Bank- és bankárellenes érzelmekre régóta játszanak rá a politikusok, hogy eltereljék a figyelmet saját tehetetlenségükről, hibáikról. A 2008-as hitelválság világszerte újabb muníciót adott ehhez, Magyarországon pedig a devizahitelek problémája is táptalajul szolgált hozzá. A bankárokkal szembeni ellenérzéseket felszító politizálás azonban veszélyes fegyver, hiszen bankokban bízó, megtakarításaikkal a fejlődés pénzügyi forrásait előteremtő polgárok nélkül még döcögve sem halad a gazdaság szekere.

A rendszerváltás idején még társadalmi konszenzus volt abban, hogy a fennálló szisztémát a demokratikus jogállam megteremtésével és a piacgazdaság kiteljesítésével lehet és kell meghaladni. A fülkeforradalmi kormány azonban, kétharmados parlamenti súlyát felhasználva, pár hónap alatt csaknem teljesen lerombolta a jogállamiság és piacgazdaság elmúlt két évtized során kiépített intézményrendszerét. A folyamatot nehéz megállítani, így nem tudni, meddig forgatják még vissza az idő kerekét.

Nem adott sok időt és esélyt a kormány arra, hogy a költségvetési lyukat betömő különadó kérdésében megegyezésre jusson a magyar gazdaság olyan fontos szereplőivel, mint a bankok és biztosítók. A június elején kijelölt hó végi határidőt alig két nappal megtoldva, a „kőbe vésett" kétszázmilliárd forintos tervből egy tapodtat sem engedve, már július 2-án az Országgyűlés asztalára tette törvényjavaslatát. A kormányt semmilyen érv nem tántorította el a túlméretezett sarctól: a javaslat a gazdasági miniszter szerint is „brutális" összeget osztja szét a pénzügyi szervezetek között. A populizmus újfent diadalt aratott az ország távlatos érdekeit szem előtt tartó ésszerűségen.

Némi késéssel bár, de meghirdette első gazdasági „akciótervét" az új miniszterelnök. Jobb lett volna, ha a megnevezett 29 akciót már a kormányprogram tartalmazza. Akkor elkerülhető lett volna, hogy felelőtlen politikusi nyilatkozatok az ország kockázati megítélésének romlásához, a forint gyengüléséhez vezessenek, súlyos érvágást okozva a forinttulajdonosoknak és a devizahiteleseknek. Akkor nem kellene most azon izgulnunk, hogy a frissen hivatalba lépett kormányunk megszerzi-e a hitelességnek azt a fokát, ami mellett elfogadható feltételekkel finanszírozható az ország.

A gazdasági válságok mindig kiváló terepet nyújtottak a bűnbakképzésre. Hiszen amikor jól mennek a dolgok, könnyű mindenkit a keblünkre ölelni, de amikor szorul az egzisztenciális hurok, saját tehetetlenségünk terhén a legegyszerűbben más felelősök felmutatásával tudunk könnyíteni. Nem akarom beleártani magam a bűnbakképzés pszichológiájába, és arra sem veszem a bátorságot, hogy annak a mai válságban megmutatkozó - nem túl újszerű: az etnikai megnyilvánulásoktól a nemzetközi tőke elleni felbuzdulásokig terjedő - formáit elemezzem. Pusztán azt vizsgálom, hogy a bankokkal szemben nálunk is felerősödött indulatokat mennyire indokolja a válságért viselt felelősségük.

 A hitelekben (is) bő hét esztendő idilli korszaka lezárul, és kezdetét veszi a hitelben (is) szűk esztendők időszaka. Ma még nem lehet tudni, hogy - a bibliai tanmese mintájára - ezeknek a száma is eléri-e a bűvös hetet, vagy a Teremtő rövidebb időt is elegendőnek tart okulásunkra. Bárhogy lesz is, egy biztos: a különösen sérülékeny magyar gazdaságba „begyűrűző" pénzügyi válság a korábban megszokottnál ridegebb környezetet teremt mind a bankok, mind a kölcsönökre szoruló ügyfeleik számára.