Kapcsolatunk meghitt, élvezetes volt, ám kizárólag a Hunyady utcára korlátozódott. Rendszeresen találkoztunk, Juli az Apostol utcából jött, ahol a szüleivel lakott, a Clark Ádámon randevúztunk, vettünk valami italt meg szendvicsrevalót, és mentünk a Hunyadyba. Volt egy kis lépcső a Fő utcából felfelé, már ott csókolóztunk. Néha gondoltam arra is, hogy mi lenne, ha feleségül venném, de aztán eltanácsoltam magamtól az ötletet.

– Csak vigyázzon vele – mondta nekem Irénke, a titkárnőm, aki, mint minden titkárnő, jól értesült volt. Mintha a titkárnők egy másik világban, a Jólértesültek Világában éltek volna. – Az apukája magas rangú belügyes. Nem is csak magas rangú, hanem – tette hozzá súgva Irénke, mintha államtitkot árult volna el – tábornok, Odze elvtárs, tábornok. – És aggodalmaskodva körülnézett, mintha attól tartana, hogy Fischer tábornok egyszer csak megjelenik az irodában, és főbe lő bennünket hazaárulásért.

– Azt hittem, újságíró – feleltem, mintha így emlékeztem volna a beadott életrajzra, amit persze nem olvastam el figyelmesen.

– Csak vigyázzon – emelte fel a mutatóujját Irénke.

Három másodperc. Egy-kettő-három. Ennyi. Mire kimondja az ember, már elmúlik. Ennyi idő. Mennyi? Semennyi, nem is vesszük észre. Tíz másodperc is semmi, nemhogy három. Egy jamaikai atléta tíz másodperc alatt lefut száz métert síkon, világbajnok lesz, mindenki őt ünnepli, felemelt ujjaival mutatja a V betűket, baromi nagy dolognak számít, pedig tulajdonképpen semmi értelme, mégis vezető hír lesz a sportrovatban, a mikróban tíz másodperc alatt megmelegszik egy pohár víz, nem is idő, az egész idő-fogalom csak az emberi fantáziában született, hogy mérni tudjuk az életünket, de nagy találmány, a történelem során minden korban és kultúrában fennmaradt. És két nap, az mennyi? Semmi.

Szóltam. Csak ezt tudom mondani. Sokféleképpen lehet szólni, dühösen, álszenten, cselesen, de én csak egyféleképpen tudok, normálisan, egyenesen, szemtől szembe, abban bízva, hogy akinek szólok, az megérti. Ezt tanultam anyától. Szenvedett tőle ő is, szenvedtem én is. Ervinnek is szóltam, többször is. Először kértem. Úgy kezdődött, hogy kértem. Kértem, hogy ne legyen olyan, mint amilyen az apám volt, mert emlékeztem azokra a jelenetekre, hiába voltam még kislány, pontosan emlékszem, hogy reszkettem, hogy megüti anyát, emlékszem arra a hangra, amikor a tenyér csattant az arcán, hallottam, hogy anya mentegeti őt a szomszédoknál. Tudtam, hogy anya egy ideig igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mintha az, hogy egy férfi bánt egy nőt, az természetes lenne. Juli, amint tizennyolc éves lett, fogta magát, becsomagolt, összetépte az egyetemi felvételi értesítőt, egy hűtőraktárban kezdett dolgozni, majd estin megpróbálja, azt mondta, és még a városból is elköltözött, hogy soha többé ne lássa apát. Én meg maradtam otthon anyával. Húszéves voltam, amikor összejöttünk Ervinnel. Menekültem hozzá? Az is lehet.

► Tian Er: A halálba tippelt ember. Elbeszélések. Fordította Mohr Ri­­chárd. Kocsis Kiadó, Budapest, 2022, 255 oldal, 3990 Ft

A címadó kisregény egy kisvárosi öregek otthonába vezet bennünket, ahol a lakók abszurditásnak látszó, de valójában nagyon is praktikus szerencsejátékot űznek, arra lehet fogadni, hogy ki fog legközelebb meghalni, miközben szórakoztató képet kapunk csak látszólag unalmas napjaikról. És nem csak ezzel múlatták az időt, volt ott más is. „Olykor túl sokat ittak, így néhány bácsi meg néni még a saját koráról is megfeledkezett. Amint összeverődve beszélgettek, hirtelen elkalandozott a figyelmük, néha viszont arra eszméltek, hogy egyszeriben két tekintet fonódik egymásba. Az első összenézés lehetett még véletlen, de másodszorra a szemek már egymásba merülnek, az arcon előbb megremeg a bőr, majd mosoly terül el rajra, mindketten pontosan értik a másikat.” Milyen nagyszerű leírása ez az öregkori vonzalomnak, amiről manapság olyan kevesen és lenézően írnak. 

