Te is ezt akarod?!, mutogatott előző nap a felesége a függöny takarásából a mentő felé. A rohamkocsi már negyedórája szirénázott a szemközti kapubeállónál. János nem mozdult a kanapéról, inkább rágyújtott, és közelebb hajolt a tévéhez, így se hallotta a rangadó összefoglalóját. A felesége felé fordult, de közben a függöny szegélyét nem engedte el, leséből szemmel tartotta a történéseket, mondjad már, mikor is hívott a Mari, kérdezte. János megvonta a vállát. A felesége legyintett, és megválaszolta a kérdését, percre pontosan négy órája volt, fél egykor pont, elkezdtem volna a másodikat, a rakott krumpli nem jó hidegen, de nem tudtam, mert kovászos uborkáért ugrasztottál, na, akkor csöngött a mobil, néztem is, ki az ilyenkor.

Nem is értem, mikor került a szemközti ház tűzfalára az az óriásplakát. A kérdést sem értem. Nem dühít. Hogy dühítene, egy város, ahol még soha nem jártam, és nem is fogok. Anyám, az dühít. Már itt kéne lennie. Mondtam neki, hogy ne autóval jöjjön, és ha már kocsival, ne a Nagyenyedi felé, mert az halál. De sosem hallgat rám, meg a negyedik hullám, hogy én is jobban vigyázhatnék, nekem se kéne békávézni, hogy két gyerek mellé kell a kocsi, kár volt eladni. Persze, mondom, magamban pedig hozzáteszem, hogy a tanári fizetésből, nincs pénzem benzinre, kötelezőre, szervízre, meg egyébként is minek a városba, biciklivel bárhol ott vagyok, a gyerekek is, és különben is, hadd döntsem már el, az én életem. Nem Brüsszel dühít, hanem az anyám. Nincs itt, és ki fog rúgni Péter.