► A szerző ezúton köszöni a Typotex és a Jelenkor Kiadó segítségét. És van a Stefánsson-univerzumnak két remek fordítója, Patat Bence és Egyed Veronika. És valószínűleg Dunajcsik Mátyás is sokat dolgozott a háttérben. Amíg írtam ezt a szöveget, Beck Hansent hallgattam. Neki is köszönöm.

– Mama, Lenin elvtárs is szaralak?
– Nem tenném a kezem a tűzbe érte, kislányom.
Na, de voltak más képek is, családi bőrmappákban, legumizott dobozokban. Itt pedig mi vagyunk, mi állunk a tanácsi hivatal előtt, mi mosolygunk a hamisan csillanó objektívbe, aztán pedig a fenyőfa szép, békés ünnepén, apa, anya, én. Az asztal szélén limonádés pohár, el akarna dőlni a szívószál, az üvegfal megfogja. Konyak. Bejgli. Mignon. Egy óriási vértócsa, az a nagyedényben sűrülő halászlé. Néha fölberreg a telefon, türelmetlensége erőszak, apát mindig sürgősen hívták. Mama, úgy értem, Erna mama, ha énvelem időzik, gyakran iszik likőrt. Mama sír, öregsírás, az öregek súlyos, tétova könnye folydogál a szeméből, vékony arc, Erna mama szép és megátalkodott volt, nem kérkedett a mindenhatóságával, pedig volt neki kraftja, az tutifix, ő volt a család ereje, még akkor is, ha nem bírt Apával és a testvérével, Sanyi bácsival, aki aztán a lövöldözésben utána futott. Nem bírt velük mama, a gyerekeivel. Ki bírt volna ilyen emberekkel. De azért Ernamama el tudta vinni az Ördögöt a sarokig legalább, elcipelte odáig.

Kedves Olvasók, egészen váratlanul az időről szeretnénk beszélni. Nyilván nincs olyan ember a földtekén, aki ne gondolkodott volna el azon, amit az időnek nevezett emberi tapasztalás tesz, múlik, elillan, borostyánkőbe zárt lepke lesz. Meg elfogy, mint a hajszál. Meg unalmas lesz. Hogy egyáltalán mi az, mit enged meg, és mit nem.

Az lett a szokásunk, hogy zenedélutánt és rádióhallgatást rendeztünk. Én előbb meglepődtem Kálmánnak ezen az igényén, mert inkább ő akarta, aztán megadtam magam, és különböző rádiócsatornák között keresgettünk. Kálmánt érdekelte, milyen zenét szeretnek a fiatalok, a kis tanítványok, akik a Holdról jöttek, marslakók voltak, földi kutyák, a fekete lyuk mélyéből előbújt gonosz munkás-paraszt kölkök, pimasz orvosgyerekek, őket tanította földrajzra, mert Kálmán alapvetően geográfiapedagógus volt. Mármost a mélyföld nem azt jelenti, hogy mélyen vagy, mert ha ott vagy, fiam, akkor is magasan lehetsz, pipiskedj.

Mi Belgium fővárosa?

Párizs, tan bá’?

Parti Nagy Lajos 70 – Tematikus próza-összeállítás

A hetven az hetven, az hetven, az hetven, és ha luftod és laufod is van, akkor adódhat az a szerencse, hogy a szerkesztőségi postából tudsz válogatni, ahová momentán érkezett néhány levél, bizonyos Parti Nagy-szöveguniverzumba címezve. Konkrétan egyes fiktív hősöknek, nagy szeretettel. Komoly tisztesség, hogy közreadhatjuk e leveleket, remélhetőleg így a címzettek is megkapják. Addig meg, Isten éltesse az univerzum gazdáját, ha már kerek. 

Gyászos idők, ugye. Mondhatnók, a fasz ki van, de miből is, kérem alássan. És máris hahotáz a tisztelt publikum, mert a manézs embere nagyon vevő, nagyon kapható az efféle direkten nyers nyelvi leleményre, annak lelkes értékelésére, illetve a szellem általi brutális trükkre. Rendkívül hálás tud lenni a nép, csinál egy forradalmat, végigbekkeli lemerülve a mibe is, a kort, kistaknyával gyurmáz egy olyan férfiast, és egy jó kis, akármilyen vicc, na, azért odavan. Lesz. Majd fölborul a söntés vagy a home office bárpult, anyuval, komondorral, le kellett volna csavarozni mindet, megmondta Hold Ödönné is, aki minden vágáskor igényt tart fülre, farkincára, hazaviszi az onokának, pedig maholnap negyvenöt lesz a kis ráspolyarcú gézengúz.

Ede?

