(Hámor József: Agora II., Gangaray Dance Company; You are the Flow, Flying Bodies & Collective Dope – Café Budapest, Kortárs Művészeti Fesztivál)

De ha nem a kortárs táncirányzatok közös szellemi alapállását és sokféle gyakorlatát firtatjuk, hanem Hámor műveit nézzük, nyilvánvaló, hogy sok hazai pályatársával ellentétben ő olyan koreográfus, aki hagyományosan gondolkodik ugyan a táncról, de végre nem irodalmi textusok táncba nyomorításával bíbelődik, hanem mozgásban gondolkodik. Hámort mindenekelőtt és fölött a ritmus és a mozdulat, a dinamika sokszínűsége és a lendület áradása érdekli, a mozgás-szekvenciák folyamatossága és szaggatottsága, gyorsasága és csendjei, robbanékonysága és elengedettsége, s a hierarchia nélküli csoportkohézió kialakulása és módosulásai izgatják.

(Haydn–Beethoven–Schubert–Ekman: Cacti, Magyar Nemzeti Balett)

A Kaktuszok nem enged meg hasonló viháncolást, mert a koreográfia jóval fegyelmezettebb, pontosabb, különösen, hogy az előadók szabályos rendben elhelyezett, különféle méretű, négyzet alakú dobogókon térdelnek, fekszenek, állnak, rugdalóznak, dobolnak, hadonásznak ritmikailag összetett szekvenciákban, és a világítás által is szabdalt és irányított térben. A  mű alapötlete egyébként különösen közel áll a szívemhez, hiszen abból az elégedetlenségből született, amit Ekman kezdő alkotóként tapasztalt, hogy a gonosz kritikusok mellőzik vagy nem értékelik nagyra a munkáit, vagy – horrible dictu – még értelmezik is! Hogy jön valaki ahhoz, hogy egy-két megnézés után megítélje az ő hosszas és nehéz munkával elkészült koreográfiáit – morfondírozott.

Kiss azonban ekkor már az együttesben táncoló Velekei László koreográfusi szárnypróbálkozásaiban látta a jövő ígéretét. 2015-ös pályázatában ezért azt ígérte, mielőtt visszavonul, kineveli az utódját, az általa a posztra kiszemelt Velekeit, akitől azonban nem valamiféle esztétikai megújulást várt – hiszen a fiatal alkotó soha nem mutatott eredetiséget vagy egyedi hangot és formakészséget –, hanem az 1991 óta tartó neokonzervatív fordulat megszilárdítását. (…) Júliustól tehát a posztra egyedül pályázó Velekei lesz az igazgató, aki nyilatkozatai szerint pontosan tisztában van a helyi közönség konzervatív ízlésével, amit az ő irodalmi forrásokat színpadra adaptáló, egész estés darabjai eddig is kiszolgáltak.

(Herceg a vasfüggöny mögött – a Bajor Gizi Múzeum később megnyíló kiállítása) 

Az életmű kutatása, a számtalan értékes dokumentumot és relikviát tartalmazó hatalmas hagyaték feldolgozása azonban nem állt meg, így most már végre közönség elé kerülhet(ett volna) az a pazar anyag, amelyet az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Táncarchívuma őriz. A kiállítás képekben, filmfelvételeken és sokféle tárgyi emlékkel, a hozzá kapcsolódó katalógus pedig éves bontásban idézi fel a valaha legendás Róna Viktor pályáját, aki generációjának egyetlen nemzetközi sztár táncosa lett egy olyan korban, amikor még a művészeknek sem volt egyszerű átjutni a vasfüggönyön. De neki szerencséje volt, és persze roppant akaratereje, amivel számtalan akadályt legyőzött.

(Sadler’s Wells: Digital Stage)

Egy kattintás – már ha sikerül a mindenünnen ránk zúduló rengeteg információból jól szelektálni és az időeltolódások között ügyesen lavírozni –, és akár heti négy-öt olyan balettelőadást is el lehet csípni ebben a magas minőségű, konzervált formában, amelyeknek a jegyárai normális körülmények között csillagászatinak nevezhetők. Arról nem is beszélve, hogy ki jutna el egy héten belül Párizs és New York, London és Moszkva színházaiba? Vagyis a világjárványra adott társulati-színházi reakciók hirtelen demokratizálták még annak a művészetnek a befogadását is, amely – már királyi és cári gyökereinél fogva – leginkább őrzi elitizmusát.

