Rényi András: Rembrandt
Földényi F. László: A guillotine hosszú árnyéka
Interpretáció és esztétika
Hannes Böhringer: Az egyszerűség nyomában

Frédéric Gros: A gyaloglás filozófiája
Peter Handke: Kísérlet a sikerült napról
Marcel Proust: A titokzatos levélíró és más kiadatlan novellák
Peter Bojanić: Erőszak és messianizmus

Christoph Menke: Erő
Byung-Chul Han: A szép megmentése
Horst Bredekamp: Képaktus
Földényi F. László: Newton álma

Michel Foucault: A szexualitás története IV. A hús bűnvallomásai. Fordította Sujtó László. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2021, 456 oldal, 4595 Ft

A meglepő cím (mely magyar fordításban még szokatlanabb) a Foucault-i életműben váratlan fordulatot, új kutatási irányt jelez. A filozófus az elmúlt évek „görög kalandozásai” után a kora kereszténység vizsgálatába kezd, pontosabban az egyházatyák (többek közt Alexandriai Kelemen, Tertullianus, Cassianus, Aranyszájú Szent János, Szent Ágoston) írásaiban a hús új problematikáját elemzi. A könyv három nagy fejezete a keresztény nemi élet ökonómiáját vázolja fel, részletesen kitérve a szűzi lét és a házas lét kérdésére. Mindez mégsem jelent gyökeresen új kutatást, hiszen az egyes fejezetek visszautalnak a keresztény szabályrendszer antik eredetére.

Szabó Marcell: A zseb vallási karaktere. Műút Könyvek, Miskolc, 2021, 94 oldal, 2000 Ft

Minden, ami elhangzik, visszaemlékezés: a test és az agy szenvedéstörténetére, és olyan különös korrespondenciákra, mint amikor közel egy időben (1945-ben) kezelik és vizsgálják Artaud és Pound elmeállapotát, és boncolják fel Mussolini (teljesen átlagosnak ítélt) agyát.

„Fájdalommal kell fizetni az agyért” (86.), ezt Artaud-nál talán senki sem tudta jobban, akinek a rodezi elmegyógyintézetben átélt mindennapos haláltapasztalatai az elekrosokkolt emberiség passióját előlegzik. Szabó Marcell pedig (Artaud avatott tolmácsaként) hangot ad a testi fájdalomnak, ám ezt végig megőrzött neutrális hangon, személytelenül teszi.

Az ÉS könyve szeptemberben – Tolnai Ottó: Szeméremékszerek 2. Az úr pantallója. Kávézások Czipriánnal. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021, 176 oldal, 3499 Ft

„Holnap kávézunk, kérdezte Cziprián. Kávézunk, bólintottam” – hangzik el a Szeméremékszerek első kötetében, a második kötet pedig ezt az ígéretet valóra váltja. „Megyek kávézni. Szinte énekelve mondom, megyek kávézni Czipriánnal, Czipriánnal, Czipriánnal...”(16.). Így lesz a folytatás a kávézások könyve, mivel a déli kávézások (vagy néha teázások) szabályos ismétlődése adja a szöveg ritmusát. Mindeközben az elbeszélő végig kézben tartja a szöveg fonalát, mely lassan és pontosan gombolyodik, mint az élet vörös fonala, vagy úgy is mondhatnánk, hogy az elbeszélés ideje olyan szabályosan és szépen pereg le, mint homokórában a szemek. Nem véletlenül, hiszen ez az időnek vagy az emlékezetnek a regénye. Beckett egyszer Proustról azt írta, hogy Az eltűnt idő nyomában regényfolyamát csak azért tudta megírni, mert rossz volt az emlékezete. Mégis, állandóan módosuló emléktöredékekből összeálló nagy művében elénk tárta az emlékezet szerkezetét és valódi működésmódját. Beckett és Proust Tolnai számára is örök minták. Azonban ebben a regényben két emlékezőnk vagy narrátorunk is van – az író és vegyész barátja, Cziprián –, így két egymáshoz kapcsolódó emlékfolyamból bontakozik ki élettörténetük és a hely története.

