögből nézzük – akár a trükkös rajzokat –, akkor óriási méretű esszét látunk.

Vannak regények, amelyeknek saját léte is külön regény. Sorsuk van, néha hányattatáson mennek keresztül, máskor meg a csúcsra érnek. Ez a hullámzás biztosan független az író szándékától, aki állandóan a csúcson szeretné látni alkotását. A regény életébe persze beépül a szerzőé is, különösen akkor, ha az negyvennégy éves korában meghal. Francis Scott Fitzgerald 1924-ben megírta A nagy Gatsby című regényét. A nevezetes jazzkorszak világa ez, amely azóta már nosztalgiává távolodott Amerikában és Európában is. Különös, hogy e műnek most egyszerre három fordítása is „él”; a legutóbbi az Európa Könyvkiadónál jelent meg, és Wertheimer Gábor munkája.