A Ceaușescu-rendszer utolsó éveiben nagy hatással volt az erdélyi magyar közéletre egy rockopera, az István, a király. Csempészáruként, hanglemezen jutott el hozzánk, a határon elkobozták, ha megtalálták. Nem csodálkoztunk a tiltáson. A Bródy–Szörényi-mű erős megújulásüzenetet, Európa-üzenetet hozott a mi zárt világunkba, ráadásul ideológiailag teljes mértékben ellentmondott a hivatalos álláspontnak, akár a cenzúrázatlan magyar történelemről, akár a keleti tradíció és a nyugati modernizáció szembeállításáról lett légyen szó.

Az európai nemzetek természetesen mind megemlékeztek idén az első világháború befejezéséről, bár nem egészen egyformán. Ünnepelni inkább a győztesek ünnepeltek, de mindenki elsiratta a maga halottait, és próbálta megfogalmazni a tanulságokat. Együtt vagy külön-külön. Úgy tűnik, Nyugat-Európában együtt is, Kelet-Közép-Európában és a Balkánon pedig csak külön. Biztosan van a közös emlékezésekben képmutatás is, hiszen itt-ott még tőlünk nyugatra is felpúposodik a szőnyeg alól, amit az elmúlt évszázadban besöpörtek alája. Nem igazán esett szó arról sem, hogy az elrontott béke nagyon hamar újabb világégéshez vezetett. Mégis biztató volt látni, hogy Angela Merkel német kancellár és Emmanuel Macron francia elnök az 1918-as compiègne-i fegyverszünet emlékhelyén a századik évforduló alkalmából közösen avatott emléktáblát, amelyen mindketten „ismételten kinyilvánították a francia-német megbékélés jelentőségét Európa és a béke szolgálatában”. Volt ott azelőtt is egy emléktábla a következő szöveggel: „[...] itt ért véget a német birodalom bűnös gőgje, amelyet legyőztek a szabad népek, akiket igába akart hajtani”.

Néha bizony felemelőbb a múlt, mint a jövő, és ez nemcsak a hőseposzok költőinek kedvenc ideája, hanem emlékirat-íróink is úgy gondolják, hogy van fejlődés, de lehetséges visszafejlődés is erkölcsben, nyelvi, kulturális, vallási türelemben. Már csak ezért is olvasok egyre szívesebben dokumentumirodalmat, és ezért vélem egyre jobban érteni, miért is volt nálunk akkora feladat a valóságértelmezés, hogy jelentős írók figyelmét jobban lekötötte ez a műfaj, mint a fikció. A minap egy másik, keserű évfordulónk is volt, annak példájaként, hogy nem mindig az egyre nagyobb tolerancia felé visz ezeken a tájakon az a bizonyos haladás: ezelőtt harminc évvel, 1988 áprilisában hirdette meg Romániában Nicolae Ceaușescu a településrendezési programot, amely sokezer, 2.500-3.000-nél kevesebb lakosú település felszámolását irányozta elő 2020-ig országszerte, és helyettük úgynevezett agráripari központokat hoztak volna létre. Közismert elnevezéssel ez volt a „falurombolási terv”, magam is láttam – és továbbítottam, ahova kellett – a marosvásárhelyi villamosművektől „kikerült” listát azokkal a Maros megyei falvakkal, ahol záros határidőn belül kikapcsolták volna a villanyáramot. A már régebb meghirdetett „társadalom-homogenizálási” elképzeléssel együtt ez nyilván arra is kiváló eszköz lett volna, hogy az egyes régiók etnikai arányait megváltoztassák. Szerencsére jött 1989 decembere, és a terv nagy része terv maradt.