Platón: Phaidón. Fordította Bárány István. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2020, 212 oldal, 3495 Ft

Az Atlantisz példaértékű „Platón összes” sorozatának új kiadványa nemcsak a gördülékeny és szép fordítás (Bárány István munkája) révén teszi valóban kortárssá ezt a filozófiai alapművet, hanem a teljesebb megértéshez a kommentárok és kísérőtanulmányok is hozzásegítenek (Máté András és Bárány István írásai). Ezekből egyrészt kibontakozik Platón etikája, mely a filozófusi tanítás és a filozófusi élet egységét hirdeti, és amelyben Szókratész példája igazolja a megismerés és az erény lényegi összekapcsolódását, a valódi belátás (phronészisz) feltételeként. Másrészt elénk tárul a platóni érvrendszer szerkezete és a dialógus kontextusa.

Wittgenstein szórványos színházi reflexióiban egyetlen drámaíró van, akinek a neve újra és újra visszatér: William Shakespeare. Az angol költőóriás műveit építész barátja, Paul Engelmann hatására kezdi el tanulmányozni. Egy 1939-es feljegyzése szerint Shakespeare „az emberi szenvedélyek táncát mutatja be”. Ugyanakkor darabjaihoz való viszonyulása erősen ambivalens. Ez érződik egy 46-os jegyzetéből: „Ha például több évszázad jelentős embereinek a Shakespeare-t csodáló megjegyzéseit hallom, nem tudom elhárítani magamtól a gyanút, hogy Shakespeare-t dicsérni hagyomány”. Vagy idézhetnénk egy 1950-es gondolatát: „Úgy érzem, mintha darabjai hatalmas vázlatok lennének, nem festmények; mintegy olyan ember keze által odavetve, aki, mondhatni, mindent megengedhet magának. És megértem én, hogy csodálják, hogy ezt akár a legmagasabb művészetnek is mondhatják, de én nem szeretem.”

Bartók Imre: Majmom, Vergilius. Műút Könyvek, Miskolc, 2020, 63 oldal, 2000 Ft

Ahogy a hangok áramlása tette univerzális tudatfolyammá Hermann Broch (bizonyos pontokon filozófiai költeménnyé váló) regényét, úgy a különböző szólamok Bartók Imre prózakölteményében is egyetlen szövegáramba olvadnak, ahol a beszélő sorsa „minden élő sorsa, de nem az én sorsom”. Kiszakadunk a térből („Brundisiumból további városok nyílnak”) és az időből (elérünk egy ember utáni, disztopikus világba). Miközben, a meghatározhatatlan hang útját követve, a kezdet és a vég felé haladunk, mintegy kifele robbanásban és befele zuhanásban, vakon tapogatódzva, a katasztrófa és az összeomlás után. Mi marad a csaknem teljes pusztulást követően? Marad egy hang, és egy utolsó (álom)kép: „hárman a szobában immár, erőre kapva jómagam, a halott Augustus, és a jövevény, majmocskám, ölében az egyetlen gondolattal”. 

Nemes Z. Márió: Ektoplazma
Varga Tünde: Határátlépők
Tolnai Ottó–Bicskei Zoltán (szerk.): Kovács Antal szobrász birkózása az anyaggal
Josef Nadj: Mnemosyne

Tolnai Ottó: Titorelli faiskolája. Forum Könyvkiadó Intézet–Ferenczy Múzeumi Centrum, Újvidék–Szentendre, 2020, 78 oldal, 3490 Ft

Milyenek Tolnai Ottó fái? Elsősorban nem fák, sokkal inkább táncoló fűszálak, hajladozó pálcikaemberek, felszálló szitakötők, madárcsontvázak, kibogozhatatlan írásjelek. Valamennyi kép csupa finom rezgés, remegés. Dante a Paradicsom egy helyén azt írja: „az a művész, aki tudja mesterségét, de gyönge keze reszket”. A remegő kéz, melyet önmaga kapcsán Tolnai is megemlít, szükségszerű alkotói állapot, termékeny hezitálás a fehér papír előtt. Ennyiben az írás nem különbözik a rajzolástól. Tolnai Ottó a fák nem-rajzolásával töltött  évek során azzá vált, ami mindig is volt: képíróvá.

