A nemzetközi szerződéseket írásban kötik. Amit nem írásban kötnek meg, az nem szerződés.1 Annak pedig, hogy az orosz energetikai cégekre vonatkozó amerikai szankciók alól létezne magyar kivétel, nincsen semmilyen írásos nyoma. A nemzetközi jog szerint ilyen szerződés tehát nincs. Orbán kijelentése, hogy Trump kézfogása több mint egy írásos megállapodás – egyszerűen nem igaz. Különösen nevetséges az egyébként igazmondásáról híres Szijjártó külügyminiszter nyilatkozata2, miszerint a szankciók alóli magyar mentesség addig érvényes, amíg Trump elnök és Orbán miniszterelnök hivatalban van. A szerződésekre még a nyitott kérdésekben is a pontosság jellemző. A fenti állítás ennek nyomokban sem felel meg: de iure egyszerű folyosói pletyka.

Ha valahol megvalósult az állítólag ősi kínai átok: „élj érdekes időkben”, hát Bosznia-Hercegovinában (BiH), de leginkább annak Szerb Köztársaságában (Republika Srpska, RS) bizonyosan. A legutóbbi helyzetkép (Dodik futása, ÉS, 2025/39., szept. 26.) úgy változott, hogy a zavar fokozódott, és az egyetlen állandó vonás a bizonytalanság. A térség iránti magyar érdeklődés új eleme egy igen kellemetlen, amatőr színvonalú ügy, mondhatni botrány. Olyan ez, mint valami groteszk fikció, pedig igencsak veszélyes valóság.

A bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság (Republika Srpska, RS) elnökéről több cikkben emlékeztem már meg. A megemlékezés szót nem véletlenül használom, ő ugyanis 2025. augusztus 6. óta nem az RS elnöke. Az még csak érthető, hogy az érintett nem hajlandó tudomásul venni ezt a tényt, de a szuverenitás megvédésére külön intézményt pénzelő magyar kormány sem vesz tudomást erről a szuverén döntésről. Hogy Oroszország sem? Az csak természetes.

Több mint két éve Bumeráng címmel (ÉS, 2023/24., jún. 16.) vázoltam a Magyarországra vezető, eredetileg Jugoszláv, majd Adria Kőolajvezeték (Jadranski Naftovod, JANAF) történetét.1 Akkor még úgy látszott, a Barátság vezeték elleni ukrán támadásnak nincs esélye, de mára válósággá vált, így minden eddiginél élesebben felvetődik: miért nem használjuk az 1979-ben átadott vezetéket az orosz kőolaj alternatívájaként? Komolyak-e a műszaki akadályok? Akarja-e a magyar kormány egyáltalán? Valóban örök és megbonthatatlan a Barátság?

Villámlátogatása során augusztus 5-én Milorad Dodik a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság (Republika Srpska, RS) elnökének tudva magát Bosznia-Hercegovina államelnökségének szerb tagja, Željka Cvijanović kíséretében érkezett Budapestre. Dodik két érdekes kijelentetést is tett: az egyik, hogy Magyarországnak és az RS-nek közös célja a szuverenitás megvédése, a másik, hogy amúgy is „közel a vég”, azaz a „népek” kezükbe veszik a saját sorsukat (mint Sztálinnál a béke ügyét), és „visszatér a nép ereje, s azzal az igazság”.1 Vitatható, hogy mindezeket Dodik milyen minőségében mondta, hiszen ő jogerős ítélet szerint már nem az RS elnöke.

Délnyugati szomszédunk huszonötödik tagállamként, ám a volt jugoszláv köztársaságok közül elsőként, 2004. március 29-én csatlakozott a NATO-hoz. Az erről szóló népszavazást, hatvan százalékot meghaladó részvétel mellett 2003. március 23-án tartották (mellesleg: az EU-csatlakozásra vonatkozó kérdéssel együtt). A szavazók 66,2 százaléka, tehát kis híján kétharmada voksolt a csatlakozás mellett (az EU-tagságra 89,6 százalék).1 Bár azóta is voltak politikai erők, amelyek kétségbe vonták, egészen 2025 közepéig úgy látszott, Szlovénia az atlanti együttműködés szilárd tagja. Ezután támadt a vihar, most már tudjuk, egy pohár vízben. És sejtjük, ki kavarta.