Trianon után szétesett egy közös magyar világ, és külön-külön keverékvilágok lettek belőle, Erdélyben a román nyelv, kultúra, mentalitás nyomai tapadtak hozzánk leválaszthatatlanul, a Vajdaságban a szerb nyelv, kultúra, mentalitás hatott az ottani magyarokra. Ennek ellenére ugyanarról a világról van szó, közös maradt a küszködés is, az identitásért folytatott küzdelem az egymást követő ideológiák – fasizmus, kommunizmus – fertőzése, és az ezekből való részleges kigyógyulás is. A Nagybecskereken magyar iskolát alapító zsidó Messinger Karolin már-már hősies és mindeképpen drámai történetének helyszíne igazán lehetne mondjuk Dicsőszentmárton vagy Szászrégen is. Minden mindennel behelyettesíthető, és majdnem minden megtörténhetett volna vagy meg is történt egy másik trianoni mozaikpadlón, Felvidék, Kárpátalja vagy Erdély földjén is.

A cserepes orchideát a konyhában a hűtőszekrény fölötti polc szélére helyeztük, arra az oldalra, ahova a legjobban odasüt a délelőtti nap, de aztán délután bóbiskolhat egyet a langyos árnyékban. A virágüzlet rikító, fárasztó kavargásából végre jó helyre jutott, azt is mondhatnám, hazaérkezett ez a kényes szépség. Azóta többek közt orchidealocsolással kezdjük a napot, soha nem feledkezünk meg róla, persze a többi szobanövényről sem, bár ez a kifejezés most nem pontos, konyhanövénynek nevezném, ha nem tudnám, hogy a szó egészen mást jelent.

Most mi lesz? – kérdem magamban. Leereszteni a medencét egy jegygyűrűért? De hiszen mindjárt itt vannak a csapdosók. Kellene egy hal, lenyelné a gyűrűt, kifognánk, felvágnánk a hasát, és minden megoldódna. Egy pillanatig irigykedve nézem Anna kezén a jegygyűrűt, vagyis a fél gyűrűt, hiszen a magyar nyelvben, ami páros, abból az egyik csak fél: fél szem, fél kéz, fél láb és így tovább. Anna is próbál egy-két merülést, de neki sem megy, ráadásul ő továbbra sem látja, hol van a jegygyűrű. Mégis ő menti meg a helyzetet, és hárítja el a fejünk fölül a bajt, miközben én ott tanácstalankodom a sok tonnányi kimerhetetlen vízzel körülöttem, mereven figyelve a lábam előtt a ki-kialvó csillogást. Azt kérdi, hogy nem tudnám-e felhúzni a gyűrűt valamelyik lábujjamra. Érdekes ötlet. Nem megy ugyan, de akkor próbáljak rálépni, és húzzam a kis aranykarikát a medence széle felé. Ez viszont működik szépen, egymásba kapaszkodva, csigalassúsággal araszolunk kifelé, a báros lányt határozottan leköti ez a koreográfia. Egyre kisebb a víz, a létra közelében már alig ér mellig, én leszorítom a nagylábujjammal a jegygyűrűt, Anna odacsúsztatja melléje a saját nagylábujját, amíg megérzi ő is az apró fémtárgyat, aztán a kezembe fogózva lebukik, és diadalmasan a tenyerembe teszi házasságunk szimbólumát. Nem a gyűrűsujjamra, hanem a középsőre húzom vissza, arról nem tud lecsúszni.

A tavasszal volt ötven éve, hogy meghalt Tamási Áron, de ahhoz képest, hogy mekkora – nem hivatalos – kultusza volt ezelőtt harminc-negyven esztendeje, szinte észrevétlenül múlt el az évforduló, egy-két iskolai rendezvénytől eltekintve. Akiknek torzó ez a mű, torzó az idén is, akiknek meg monumentális lehetne, azok talán mostanában Wass Albertben vagy Nyírő Józsefben keresik a nagyságot, tisztelet a kivételnek. Pedig számos tanulsággal járhat, ha ismét beleolvasunk a Tamási-féle székely pikareszkbe. Mint ahogy ideje lenne elgondolkozni azon is, hogy nem tették-e le mégis eleink egy továbbvihető és továbbírható transzszilván történet alapjait.