Szabó Attila: Az emlékezet színpadai
Imre Zoltán: Az idegen színpadra állításai
Kérchy Vera: Médea lányai
Markus Joss, Jörg Lehmann (szerk.) : A dolgok színháza

Ketten egy új könyvről – Horváth Márk–Lovász Ádám–Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai. Ember, embertelen és ember utáni. Prae Kiadó, Budapest, 2019, 361 oldal, 3990 Ft

A poszthumanizmus változatait, miként ezt a könyv első fejezete részletesen bemutatja, a modernitás és a humanizmus emberképének radikális átalakulása hívta életre. Ezek az új gondolatirányok sem képesek teljesen felszámolni az embert vagy az emberi perspektívát, de az emberről való beszéd olyan új formáit akarják bevezetni, melyekben az ember központi, kitüntetett szerepe eltűnik. Tágabb értelemben ide tartozik a transzhumanizmus és az új materializmus is, de a kötet szerzői leginkább a kritikai poszthumanizmust emelik ki, mely a humanizmus dekonstrukcióját, egy nonantropocentrikus világnézetet, valamint a természet és a kultúra kontinuumát képviseli. Mindazonáltal a poszthumanizmusnak is megvannak a maga előképei: a posztmodern és posztstrukturalista filozófiában (Foucault, Barthes, Derrida), a lefejezett ember és közösség Bataille-i képzetében vagy a „rombolni kell”  Blanchot-i felszólításában. Ez is a transzgresszió (határátlépések és határsértések) filozófiája, mely a radikális sokféleségre, heterogenitásra és formátlanságra törekszik. Még annak árán is, hogy ez széttartó és akár (ön)ellentmondásos irányok felé vezet.

Samuel Beckett: Három dráma. Fordította Beke Zsolt, Csímár Pé­ter, Donáti Flóra Lili, Farkas Ma­riann, Filák Szilvia, Forintos Esz­ter, Füzessi Katalin, Gunyecz Lau­ra, Kállay Eszter, Kőszeghy László, Márkos Éva, Márkus Virág, Sors Mi­hály, Szakács Evelyn, Szalai Bianka, Szatmári Zsófia, Tordai Vera. Szakmai vezető Horváth Ágnes. Gondolat Kiadó, Budapest, 2019, 230 oldal, 2500 Ft

Összességében az új fordítás számos ponton felülírja és kijavítja, de teljesen nem helyettesíti a régit. Viszont a választás a két fordítás között mostantól szabad, ám hogy a döntés mennyire nem egyértelmű, azt talán a két Godot-változat első mondatai is érzékeltetik. A régit idézve: „Hiába, nem megy.” – „Magam is azt hiszem. Sokáig nem tudtam beletörődni a gondolatba, légy észnél Vladimir, mondtam, még nem próbáltál meg mindent. És elölről kezdtem a küzdelmet.” Az új fordításban: „Nincs mit tenni.” – „Lassan én is azt hiszem. Sokáig nem akartam elfogadni, mondok magamban, Vladimir, légy eszednél, még nem próbáltál meg mindent. Újra nekiveselkedtem.”

Nincs tökéletes fordítás, de talán ennek a belátásában áll a lényeg, a lehetetlen feladat kihívására született új és újabb fordítói válaszokban, a fel nem adásban, az újrakezdésben.

