(Jérôme Bel – Udvaros Dorottya – Ördög Tamás: Jérôme Bel, Trafó)

A Jérôme Bel az, aminek látszik: első kézből kapunk bevezetést egy rendkívül szerethető koreográfus életművébe, gondolkodásába. Ma, amikor egy művész számára gyakorlatilag kötelező saját arccal állni művei mögé és képesnek lenni szórakoztatóan beszélni a munkásságáról, a művészetközvetítés pedig a munka minimum egynegyedét teszi ki, ha nem még többet, akkor itt a „bevezetés” lesz maga a mű. „Ez már az?” – kérdezhetné egy gyerek, annál is inkább, mert Udvaros úgy fűz kommentárt az életmű fordulópontot jelentő előadásaihoz, amelyekből aztán részleteket vetít le egy kisasztal mellől, hogy egy gyerek is értse.

(Szörényi Levente – Bródy János: István, a király [junior], r.: Feke Pál, Opera – Eiffel Műhelyház)

A NER-es ifjúsági esztétikában (is) a diktatórikus szocializmus és a neoliberalizmus egymásnak látszólag ellentmondó nyelve találkozik. A matiné rockopera néhány állóképében mintha egyenesen a felemelt öklű csoportos munkásszobrok élednének újra, míg Koppány számai alatt akár még a Pink Floydtól a We don’t Need No Education is elindulhat a fejünkben a farmeres, egyezményes jelekre „őrjöngő” fiatalok láttán.

(Ingmar Bergman: Suttogások és sikolyok, r.: Ördög Tamás, Dollár Papa Gyermekei – Örkény Színház)

Egyértelmű, hogy ez Kiss-Végh Emőke jutalomjátéka, és az is, hogy nagy színész, aki másféle játékot hoz ide magával. Ha közhelyes akarnék lenni, azt írnám, behozza a független színház friss levegőjét az arra jelenleg legnyitottabb kőszínházba, mégsem győzött meg teljesen arról, hogy a színházban a brutalitás megmutatásában feltétlenül a naturalizmus a legüdvözítőbb út.

(Thury Gábor – Thury Lili – Thury Zita: Közveszélyes munkakerülők, Trafó)

Nagy hatással volt rám így, a KATA eltörlése utáni időszakban, ráadásul kritikusként a Thury testvérek munkakerülés-népszerűsítő előadása a (Magyarországon duplán megnehezített) szabadúszólétről, munka és szabadidő összefolyásáról, kiégésről, kapitalizmusról és önkizsákmányolásról. Ez egy közösségi színházi előadás, amelyet a testvérek más nagyszerű szabadúszó-egyéniségekkel együtt (a névsort lásd a színlapon) készítettek egy hosszabb folyamat részeként saját nagyapjuk – mozgalmi nevén „TUTO” – tiszteletére, aki a harmincas évek illegális munkásmozgalmában végzett fontos kultúraközvetítő szerepet. És aki ezért most paradox módon majdhogynem arisztokratikus felmenővé lép elő.

(Madách Imre: EMBTRAG, rendező Székely Kriszta, Katona József Színház)

Székely Krisztáék az első jelenetben friss tekintettel, gyakorlatilag egyetlen, üde klipbe sűrítik a Tragédiát. Kicsit olyan ez a klip, mint korábbi, nagysikerű Nórájuk első jelenete, ahonnan Székely Kriszta mindenkori jobbkezével, Szabó-Székely Ármin dramaturggal akkor visszafordult egy hagyományosabb irányba. A helyzet most is hasonló. A cím remek, a rövidítés az előadásra is igaz, a három felvonásos EMBTRAG zenés-táncos mulatságként röppen el.

 (Tózsa Mikolt: It’s a MATCH – or will be – maybe, Artus Stúdió)

Ha Tinder, akkor elsőre bohózatra gondolunk. Vakrandira, ahol a pasi teljesen máshogy néz ki, mint a fotón, amit előzőleg küldött magáról. Szerencsére az efféle mimikri-színháztól Tózsa Mikolt megkímél minket. Aki látta az első, erőteljes szólóperformanszát, az Isten, haza, konyhát, amely vizsgája is volt a freeszfe performansz szakán, az tudja, hogy ő képekben gondolkodik. Megvalósításukat tekintve ezek sokszor még a hétköznapi viszonyok között értendő akrobatikus képességeket is igényelnek.

(Molnár Ferenc – Mohácsi István – Mohácsi János – Kovács Márton: Az üvegcipő, Vígszínház)

Lehet, hogy nem túl fair Mohácsiéktól azt várni, hogy bő ezerfős nézőtér előtt is próbáljanak meg reflektálni a változásra, amely 2016 Vásárhelye és 2023 Budapestje, de még sokkal inkább Molnár és Mohácsiék saját ideje közt történt. De hát ki mondta, hogy minden vágyunk fair. Talán mégis ez az érzés munkálhatott bennük is, mert a fináléban mintha megpróbálnának egy másik testvérpár, a Grimm-mesék idejéből visszatérni 2023 Magyarországára, és komolyan venni, milyen emberi viszonyok lehetnek egy tündérmese boldog befejezése mögött igaziból.