(Alekszandr Krejn–Vahtang Csabukiani–Mihail Messzerer: Laurencia, Magyar Nemzeti Balett)

De mi indokolhatja a Magyar Nemzeti Balett döntését? Nyilván sem Csabukiani személye, sem balettjének esztétikai minősége. Akkor talán az idei különleges, ún. keresztény évad? Vagy a keleti nyitás szele érte volna el a színházat, s jön majd a Párizs lángjaitól a Vörös pipacsig minden? Esetleg azoknak a táncosnőknek a nosztalgiája, akik ma balettmesterként működnek a színházban, és fiatalon táncoltak ebben a balettben?

(Montázs – Barta Dóra – Katonka Zoltán: Anna Karenina, Kecskemét City Balett)      

A mozgásszekvenciák megformálásának ez az egyedisége, igényessége és kimunkáltsága, a szólamok rendjének ez a gazdagsága azonban totálisan hiányzik az Anna Kareninából, amit egyfajta semleges, minden egyedi kézjegyet elmosó mai balett-eszperantó ural. A szedett-vedett zenei montázs – teli következetlen megszakításokkal, csendekkel – sem ad biztos tempót a hosszúra nyúló előadásnak, és kérdés, hogy tizenegy táncossal érdemes-e egyáltalán egy nagy elbeszélő balettet színre vinni. Az alkotók ebben a helyzetben dönthettek volna akár a boldogtalanságok sokféleségét feszes és kifejező táncképekbe sűrítő kamaradráma mellett is, amihez ennyi táncos épp elegendő.

(Or Marin: Like a Sex Machine, Fehér Ferenc: The Station, Mu Színház; Kovács Balázs – batarita – Shin Eunju: Virág, Nemzeti Táncszínház; Gryllus Ábris – Cuhorka Emese – Molnár Csaba: Mestermunka, Jurányi Produkciós Ház)  

Molnár Csaba és Cuhorka Emese első közös alkotása, a Mestermunka fantáziadús és groteszk jelenetsor, amelynek minden epizódjából valami lehengerlő játékosság, zabolázatlan vitalitás árad. A rezzenetlen arcú előadók (Molnár Csaba mellett ezúttal Juhász Adél) testére festett „jelmez” egyszerre idézi elénk a dél-amerikai szobrocskák és népi figurák harsány színességét és Matisse festményeinek világát – hogy aztán ez a kezdő rendezettség, kontúrosság a mozgalmas jelenetek során lemálljon, leolvadjon a testükről.

 (Alva Noto és Ryuichi Sakamoto – Richard Siegal: New Ocean, Ballet of Difference, Festspielhaus, St.Pölten)

Vagyis azzal szembesülök, micsoda sztereotípiákban gondolkodom, ahelyett, hogy élvezném, mennyire szétrobbantja a koreográfia a balett uniformizáló testképét, mennyire megismételhetetlenül egyedi itt mindenki, s mennyire különbözik mindenki mástól. Mint az óceánok, a tengerek, a tavak és a pocsolyák, bár mindegyik „ugyanaz” a víz.   

(Szentpáli Roland–Feledi János: Orfeusz, zenei montázs – Feledi János: Revenge (Élektra), Feledi Project; Mádi László–Mészáros Máté: Ketten, Mádi László–Juhász Péter: Sinni, Közép-Európa Táncszínház)    

Amikor Feledi elnyerte a KET művészeti vezetői helyére kiírt pályázatot, egy kicsit megfáradt és elszürkült előadókból álló társulatot örökölt. Talán ez is visszariaszthatta attól, hogy valóban a „sajátjának” tekintse az együttest, bár akkor meg nem világos, miért is pályázott a vezetésére.  Új társulatvezetőként akár az összes táncos helyett újakat szerződtethetett volna, ha lettek volna koreográfusi tervei az együttesben, amelynek fele azonban így is kicserélődött. Az új arcok és friss energiák nagyon is jót tettek a KET-nek – igaz, a Café Budapest alkalmából nekik nem olyan üres handabandázásban kellett helyt állniuk, mint a Feledi Project ismét sokfelől összesereglett – operaházi sztártáncossal és egyetemi növedékekkel is feldúsított – előadóinak.