Marguerite Duras: Fájdalom. Fordította Forgách András. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 240 oldal, 3499 Ft

Elmondani az elmondhatatlant, a testemlékezet nyomán feltámadó fizikai kín és a lelki traumát kísérő szégyenérzet ellenére is, erre a szinte lehetetlen kísérletre vállalkozik a huszadik század két kiemelkedően fontos memoárja, melyek egymás kiegészítő, személyes vallomások: Robert Antelme és Marguerite Duras (a Jelenkor Kiadónál egy időben megjelenő) művei. Az egykori pár (1939 és 1947 között voltak házasok) fájdalomból született írásai révén a vészkorszak embertelen működését egyszerre látjuk a fogoly férfi és a rá várakozó nő szemszögéből.

Robert Antelme főműve Emberi fajtánk címmel (1972-ben, Szegő György fordításában) már megjelent, ezt dolgozta át (Csordás Gábor munkájaként) az immár Emberfaj című új kiadás. Antelme 1946–47 között írja meg regényét, a „lehetetlen beszéd” tanúságtételeként. „Alig kezdtünk mesélni, máris fulladoztunk. Nekünk magunknak is elképzelhetetlennek tűnt, amit mondani akartunk.” Azonban az „elképzelhetetlen” egyben a „legkényelmesebb szó”, mert hamis felmentést és nyugodt lelkiismeretet biztosít azoknak, akik ki akarnak térni a tanúskodás etikai parancsa elől. Antelme azonban – Primo Levihez, Tadeusz Borowskihoz, Paul Celanhoz, Jean Améryhez, Kertész Imréhez és még sokakhoz hasonlóan – nem keres felmentést, hanem megírja az „elképzelhetetlent”, a nyelv kifejezőképességét messze túllépő tapasztalatot, melynek elszenvedője volt. „Ebben a könyvben arról számolok be, amit átéltem. Borzalma nem apokaliptikus. Gandersheimban nem volt se gázkamra, se krematórium. Borzalma a sötétség, a teljes bizonytalanság, a magány, a szüntelen elnyomás, a lassú megsemmisülés volt. Harcunkat csakis az a szinte mindig magányos, elkeseredett vágy sarkallta, hogy mindvégig emberek maradjunk.

Krasznahorkai László: Min­dig Homérosznak. Magvető Könyv­kiadó, Budapest, 2019, 96 oldal, 3999 Ft

A Mindig Homérosznak nem egy kortárs Odüsszeusz útját, sokkal inkább a modern (talán skizofrén) tudat odüsszeiáját jeleníti meg. Ezért nem a menekült személye, hanem a menekült létállapot az, ami érdekes. Ez pedig nem feltételez semmilyen konkrétan megragadható fenyegetést vagy létező veszélyt, mivel egzisztenciális tény. Ezáltal az egész szövegre tekinthetünk az emberi (és nem pusztán az emberi) létezés egyfajta parabolájaként. Itt a menekülőnek, a menekülésen kívül, nincsen másik élete. Menekülése emiatt – látszólag – végtelen. Ami azt is jelenti, hogy szemben a hazafelé tartó Odüsszeusszal, számára nem létezik olyan végpont, ahova megérkezhetne. A menekülőt senki se várja, és ő sem vár semmire, még arra sem, hogy ennek az űzött állapotnak egyszer vége legyen, hiszen a megállás számára a biztos halál. Mozgásának célja ezért a céltalanság, a sehová sem tartás, annak érdekében, hogy útvonala az üldözők számára minél kiszámíthatatlanabb legyen.  A menekülés stratégiájának fő alapelvei: a helyes (vagyis az összevissza, kaotikus) sebesség és a tetszőleges irány megválasztása, a védett helyek kerülése, a tömegben való elvegyülés, a kommunikáció minimálisra korlátozása, valamint az alvástól, az evéstől és az ivástól való tartózkodás. Továbbá kerülni kell mindent, ami jó, mert az a legveszedelmesebb csapda. Bármilyen jó dolog az elkényelmesedéshez és a megálláshoz vezet, az előrelátott bukáshoz. Ha a menekülő csak egy pillanatra kiesik a szerepéből, ha csak egy másodperc töredékére megfeledkezik a stratégiájáról, máris utolérhetik.

