(Raphaëlle Delaunay–Sylvain Prud­homme: It’s a match, Francia Intézet; Louise Lecavalier–Antoine Bertiaume: Battleground, Trafó)

Lecavalier mindig is kihívóan bátor, öntörvényű, domináns, a nőiség sztereotípiáira fittyet hányó androgün alakokat formált a színpadon. Most is elsősorban övé e színpadi csatamező – hiszen partnere csak árnyékként követi őt –, bár ezen a mérkőzésen talán nem is a másik legyőzése a valódi tét, hanem az időé.

(Montázs – Kozma Attila: Casablanca, Miskolci Balett; montázs – Velekei László: A skarlát betű, Győri Balett)

A Győri Balett réges-rég nem keresi a helyét, hanem kijelölte magának a klasszikus balettől egyenesen a kortárs táncig, ami lehengerlően hangzik, de persze megvalósíthatatlan. Ez a nagyzoló és hamis önmeghatározás – amelyhez ráadásul az a kijelentés is társul, hogy „premierjei társasági élményszámba mennek” – inkább azt a fordulatot stilizálja fel, ami a társulatot vezető Kiss János nevéhez fűződik, aki soha nem valamilyen karakteres művészi, hanem sokkal inkább egy sikeres működési koncepciót képviselt. A győri színpadon hosszú évek óta – szó szerint egy-két kivételtől, Lukács András és Cayetano Soto egyfelvonásosaitól eltekintve – rendkívül kétes minőségű, jobbára művészileg idejétmúlt repertoár látható, kétség kívül magasan kvalifikált táncosok előadásában. A sokfelől összehordott, nemzetközi vendégalkotók munkáira építő műsorrendet az utóbbi évtizedben nem az egész estés, sztori-balettek, hanem az egyfelvonásosok uralták, ám úgy tűnik, mostanra jött el az ideje annak, hogy a társulat legalább fél évszázadot hátráljon az időben.

(Moha – Mozdulatművészek Háza és MU Színház: 19. SzólóDuó Nemzetközi Táncfesztivál)

A magyar részvétel megtorpanásából két következtetés biztosan levonható, s egyik sem szívderítő: nincs olyan fiatal alkotógeneráció, amelyik bontogatni szeretné azokat a bizonyos szárnyakat, vagy létezik, csak éppen számukra nem a SzólóDuó Fesztivál az a fórum, ahol ezt meg szeretnék tenni.

(Harlemi Táncszínház: Színpompás Harlem – Ritmusperspektívák; Művészetek Palotája) 

Az úttörő szerepű Harlemi Táncszínház tehát nincs többé, s nem csupán e kilencévnyi kihagyás és a bevételekre különösen érzékeny új műsorpolitika miatt. Hanem mert időközben a tánc világa – és persze az amerikai társadalom is – radikálisan átalakult: Mitchell megjelenése a fehérek uralta balett közegében még unikum volt, ám egy évtized múltán Béjart nyomán elterjedtek a kimondottan vegyes kulturális és etnikai hátterű táncosokból álló együttesek. (…) Ma a Harlemi Táncszínház is vegyes összetételű, és a bemutatott művek mozgásnyelve is olyan mixtúra, amelyben a klasszikus alapok keverednek a modern tánc és a dzsessz elemeivel, finoman megfűszerezve a rituális-etnikus táncok külsőségeivel.

(30 éves a Szegedi Kortárs Balett – Gálaest Imre Zoltán emlékére – Művészetek Palotája)

A 30. év megünneplése alkalmából az együttes sem a Szegedi Nemzeti Színházban, sem a Művészetek Palotájában nem vállalkozott arra, hogy saját múltjának fényes pillanataiból bármit is felidézzen. Ehelyett Szegeden Juronics friss és egész évadban egyébként is látható műveit játszották, Budapesten pedig két fiatal alkotó – Czár Gergely és Corneliu Ganea – új egyfelvonásosát mutatták be. Az ünnephez járult még egy 30 képből szerkesztett (de csak 25 év műveit felidéző) fotókiállítás, négy korábbi, külföldi vendégalkotó videós jókívánsága és egy 30 perces emlékfilm, aminek első, „történeti” felében megszólaltak az első évek meghatározó alakjai. A budapesti program dátuma a már húsz éve, 54 évesen elhunyt Imre Zoltán születésnapjához kapcsolódott, hommage akart lenni, ám a hivatkozás Imre szellemi örökségére, meglehetősen álságos, hiszen a Kortárs Balettben sosem létezett belső műhely a fiataloknak – két alkalommal került sor néhányuk koreográfusi kísérletére –, vendégalkotók meghívása is egyre szórványosabb, külső hazai koreográfus pedig rég nem dolgozik az együttessel.