(Pintér Béla: Réka és az Oltatlanok, Újpesti Rendezvénytér)

Valójában Pintér Béla pont abban a pillanatban váltott vissza vérbeli punkba (aki mindig is volt), azaz egy sokak számára taszító, provokatív, artikulálatlan és nem utolsósorban plebejus hangvételre, amikor piaci értelemben ez a legkevésbé állt érdekében. Nézői közül, úgy tűnhetett, sokan nem akarnak még beletörődni abba, hogy a drámai összetettség helyett eluralkodjon a performansz, a kabaré, a punk és a show. Miközben ugyanezek a nézők mégsem a kifacsart, hanem az eredeti Kosztolányi-soron nevettek a leghangosabban.

Nagy Petra: Leporelló – Herfli, Lippogó, Magyar Színház; Julia Donaldson: A legcsinosabb óriás, Bánki Gergely – Fekete Anna, Jurányi Ház

Hároméves korban a csecsemőszínházi korosztály véget ér, és itt kezdődik a Jurányi „Hab a tortán!” kínálata, mely kiváló mesesorozat keretében az inkubátorház kurátorai művész párosokat – kissé a bulvárvonalra is felülve szülőpárokat – kérnek fel egy-egy gyerekelőadás létrehozására (nem mintha a művészeti szcénában – ugyanúgy, mint máshol – nem volna egyébként is markáns a „családban marad” attitűd, ami nem mindig szerencsés tapasztalataim szerint, itt viszont annál inkább). A legcsinosabb óriással hároméves kortól várják az óvodásokat, ők már egy rövid történetet is elbírnak.

És ami a legfontosabb, milyet a nézőknek? Egy évadzárás után, amíg folyamatosan azt hallgattuk, hogy a „színház ünnep”, és hogy a Színházi Olimpia a „színház legnagyobb ünnepe”, engem jobban érdekelne, mi lesz a hétköznapokkal. Mert ez lett a színházba járásból Magyarországon az utóbbi időben a többség számára: rezsicsökkentett, 200 Ft-os, bizonytalan minőségű színpadi termék, ingyenes és ezért kivételes ünnepi alkalom, ahová évente egyszer ki lehet öltözni, és még busszal el is visznek, ha a Nemzetiről van szó.

A csoport. Rendező: Bodó Viktor, 6szín

Aztán minden összefolyik, szolid „bodós” káosszá kutyulva a külső és belső eseményeket. És akkor jön A csoport „patriarchátus-monológja” (lásd Barbie-film): itthon minden ötödik nőt bántalmaznak, és megfelelő, azaz éppen nem megfelelő családi háttérből érkezve majdnem garantált, hogy valakiből függő legyen. Függőnek születünk, méghozzá nem kevesen, állítják a végén, bár addig ennek inkább ellentmondó, egzotikus és különleges esetek sorjáztak, hogy ne unatkozzunk. És nem is, mármint én egyáltalán nem untam.

(De Spiegel: Botanika, Eötvös10, SENSES Nemzetközi Fesztivál – 10. Színházi Olimpia)

Cinikus ábrázatomat végül amúgy istenigazából először egy De Spiegel nevű, úgynevezett „immerzív” belga babaszínház derítette fel, ami nem csoda, hiszen húsz éve készítenek előadásokat kizárólag a legeslegfiatalabbaknak. Amit csinálnak, az sokkal egyszerűbb, mint amit a hangzatos „immerzív” elnevezés sugall, holott nemcsak a színház, de a korcsoport lelkivilágának is mély, összetett ismeretén alapul. Megpróbálom elmesélni.

(Madách Projekt 2023, r.: Vidnyánszky Attila, MITEM, 10. Színházi Olimpia, Hajógyári-sziget)

Annál is inkább érdemes ébren maradni, mert még sosem éreztem ennyire helytállónak Ádám fohászát, „hová lesz énem zárt egyénisége”. Vidnyánszkyt ugyanis rendezőként tényleg totálisan hidegen hagyja a színpadon az egyén, mármint a színész. Ezek egytől egyig arctalan tömegkoreográfiák. Még a tíz nyelv is nemzeti csoportok kohézióját, paradox módon egyenesen nacionalista üzenetet erősít fel: az egyes színek egységes, nemzeti kultúrákat jelképeznek kvázi a magyarság (magyar nemzeti klasszikus) szolgálatában.

(Tokio Sunrise Fesztivál – Freeszemle II.)

