(Saját erdő. Magyar film. Rendező: Kárpáti György Mór) 

Nádasnak a teremtés egészéről van mondanivalója: az ember antropológiai állandójától (alighanem az a sarokpont) a felejtés-emlékezés kérdésén át az írás értelméig, az öngyilkosság kísértésééig, az európaiság fogalmáig vagy a kapitalizmus és demokrácia történelmi kapcsolatáig. Nehéz ezekről újat mondani: alighanem igaza van Susan Sontagnak, aki arról írt, hogy „a magas művészetben a közhely a kifejezhetetlenség szerény megvallása”.

(A csendes lány. Ír film. Rendező: Colm Bairéad)

Csendes film A csendes lány. Nem csak azért, mert hősnője keveset beszél. Azért elsősorban, mert halkan szól, visszafogott, szelíd tónusban, arról, ami szavakkal elmondhatatlan. Minimalista filmnyelve, amelyben nincsenek fölösleges pillanatok, tökéletesen megfelel a mű tárgyának.

(Nyugaton a helyzet változatlan. Német–amerikai–angol film. Rendező: Edward Berger. A Netflix bemutatója.)                        

Politikai és katonai vezetők lakmároznak jóízűen, akik evés-ivás közben az állóháború folytatásáról vagy befejezéséről alkudoznak, újabb ezreket küldve az értelmetlen halálba. Az üzenet világos: míg a közkatonák meghalnak, a döntéshozók dőzsölnek. A gyengébbek kedvéért a forgatókönyvírók új véget is biggyesztettek az elbeszéléshez, amely ugyanezt sulykolja, még direktebben, ha ez egyáltalán elképzelhető. Mintha nem értették volna meg, hogy a regény egésze erről szól – didaktikus magyarázatok nélkül. Ereje abban rejlik, hogy következetesen alulnézetben marad, kizárólag az ágyútölteléknek szánt fiatalok szemszögéből ábrázolva az eseményeket.

(A Fabelman család. Amerikai film. Rendező: Steven Spielberg.)  

Spielberg, a ravasz róka pontosan tudja, tőle már ennyi is elég, elvégre bármikor képes korrekt mozidarabot előállítani, ha álmából fölkeltik, akkor is. Tisztában van vele, hogy amikor egy ilyen semmi kis sztorira kiírják, hogy Hollywood urának gyerekkorát regéli el – a siker, a Globe- és Oscar-eső garantált. Ám amennyiben elfelejtjük, kiről van szó, s úgy nézzük a Fabelman-sztorit, mint egy egyszerű amerikai srác felnövéstörténetét – meglehetősen érdektelen, harmadvonalú filmecske marad.

(Babylon. Amerikai film. Rendező: Damien Chazelle.)

Nagy hát a zűrzavar, de épp ez Chazelle filmjének tárgya: a bukást megelőző káosz, amely a szabadosság termékeny táptalaja. Azon most ne akadjunk fenn, hogy a bukás nem következett be – még ha a beszélő mozi megjelenésével fényes karrierek hullottak is alá –, ellenkezőleg: a harmincas évektől Hollywood újabb aranykora köszöntött be, friss trónkövetelőkkel. A valódi válságot nem a hang megjelenése, hanem a gazdasági krízis okozta, de erről nem esik szó a filmben.

(Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája. Mexikói film. Rendező: Alejandro González Iñárritu. A Netflix bemutatója.)

A Bardo nem csupán a két haza, kultúra és eszmény közötti ingázásról szól – ugyanolyan hangsúlyosan a fantázia, az álmok és a valóság közötti tünékeny határvonalról. „Az álmok, akárcsak a mozi, valóságosak, de nem igazak. Az idő mindkettőben képlékeny. A Bardo egy utazás krónikája a két illúzió között, amelynek határai meghatározhatatlanok” – mondta a rendező. Mintha a korai szürrealisták gondolatait olvasnánk az álom és a film rokonságáról.

(Hat hét. Magyar film. Rendező: Szakonyi Noémi Veronika.)    

Karácsonyra érkezett meg s a budapesti elővetítés után el is tűnt a mozikból egy újabb szép és komoly elsőfilm, a Hat hét, Szakonyi Noémi Veronika munkája. A cím arra a határidőre utal, ameddig az újszülöttjét örökbe adó kismamának lehetősége van visszakérni a csecsemőt. Nem tudom, jó-e a szabályozás, amelyről a film kapcsán ismét fellángoltak a viták, mert ebben az alkotók sem akarnak – helyesen – állást foglalni, a filmjük nem erről szól. Ők jó szemmel meglátták a szűkös határhelyzetben a fullasztó drámát. Az anyáét, akinek negyvenkét napja van, hogy döntsön önmaga és a gyermeke jövőjéről, s az örökbefogadókét, akik szorongva figyelik az idő múlását, rettegve, hogy a babát visszaveszik tőlük.

(A döntés. Magyar–német dokumentumfilm. Rendező: Ugrin Julianna és Vízkelety Márton.)

Kis történet ez a világnagy tragédiák árnyékában, ám kis történetből is lehet nagy film. A kulcs az érzékenység, amellyel a készítők a valóság nyers anyagából kibontják az emberi sorsot – azt, ami az igazi dokumentumfilm lényege. Ritkán látni filmet, amelynek alkotói ilyen közel tudtak jutni az alanyaikhoz, elnyerve a bizalmukat, belakni magukat a mindennapjaikba, hogy a legintimebb pillanatokat, legmélyebb kríziseket is tetten érjék.