(Philippe Heritier–Bozsik Yvette: Nyaralás, Bozsik Yvette Társulat, Nemzeti Táncszínház)

Bozsik viszont tudatosan és következetesen egyre távolodik saját korábbi radikális korszakától, ám e művészi fordulata óta sem világos, merre is szeretne haladni. A Nemzeti Táncszínházban Nyaralás címen bemutatott új estje sem igazít el ebben, hiszen a koreográfus által újabban preferált hagyományos dramaturgiájú, klasszikus irodalmi vagy zenei forrásokra hivatkozó daraboktól hirtelen visszatért egy személyes emlékeket felidéző, jelenettöredékekből, erős vizuális effektusokból, szövegekből, cirkuszi elemekből, zenei montázsból és szinte minden létező táncformából összegyúrt harsány színházi nyelvhez.

(Út a Királyi Operába – eredeti cím: Yuli, rendezte: Icíar Bollain)

A forgalmazók nyilván nem bíznak a balett vonzerejében, ezért is meglepő, hogy a Cirko Film behozta a nálunk szinte teljesen ismeretlen kubai Carlos Acosta életrajzi filmjét, hiszen az ő neve semmit nem mond egy magyar nézőnek, mert ki emlékszik már arra, hogy 2002-ben két estén Don Quijotét táncolt Aleszja Popovával az Operaházban? Holott Acosta korunk egyik legnagyobb táncosa volt az oly sok tehetséget egybegyűjtő londoni Királyi Balettnél 2016-os visszavonulásáig.

(Kovács Jeromos–Kovács Gerzson Péter: Noir, TranzDanz–Mu Színház)

Az aprócska és mindig is változó összetételű alkotóműhelyt vezető Kovács Gerzson Péter – a független táncszcénát régóta ismerők számára csak KGP – végleg lezárva a nagyvárosi pszeudo-sámánság, majd a minimalizmus redukciója felé nyitó korszakait, közel másfél évtizede nem lankadó hevülettel, de mindig jó adag iróniával formázza mozgó testekbe dühét, elkeseredettségét, haragját, felháborodottságát – kritikus véleményét jelenünkről. Groteszken elrajzolt színpadi teremtményei bármely panoptikumban felidéznék eredetijüket, a mindennapjainkból jól ismert, ízléstelen smukkokban páváskodó újgazdagoktól a rémült kisemberek és a sunyi törtetők során át a felszínesen, de kurzusképesen magyarkodókig.

Robbins a nyolcvanas évekig koreografált, és egy nagyszabású projektben még rekonstruálta legjobb musicaljeinek részleteit. A menyegző felújításának másnapján hunyt el, és aznap a Broadway fényeit egy percre lekapcsolták. Sokrétegű életműve, több mint hatvan balettje, mint oly sok koreográfusé, idővel eltűnhet a társulatok repertoárjáról, de ő a jogdíjaiból óriási összegeket áldozott – tehetséges kollegái támogatása mellett – a New York-i Közkönyvtár Táncgyűjteményének, hogy annak audiovizuális részlege megőrizhesse a jövőnek az amerikai koreográfusok művészi hagyatékát – köztük a sajátját is. 

(Szegő Dávid–Góbi Rita: Tátikák, Bethlen Színház; Gryllus Ábris–Farkas Miklós– előadók: W_all, Trafó)

Mert Góbi elementáris jelenség, ha színpadra lép, rátapad a szem, akárhányan mozognak körülötte, rá vagyunk kíváncsiak, hiszen megjelenésében mindig jelen van valamiféle éteri minőség, miközben erősen emlékeztet egy mesebeli manóra vagy a lét tragikumát elviccelő clownra – s eközben mégis képes egy konvenciókra fittyet hányó mai nőt is reprezentálni.