Úgy tűnik, hogy ezekben a holt terekben zajlik ma az élet, a színházi jövő képzése. Ide menekülnek azok, akikben még van életkedv. A jövőkép persze más kérdés, a független színházak lenullázásával ezeknek a diákoknak itthon nem terem babér. De a fesztivál megszervezése éppen a jövő színházához remek tréning, mert úgy fest, hogy a magyar kísérleti színház és performansz a jövőben pontosan ilyen csigaházakban kap majd helyet.

(Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről, r.: Berzsenyi Bellaagh Ádám, Budaörsi Latinovits Színház; KV Társulat: Tulipán, RS9 Színház)

Ezúton ajánlom a Tulipánt a Déryné Program kurátorai figyelmébe. Nincsenek illúzióim, de szívesen megkövetem őket, ha inkább az ilyen előadásokat utaztatnák körbe az országban, főként, hogy a társulat számos sorstársukkal együtt nulla forintot kapott a színházi többlettámogatások eredetileg mentőövnek ígérkező pályázatán.

(Stereo Akt: Remény panzió, r.: Boross Martin, Trafó)

A Remény panzió (vagy eredeti, tübingeni változata, Hotel of Change) nemcsak a Stereo Akt, de a kortárs színház történetében is meghatározó utat követ, amikor laikusoknak ad szót a színpadon, hogy ott saját magukról beszéljenek. A dokumentarizmus e válfajára van példa a hazai független színházban is, a Stereo Akt azonban kezdettől művészszínházi igénnyel hív be civileket az előadásaiba, amint ezt a (ha egyetlen példát kell mondani, a már e rovatban is többször idézett) Rimini Protokoll is teszi.

(Hajdu Szabolcs: Legközelebbi ember, Radnóti Színház)

Megint vendégségben vagyunk. Ahogy Hajdunál lenni szokott, ismét érkezik valaki, aki megszakítja egy közösség hétköznapjait: itt és most éppen a négy fiatal közé csöppenő, időtlen arcú Bob, Hajdu Szabolcs. Ahogy önironikusan el is hangzik, a felépítés, amelyet egyébként az előadás is követ, és amely az egyforma mértékű figyelmet kapó fiatalok és az idegen köré összpontosul, állítólag a francia nagyregény szerkezete.

(Semi-Automatic Memory Unit: Menekülés Godot elől – ChatGPT változat, r.: ifj. Sebő Ferenc, RS9)

Mert az máris egy (emberi) döntés, hogy a rendező abszurdot irat az AI-val. Állítólag azért, mert az akkori szoftverről még joggal feltételezték, hogy mást nem tud. De arra is gondolok, hogy ez egy dráma, tehát nem a próbafolyamat során, közösen fejlesztették az anyagot, mint az a kortárs színházban lenni szokott (bár állítólag ebbe az előadásba is kerültek részek, amelyekben a színészek improvizáltak a szoftver ötleteire, sajnos a néző számára nem derül ki, hogy melyek voltak ezek), hanem az AI megírja előre (Sebő Ferenc) íróasztalánál, à la Molnár Ferenc ,vagy témánknál maradva, S. Beckett.

(Balogh Rodrigó: Rothadó madarak, Független Színház Magyarország, FüSzi)

Nehéz hiteles hangot találni egy „nemes ügyeket felkaroló” előadáshoz. A Rothadó madarak engem direktségével és témájában talán váratlannak ható humorával vett meg, amit már a címéből sem nehéz elképzelni, de a „verje meg az Isten az összes jótevőt!” sorral, amely eredetileg Holdosié, szintén orientálják a nézőt, ne hatódjon meg túlságosan. Alighanem ugyanerre utal a műfaji megjelölés is – „punkopera”.

(Lőrinczy Attila – Koltai M. Gábor – Zsigó Anna: Élve megégetve, r. Koltai M. Gábor, Szegedi Nemzeti Színház; Gianina Cărbunariu: Magyarosaurus Dacus, Szigligeti Színház, Nagyvárad)

Érdekes, hogy a nőket illető frusztrációk a nagyváradi bemutatóban is megjelennek, amely igazi metadarab. Folyamatosan tetten éri saját magát és a történelmi emlékezet „feledékenységét”, például ami a női történeteket illeti. Attól tartok, nem is annyira főhőséről, a néhai báró Nopcsa Ferencről szól, mint arról, kik vagyunk mi, és hogyan emlékezünk saját gyökereinkre. Bár a kettő még csak nem is zárja ki egymást, mindenesetre valószínű, hogy ezért osztják szét az alkotók a báró úr szerepét megannyi színész, nagyrészt nők közt. Vagy amikor a színészek ironikusan sopánkodva megjegyzik, hogy az előadás rendezője „román”, igaz, hogy a dramaturg „magyar”, de hogy mindkettő „nő”.