A magyar kormány minden hisztérikusnak tűnő és korai választási kampánnyal, valamint a rendeleti kormányzás fenntartásával összefüggésbe hozható riogatása ellenére nincs azonnali háborús veszély Európában. Ez nem jelenti azt, hogy ilyen veszély bármikor ne jöhetne létre. Az Ukrajna elleni orosz agresszió okkal kelt riadalmat földrészünkön. Konfliktusokra a Baltikum térségében és a Nyugat-Balkánon van a legnagyobb esély. A nyugodt békeéveknek, úgy látszik, vége. Nyugtalan békeévek következnek. És ez még csak a reményt jelentő jobbik eset.

Magyarország. Míg a vonatok félórákat késnek, és némely közúton több a kátyú, mint az aszfalt, a közlekedési miniszter ukrán kémekre vadászik. Míg a szólás- és gyülekezési szabadságot, amelyért egyébként már a márciusi ifjak is szót emeltek majd száznyolcvan éve, durván korlátozzák, a Fidesz frakcióvezetője is ukrán kémek után kajtat. Pedig jelen állás szerint nem Magyarországon, hanem Észak-Európában, és nem ukrán, hanem orosz kémek évek óta tartó működéséről vannak számunkra is tanulságos, nyilvánosságra hozott bizonyítékok.

Orbán Viktort különös vonzalom fűzi a diktátorokhoz, akiket ő nagyvonalúan „erős kezű vezetőknek” nevez. Óriási tévedés volna azonban ezeket e vonzalmakat csupán „similis simili gaudet”-alapon kezelni. Nincs itt semmiféle érzelem. Értelem – no, az meglehet. Az is előfordul, hogy beérik a termés.

A megválasztott amerikai elnököt hallgatva-olvasva az embernek némi kétsége támad afelől, hogy Donald Trump járt-e bármilyen iskolába, ahol elemi történelmi ismereteket tanítottak. Már 2019-ben meg akarta venni a Dániával perszonálunióban lévő Grönlandot (rossz nyelvek szerint egymilliárd dollárért egy konferencia szünetében)1, de akkor igen dühös választ kapott Mette Frederiksen (Szociáldemokraták) dán kormányfőtől: „Grönland nem a dánoké. Grönland a grönlandiaké. Remélem, hogy valami félreértésről van szó.”2 Ám Trump, aki amúgy még azt sem tudta, hogy Finnország része-e Oroszországnak,3 mintha elfelejtette volna a múltat. Ken Howery új dániai nagykövet kijelölésekor, 2024 decemberében kijelentette: „A nemzetbiztonság és a globális béke érdekében a Grönland feletti [amerikai] ellenőrzés és tulajdonjog  abszolút szükségszerűség.”

A Szablya című szerb filmsorozatban az akkori (később meggyilkolt) Đinđić szerb miniszterelnök (az ő emlékének dedikálták a filmet) megbeszélést folytat Schröder német kancellárral. A kancellár, előrehajolva: „Hadd mondjak most önnek valamit. Nem politikusként, hanem barátként. Az európaiak szerint Európa az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország határánál véget ér. Ezért Szerbia valószínűleg soha nem lesz tagja az Európai Uniónak.”

Magyarország uniós csatlakozási folyamatában gyakran felmerült a csatlakozásérettség fogalma. Nálunk, és más, a 2004-es „nagy bumm”-mal („big bang”) végződött folyamat során az Európai Bizottság rendszeresen figyelmeztetett arra, hogy ha a tagság feltételeit az ország nem teljesíti, azaz gazdasága nem versenyképes, társadalmában nincs a demokráciát garantáló automatizmus, akkor könnyen kudarc lehet a vége. Mindkét fél számára. Már akkor kétségek merültek fel azzal kapcsolatban – bár hangosan nem fogalmazódtak meg –, hogy a formális megfelelésen túl megvannak-e az integrálódást hosszabb távon garantáló feltételek. Mint látjuk, a hallgatag szkeptikusoknak részben igazat adhatunk. Arról nem volt szó, hogy hazánk „tüske lesz a köröm alatt” vagy „bot a küllők között”. Magyarország az Orbán-rezsim idején végül is csalt: becsapta az Európai Uniót. Mi a helyzet a kapu előtt álló Nyugat-Balkánnal?