hogy menjek ki hozzá Londonba. Csak egy napra. Váratlan üzenet volt, és rövid, jellemző rá. Egy mondatban a lényeg, csak semmi felesleges duma. Ilyen volt ő mindig. A repülőtéren vár a másnap esti malévnál. Régi barátok voltunk, úgy is mondhatnám, hogy régen voltunk barátok, méghozzá talán a legjobbak, még az egyetemről. Nekem nem voltak életre szóló barátságaim, mint másoknak, csak életszakaszi, kezdődtek, lángoltak, elmúltak. Carpe viam, ezt gyakran mondogattuk egymásnak, ragadd meg az utat, szerettünk latin idézeteket ismételgetni egymásnak, persze csak félkomolyan, szerettük az ilyen félkomoly dolgokat, ilyen volt a mi barátságunk. Meg hát, mi is az a barátság? Szórjuk az életben a nagy szavakat, és sokszor nem is tudjuk, hogy mit jelentenek. Érezni. Nekem ezt jelentette. Érezni valamit.

Gerevich József: Szemfényvesztő művészet. Labirintus Kiadó, Bu­da­pest, 2021, 400 oldal, 11 990 Ft

Gerevich hol mikroszkóppal, hol távcsővel figyeli a művészeket, az érdekli, milyen különleges úton jutnak el az alkotáshoz. A szerzőt ez régóta foglalkoztatja. 2016-ban a Teremtő vágyak című szöveggyűjteménye is lényegében erről szól. Annak a könyvnek a mottója is – „Minden élmény végső értelme, hogy műalkotássá legyen” (Mátrai László) – azt vetíti előre, amit most a „szemfényvesztő” fogalomban újra, még pontosabban meghatároz. 

Yu Zemin: Papírakvárium. Fordította Mohr Richárd. Kossuth Kiadó, Budapest, 2021, 493 oldal, 4500 Ft

A Papírakvárium története az 1990-es években játszódik Magyarországon, főhőse egy húszas éveiben járó kínai fiú, aki Budapesten kezd új életet. Situ Jiqing egyszerű fiatalember, érzékeny és okos, túl azon, hogy igyekszik megélni, szeretné megérteni és feldolgozni mindazt, ami körülötte történik. Ráadásul éppen akkor, a rendszerváltás turbulens éveiben, amikor mi magyarok is éppen saját azonosságtudatunk felismerésével voltunk elfoglalva. Ezért különösen érdekes ennek az átalakulásnak, a tipikusan magyar konfliktusainknak a leírása kínai szemszögből, ráadásul olyan nyers őszinteséggel, máskor komikus elemekkel, ahogyan csak egy idegen képes rácsodálkozni egy ismeretlen világra.

Nincs rohadtabb dolog, mint a múlt. Azt gondoljuk, hogy a jelen elmossa a múltat, egyszerű fizika, mint amikor a homokban a lábnyomot elmossák a tenger hullámai. Volt, nincs, ott voltam, nem maradt nyomom. Ott jártunk, elmúlt. De mindig maradnak nyomok, nagyon is maradnak, és mindig másképpen, mint ahogy emlékezünk rá, másképpen, mint ahogy szeretnénk emlékezni rá. És ez az, amit úgy nevezünk: múlt. Azt gondoljuk, hogy ismerjük, pedig tévedünk. Portofán már egy hónapja, amióta Anni meghalt, nem járt a badacsonyi házukban, nem is volt kedve idejönni, de tudta, hogy egyszer el kell jönni, benyitni, körülnézni, bezárni, aztán elmenni. Ennyi az egész.

Igen, két éve egyszer csak elege lett Pestből. Nem minden érzést lehet megmagyarázni, meg nem is kell. A felesége elhagyta, a lánya Amerikába költözött, ő ráunt a városra, a kórházi ügyeletekre, tulajdonképpen majdnem mindenre ráunt, abban reménykedett, hogy a vidéki élet felvillanyozza. Lemész vidékre?, kérdezte Szmorgó a kórház folyosóján, amikor összefutottak, és a hangsúlyban, ahogy mondta, hogy lemész, már volt valami lenézés, pedig húsz évig dolgoztak együtt, de hát a pestiek szemében a vidék, az mindig lefelé van.

Semmi sem kötötte a városhoz, és a város sem volt már olyan, amihez ő kötődött. Az ember mindig logikus magyarázatokat keres, pedig nincs mindig logikus magyarázat, és nem is kell mindig logikus magyarázatokat keresni. És máshová mi köti majd? Kötődni. Éppen olyan tétova, távoli cél, mint a boldogság, nehéz pontosan megfejteni, mit is jelent, és hogyan kell keresni. Három kis szoba, csinos konyha, szép kert, Géza bácsi hetente háromszor jön, ápolja, körülnéz, hozza a híreket a faluból, isznak egy pohár bort a verandán. Géza bácsi szeretne róla is híreket vinni a faluba, de Franknak nincsenek hírei. Jól érzi magát, ez az egyetlen hír.