A Night in Budapest volt a legmagyarabb hely Cleveland-ben évek, sőt évtizedek óta. Otthonról egyébként is fantasztikus hírek érkeztek, coming amazing news, and ettől Jessica is olyan érdeklődő lett, mint soha. Hugó ezért van életben, ezért dobog a szíve és lélegezheti a szabadság levegőjét. Megmentik az otthoni változások. Különben a lengyeleknél is állt a bál. Az amerikai lengyelek is nagyon izgatottak voltak, és valahogy jobban utálták az oroszokat és a kommunistákat. Az október végi napon Hugó és Jessica a Night in Budapest étteremben tervezte a békülési vacsorát. A szokatlan eseményt Hugó kérte, ő volt a vétkes, ki akarta engesztelni a feleségét, aki némi gondolkodás után igent mondott, very well, oke.

– De nem lesz ebből baj?

– Darling, miért is lenne?!

Két árva embert vajon mi köt össze, ha kétséges a valóság. Az egyikük a lányát veszítette el, a másik az anyját. Az egyik fölnevelte, akit elvesztett, férjhez adta, anyaságában segítette, a kisebb másik jószerivel nem is láthatta. A cukorbetegség pedig leveszi az ember lábát. Sebei nehezen gyógyulnak. Szomjazik, éhsége nem csillapul, ingerlékenységében földhöz vagdos családi porcelánt, műhelyben készült, új forinttal megfizetett keretes fotográfiát. Ne legyen kétség, a gyermekkor minden sérülést gondosan megőriz. Az árvaság káoszt szül, a család fölbolydul, intézkedik, akár egy szakszervezet. De előfordul, hogy a káosz csöndje kimerevíti a viszonyok novemberi hálóját, melyen hamis gyöngyként remeg a könnycsepp, az ócska reggeli köd maradéka.

A színésznő aztán, hogy a többiek meg ne hallják, a büfében odasúgja Dezsőnek, te, én ma este Lujza lettem. Nevetnek, mint két öreg, békalencsés kanális. Gyönyörű volt, súgja Dezső, aki egy éve lett az, körülbelül, nem lehet ezt mindig napra, percre pontosan tudni.

De mondok egy másik esetet, ez a hosszabb. Nem mindegyik színésznőből lesz Lujza, ez egyáltalán nem természetes és magától értetődő járandóság. És nem mindegyik színésznőből lesz néni sem. Nem igaz, hogy az ádáz harc az öregedés ellen hiábavaló, akadnak színésznők, akik százezer ránccal a testükön dívák maradnak, akik nem engednek a művésznői nagyságnak járó alázatos szolgáltatásokból és kiváltságokból, akik mellett nehezebben hervad az egy szál rózsa. Ők, ezek az örök korallok, kettéosztják a világot. Én és a többi. A többi maradék, járulék, miattam küzdő, nekem harcoló sereg. Kiszolgáló személyzetem.

Csaknem minden férfi színész életében elérkezik az a pillanat, amikor Dezsővé válik. Ha fiatalon hal meg a színész, amire sajnos számtalan példát tudunk, biztosan nem válik Dezsővé. Ahhoz bonyolult és küzdelmes évek kellenek, alakulni, formálódni és változni kell, úgy belsőleg, mint külsőleg, és tulajdonképpen akkor is el kell tudni játszani a szerepet, ha egy szót sem tud belőle az illető színész, elég csak annyit mondani, hogy szívbeteg öregember vagy a gangon, idős bonviván a lövészárokban, agg hóhér, aki évek óta csak ül a szobájában, és ezerszer átsimogatta már a fényes bárdját.

Csak még egy halálraítéltet adj, Istenem.

Egy icipici fejecskét, Uram.

A grófnő azt kérdezte a festőtől, miért jár és kel gyalogosan, ha fájdalmat okoz neki minden lépés. Minden egyes lépés nyilall. Mégis úgy kószálja be a vidéket, a hósipkás északi hegyektől a tintakék Adriáig, mint valami peregrinus. Mint egy fiatal és örökké éhes, zabolátlan Petőfi. Egyik udvarból a másikba futni, tyúkokat szétkergetni, az udvaron táncolni. Szó sincs erről. Ez a festő egyáltalán nem futott, lassan járt, néha már csak csoszogott, sokszor megállt, fának vetette a hátát, kerítésfalnak, ült az árokparton, sok botot hagyott el, sokat keresett, és mindenhol rajzolt és festett. Nem nyughatott a ceruzájának a hegye. Ült egy helyben, állt egy helyben, a keze mozgott. Petőfi csak szájalt, hogy a végtelen rónaság, az Alföld, így meg úgy. 

No igen, a program.

Tudja, Erna, mi az, hogy program?