(Veszélyes lehet a fagyi. Magyar film. Rendező: Szilágyi Fanni.)

Ikertörténet a Veszélyes lehet a fagyi, mint volt Enyedi debütáns tündérjátéka, Az én XX. századom. Ismerős dramaturgiai séma, két egypetéjű ikerlányról, akik merőben ellentétes utat járnak be. Az egyszerű szövésminta, amely a tükörjáték szabályait követi, csábítana a felszínességre, ám az egyszerűség Szilágyi filmjében erénnyé lesz: áttetszően tiszta narratív struktúrát eredményez. Lányi Zsófia mértanian megszerkesztett forgatókönyve, amely a filmidő felénél kesztyűként kifordítja a történetet, hajlékonyan játszik a kétféle nézőponttal.

(19. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál. Budapest, 2022. november 8–20.)

Az idei Verzió középpontjában Ukrajna állt. Rendben van ez így: a művészeti, tudományos, sőt, sportesemények világszerte hasonló szolidaritási gesztusokat tesznek. A Cannes-i fesztivált az idén Zelenszkij videóüzenete nyitotta meg, mert az igazi művészet, bármit mondjanak is a finnyáskodók, politizál: kiáll a szenvedők, a megnyomorítottak és megszomorítottak mellett. Ez a fajta természetes szolidaritás sehol a civilizált világon nem számítana különlegesnek – kivéve Magyarországon.

(A szomorúság háromszöge. Svéd–amerikai–angol–francia–görög film. Forgatókönyvíró-rendező: Ruben Östlund.)

Ruben Östlundnak sorban a harmadik alkotása játszódik abban a közegben, amelyről kevés mai film szól, mert megközelíthetetlennek látszik: a high society elzárt világában. Elsőként a Lavina, aztán A négyzet, s most A szomorúság háromszöge. Mindhárom díjat nyert Cannes- ban, utóbbi kettő Arany Pálmát, ami így egymás után eddig csak a legnagyobbaknak sikerült. A cannes-i fesztiválpalota vörös szőnyegén black tie-ban és nagyestélyiben parádézó úri közönség láthatóan semmit nem élvez jobban, mint az úri közönség kigúnyolását.

(Fűző. Osztrák–luxemburgi–német–francia film. Rendező-forgatókönyvíró: Marie Kreutzer.)

Vélhetnénk, a címbéli fűző a szigorú kötöttségek jelképe, de erről sincs szó: a hősnő maga erőlteti egyre szorosabbra a szörnyű ruhadarabot. Ez a mániája, s vele a beteges diétája inkább testképzavarra utal, mint az udvari etikett kényszerére. A dolog paradoxona, hogy a míder a valóságban tényleg szerepet játszhatott Erzsébet halálában: az ellene elkövetett merénylet után ezért nem vehették azonnal észre súlyos sérülését, amely késlekedésbe később belehalt. A film készítői más halált szántak neki, tökéletesen elrugaszkodva a tényektől, ami nem lenne gond, ha lenne értelme, ám nem derül ki, a költött vég mit tesz hozzá Sissi drámájához (a rákövetkező ízléstelen zárókódáról nem is beszélve).

(Bereményi kalapja. Magyar film. Rendező: Papp Gábor Zsigmond)

Bereményi csaknem összes munkája személyes élményekből táplálkozik, mégis, újabb kori irodalmunk egyik legrejtőzködőbb alkotója ő. A maga építette legendárium tarka paravánja mögé rejtőzik, lehetetlen elválasztani a valódi történéseket az elképzeltektől, az emlékeket a tényektől – a kettő játéka adja szövegeinek összetéveszthetetlen ízét. Játékos alkat, mintha folyamatosan bújócskázna. Papp Gábor Zsigmond portréfilmje ezt a Bereményit állítja elénk: a saját legendájával játszót. Meg sem kísérli, hogy a legendák mögül a szerzőt előcsalogassa, ellenkezőleg, tovább építi a Bereményi-mítoszt.

(18. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál. 2022. szept. 9–17.)

Négy magyar premiernek adott otthont Miskolc, róluk is lesz alkalom majd bővebben szólni. Közülük az Erőss Zsoltról készült Magasságok és mélységek harmonikusan illeszkedett az idei program gerincét adó ember-természet tematikába. Az elsőfilmes Szakonyi Noémi átütően tehetséges Hat hétje megérdemelten nyerte el az erős játékfilmes mezőnyben a fesztivál nagydíját.

(Elvis. Amerikai–ausztrál film. Rendező: Baz Luhrmann)

A mozgókép korának celebjeiről mozgóképet készíteni jószerivel reménytelen vállalkozás. A hangsúly az emberi drámáról óhatatlanul a színészi megjelenítésre tevődik át, ezért is válhatott ez a szubzsáner a színészközpontú Hollywood kedves gyermekévé – sztár játszik sztárt –, s emlegetnek rendre, a film minőségétől függetlenül, „Oscar-várományos alakítást” az ilyesfajta kifejezésekkel élő kritikusok.

(Ott torony volt. Víg Mihály-portré. Rendező: Kécza András.)

Nagy történet ez, megírásra vár. A százperces portréfilm mindezt nem pótolhatja, nem is célja. Az említettek mellékalakok csupán, az intim premier plán háttérfigurái, elmosódott nagytotálban. A film hőse Víg Mihály, akinek csendes, visszahúzódó alakja szinte mindig, mindenhol jelen volt, s aki nélkül ez a történet nem írható meg. A külső, a megjelenés változott, de a dalok nem: ma is ugyanolyan erővel szólnak.