(Könczei Árpád: Kiáltó szó, Udvarhely Néptáncműhely; Könczei Árpád: Mundruc, Háromszék Táncegyüttes; Varga János–Sára Ferenc: Tegnap a Gyimesben jártam, Maros Művészegyüttes – Hagyományok Háza)

Két évig tartó rekonstrukció után megnyílt hát a Hagyományok Háza, a népművészeti tradíciók továbbadásának központja. S miután a Budai Vigadó egyben a Magyar Állami Népi Együttes otthona is, az együttes négynapos mini táncfesztivállal ünnepelte meg saját színháza megfiatalodását. A Határtalan táncfőváros cím azonban – akárcsak az azonos című tavalyi rendezvény – nem a belső határok nélküli európai néptánc hagyomány sokféleségét kínálta, hanem a Kárpát-medence együtteseinek műsoraira szorítkozott: a házigazda MÁNE mellett kizárólag romániai magyar néptáncegyüttesek vonultak fel, míg a Kárpát-medence tágasságát néhány amatőr csoport képviselte.

(Ex Nihilo: Shakers; Ziggurat Project: Légszükséglet – PLACCC Fesztivál; Horváth Nóra–Oberfrank Réka: AfterEverAfter; Horváth Nóra–Ivanov Gábor: Beat – MU Színház)

Az NKA pályakezdő alkotókat támogató Imre Zoltán Programja – a koncepció szakmai megalapozottságát most nem firtatnám – hihetetlenül megsokszorozza a pályakezdő alkotók bemutatkozási lehetőségeit. A Légszükséglet is így jöhetett létre még májusban, és a MU Színház évadnyitó estjén is két olyan duett szerepelt, amely koreográfiai debütálásnak tekinthető. A színház terébe komponált két darabot – amelyek mindegyikét maguk az előadók alkották meg közösen – Horváth Nóra személye kötötte össze, akinek kimeríthetetlennek látszó energiái majd szétrobbantják a teret, ha bármikor és bárkivel is színpadra lép.

(A Bolsoj Balett 2017/18-as évada – Uránia Nemzeti Filmszínház)

S bár telt ház sehol nincs, e tipikus rétegművészet nézői közül általában a Bolsojra kíváncsiak többen, ami semmiféleképpen nem értékeli le a minden mozzanatában pompázatos és elegáns Királyi Balett évről évre változatlanul első rangú teljesítményét. A csakis felső fokokkal leírható szakmai minőség persze a moszkvai színház előadásaiból sem hiányzik. Mégis óriási a szakadék a két társulat szellemisége között – hiszen a britek számára a tradíció megbecsülése együtt jár az óvatos, de állandó újításokkal –, holott mindkét esetben nemzeti státusú balettegyüttesről van szó, afféle „koronaékszerekről”.

(Vincenzo Lamagna–Akram Khan: Xenos, Akram Khan Company, St. Pölten, Festspielhaus)

A Xenos előadói hattyúdalként született meg, mégsem a táncos Khant magasztosítja fel, hanem az alkotó Khan művészi felelősségét és érzékenységét tanúsítja. Ezért úgy sejtem, Michael Hulls csodálatosan világított katlana – ahol az állandó sötét ellenére is felizzanak a színek a hideg kéktől a lángoló sárgákig és a lávák szürkéjéig – s a testnek ez a gyötrelmes infernója később is színpadra kerül majd.

(Ifjú Koreográfusok Fóruma: Bethlen Téri Színház; Imre Zoltán Projekt Estek: MU Színház)

Samu a karakterek egyénítésére, Szarvas a mozgásfolyamatok gördülékenységére koncentrál, viszont önálló hangnak egyelőre nyoma sincs munkáikban. Ugyanez hiányzik az NKA által bőkezűen támogatott új, Imre Zoltán Program második estjén is, holott a program a fiatal és innovatív alkotógeneráció anyagi megsegítésére jött létre.