(Tánc – Tér, 11. éves a MODEM; 5./Body Radical, Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum)

A kortárs tánc számára ma is izgalmas lehetőség egy-egy helyspecifikus előadás, s a véletlen úgy hozta, hogy egy hét különbséggel két ilyen múzeumi programot is láttam. Debrecenben a MODEM 11. születésnapja alkalmából szervezett Koroknai Edit és csapata igazán különleges ünnepet, hiszen olyan vendégeket hívtak meg, akik ezen a kora délutántól éjfélig tartó „bulin” bizony alaposan felbolygatták a kiállítóterek csendjét. De hát éppen erre szólt a meghívás, hogy táncosok elegyedjenek testi párbeszédbe a képekkel és szobrokkal, a központ tágas tereivel, az épület egészével, így aztán az aulától a lépcsőházig és belső kertig mindent birtokukba vettek a hazai kortárs tánc meghívottai és az egészen az utolsó előadást követő közös tortaevésig kitartó nézők.

(Szerpentin – Táncfilm Fesztivál, Kino Mozi)

A Szerpentin Fesztivál három hosszabb – közel egy órás – filmet és harminchárom 2012 óta készült rövidfilmet mutatott be. A válogatás ismét azt erősítette, hogy bár a  táncoló test látványa azóta is rendületlenül foglalkoztatja a filmesek világát, mióta megszületett a mozgókép – a fesztivál címe is Loïe Fuller minden XIX. századi filmest lenyűgöző híres Szerpentintáncára utal –, ma is hihetetlenül sokféle megközelítést kínál. Az okok talán nem is csupán a filmes műfajok sokféleségében rejlenek, s még csak nem is a filmkészítés egyre újabb technikai lehetőségeiben, hanem abban a radikális változásban, ami az utóbbi évtizedekben a táncfelfogásban lezajlott.

(Budapesti Tavaszi Fesztivál: Manuel de Falla–Antonio Gades: Tűz, Művészetek Palotája; Ori Lichtik–Sharon Eyal: OCD Love, Trafó)  

A mindössze negyedik éve létező L-E-V, a Trafó jelenre figyelő nyitottságának köszönhetően harmadszor lépett fel Budapesten (és közben még a Szigetet is megjárta). És ez azzal a jó érzéssel tölt el, hogy nem csupán lejárt szavatosságú művészi termékek jutnak el hozzánk, hanem olyan új értékek is, amelyek révén mintegy szinkronban lehetünk a New York-i, párizsi, belgrádi, londoni és amszterdami közönséggel, de nem azért, mert az együttes trendi lenne, hanem Sharon Eyal alkotásaiból különös átütő erő, robbanékony energia  árad. Mindaz, ami az ODC–Love előadásán a pulzáló, vibráló, remegő, tekeredő, hajladozó, vonagló testekben megtörténik, mélyen megrendítő és felkavaró, de egyáltalán nem a koreográfia tárgya miatt.

(Budapest Táncfesztivál: Nederlands Dans Theater 2, Scottish Dance Theater, La Veronal – Művészetek Palotája)

A Nemzeti Táncszínház idén sem talált egyetlen olyan témát, ami köré összerendezhette volna a Budapest Táncfesztivál előadásait. Így maradt a rutinos megoldás: külföldi társulatok fellépéseinek beillesztése a szokásos programba, ami miért ne működne, hiszen a közönséget láthatóan felvillanyozza a nemzetközi kitekintés.

(Nextfeszt – Trafó)

A szinte átláthatatlanul bőséges programfolyamból négy táncelőadás a befogadó helyzetét járta körül. A több független társulatból ismert Valencia James szólója például önvizsgálatra sarkall. A Between the World and Me ugyanis keserű személyes tapasztalatból született, abból a kiszolgáltatottságból, amivel ez a különleges plasztikai adottságokkal megáldott barbadosi lány újabban szembesül. Mert más a bőrszíne, mint a »miénk«, idegen tehát, akit ezért le lehet nézni, ki lehet gúnyolni, netán félni kell tőle.

(Gryllus Ábris és Farkas Miklós – Frenák Pál: Lutte, Frenák Pál Társulat, Trafó)

(Csajkovszkij–Balanchine: Thema und Variationen, Händel–Bach–Berio–Forsy­the: Neue Suite, Górecki–Ek: Sie war schwarz, Semperoper Ballett)

(Royal Balett – Live Cinema Season 2015/16)  

(Dubrovay László–Vincze Balázs: Faust, az elkárhozott, Pécsi Balett; Philip Glass–Barta Dóra: Megbolydult bolygó, Solaris–Földi Béla: Marsbéli krónikák, Magyar Nemzeti Balett; Borbély Mihály–Sipos Mihály–Farkas Zoltán Batyu: Násztánc, Állami Népi Együttes; Kiss Ferenc–Foltin Jolán: Elmúlik)

(Budapest Táncfesztivál – Művészetek Palotája és MOM Kulturális Központ)

(Jérôme Bel: Gala – Tanzquartier Wien) 

(Csajkovszkij–Eagling–Solymosi: A diótörő, Magyar Nemzeti Balett; Szántó–Földi: Kislányom, Anne Frank, Budapest Táncszínház)

(Pina Bausch: „...como el musguito en la piedra, ay si, si, si...”, Tanztheater Wuppertal – Festspielhaus St. Pölten; Hans Peter Kuhn–Sasha Waltz: Körper, Sasha Waltz & Guests – Tanzquartier, Bécs)

(Sharon Eyal és Gai Behar: Sara – Killer Pig, L-E-V, Trafó)