Ulrich Alexander Boschwitz: Az utazó. Fordította Blaschtik Éva. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 284 oldal, 3499 Ft

Az utazó olvasását érdemes a kiadói utószóval kezdeni, mert a közreadó ebben az esetben  valóban kivételes feladatra vállalkozik: egy számára ismeretlen halott végakaratát kell végrehajtania.  Még konkrétabban fogalmazva, átdolgozva a kéziratot, egy idegen nevében kell beszélnie, helyette és érte kell tanúskodnia. A kihívásnak a szerkesztő tökéletesen megfelel, mivel a „talált” szöveg végső formájában sokkal több, mint egyszerű regény. Az életrajzi elemekből is táplálkozó mű magával ragadó, figyelmünket végig fenntartó kordokumentum és személyes vallomás, az egyéni és kollektív paranoia kialakulásáról, elburjánzásáról és mindent szétromboló erejéről.

Gonçalo M. Tavares: Tánckönyv. Fordította Urbán Bálint. Typotex Kiadó, Budapest, 2019, 140 oldal, 2000 Ft

A Tánckönyv, ahogy már utaltunk rá, ha tánctörténeti tradícióra nem is, de szellemtörténeti előzményekre annál inkább támaszkodik: Artaud, Mallarmé és Valéry felől értelmezhető a legtermékenyebben. Akár úgy is olvasható, mintha Artaud A színház és hasonmásában kifejtett, majd kései füzeteiben újra felbukkanó eszméinek egyfajta folytatása lenne.

Az artaud-i kegyetlen színház metafizikai jellegű, mivel hisz a szükségszerűségben, a végzet és a pusztító erők működésében. Ehhez hasonlóan, a Tánckönyv első költeményeiben úgy jelenik meg a tánc, mint „a halál koreográfiája”, vagy mint a bűnöket a középpontba állító színpadi történet, mely egyben „a Balsors és a Váratlan koreográfiája”. A kegyetlenség azonban, Artaud felfogásában, elsősorban nem öncélú erőszakot és vérontást, hanem szellemi tudatosságot és tisztánlátást jelent, vagyis az elkerülhetetlen elfogadását. Ahogy ezt a Tánckönyv pontosítja: „elfogadni a CSONTTÖRÉST, a NEURÓZIST, a Pszichopatát, a fájdalmat, elfogadni mindezt, mintha ez lenne az ÚJ gondolat, melyet a táncos bemutat”.

George Szirtes: Előhívás. For­dí­totta Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa. Corvina Kiadó, Budapest, 2019, 236 oldal, 3990 Ft

George Szirtes Előhívása (eredeti címén: The Photographer at Sixteen) számtalan, az anyáról készült, képet közöl. A könyv megírásának módszerét itt is a fényképek rendezgetése adja, ahogy az albumként összeálló könyv szükségszerűen töredékes, szerkezete is ebből következik. Ugyanakkor két kép érezhetően és reflektáltan hiányzik: az első és az utolsó. Nincs kép sem az élet végső, sem a kezdeti fázisáról. A könyvben elsőként megmutatott, utolsó portré több mint egy évvel az anya halála előtt készült (a szerző felvétele), az utolsóként szereplő, első fotón pedig az anya (Magda) két éves.  A fényképek felé fordulás a fotográfus anyának szentelt „hommage”. A fényképfelvétel mind az anya, mind a fiú számára érzékeny anyag, csak míg az anya számára az előhívás és a restaurálás, addig a fiú számára a leírás tárgya.