Öbölháborúk ide, délszláv polgárháború oda, terrorizmus vagy Közel-Kelet, századunk első évtizedéig az európai országok többsége továbbra sem vezette be a már egyszer eltörölt kötelező katonai szolgálatot. Az Európai Unió kilenc országában (a három balti állam, Dánia, Svédország, Finnország, Görögország, Ausztria és Ciprus), az EU-n kívül Norvégiában, Svájcban, Törökországban, Oroszországban, Belaruszban és Moldovában kötelező a sorkatonaság. A kötelezettség foka eltérő, a törököknél negyvenéves korig tart a sorkötelezettség, a dánoknál sokáig sorshúzással döntötték el, kit hívnak be, de a felsorolt országok mindegyikében van összeírás, Svédországban a nők számára is. A változás igénye 2014, az ukrajnai orosz benyomulás után vetődött fel.

„A fegyverek is tiszták, hogyha tiszta / A szándékunk, amely fegyvert ragad.”
 (Shakespeare: János király, V. felv., 2. szín)

Politikai értelemben vett nemzeti egység, azaz hogy minden politikai párt egyetért valamilyen ügyben, Dániában is ritka. Ehhez megrázó történelmi esemény kell. Ilyen volt például a náci megszállás alatt egy ideig viszonylagos önállóságot élvező országban Thorvald Stauning és Vilhelm Buhl (Socialdemokraterne, Szociáldemokraták), majd Erik Scavenius (De Radikale Venstre, Szociálliberális Párt) kormánya egészen 1943 októberéig, amikor a náci teljhatalom bevezetése miatt senki sem vállalta a kormányzást. És persze a felszabadulás után 1945 májusától októberig, azaz az általános választásokig újra Buhl vezetésével.
2024-ben azonban ismét olyan dolog történt, amely a szélsőbaltól a szélsőjobbig egységbe vonta a Folketing (parlament) mind a tizenkét pártját.

A 2004. május 8-i észak-macedóniai választásokon hatalmas fordulat állt be: a jobboldali ellenzék a VMRO-DPMNE vezetésével fölényesen nyerte mind az elnök-, mind a parlamenti választást. Az eddig elnöklő és kormányzó szocialisták nagyot buktak. Gordana Sziljanovszka-Davkova, a jobboldali VMRO-DPMNE jelöltje a szavazatok 65,03 százalékával lett köztársasági elnök. Hrisztijan Mickoszki miniszterelnök a VMRO-DPMNE vezette koalíciós kormánya pedig a Vlen (kb. ’Érték’) nevű albán párttal és a ZNAM (za Našu Makedoniju – a Mi Macedóniánkért) tömörüléssel együtt 77 szavazatot kapott a 120 fős parlamentben, tehát meggyőző többséget szerzett.2 Elemzők a romló gazdasági és környezeti helyzetet, a fiatalok tömeges elvándorlását, a modernizáció elmaradását és a titói időkre emlékeztető jelszavakat nevezik meg a vereség fő okaiként. Az új vezetés a jelek szerint távolodni készül Európától.

Európában, s egyben Magyarországon is lényegében minden politikai szereplő egyetért abban, hogy meg kell nyitni az utat a nyugat-balkáni országok uniós csatlakozása előtt. Ez már 2003-ban így volt, amikor az EU–Balkán Csúcstalálkozó (EU-Balkans Summit) eredményeként megszületett az ún. Thessaloniki Agenda1, amely kinyilvánította a térség uniós csatlakozásának szükségességét: „a Balkán jövője az Európai Unión belül van”.2 Az Agenda azóta is a nyugat-balkáni bővítés hivatkozási alapja. Holott (legyünk őszinték) ez a bővítés belátható időn belül nem szükségszerű, és főleg nem időszerű.