(GG Tánc Eger: A hosszúhajú veszedelem, Nemzeti Táncszínház, október 4.; Badora Dance Company: Időn kívül, Müpa, október 20.)

A Badora Dance Company premierjének is van irodalmi alapanyaga, bár Barta Dóra koreográfus csak mandinerből, Osvaldo Golijov argentin komponista Falling Out of Time című kortárs zeneművén keresztül jutott el David Grossman azonos című regényéhez, mely egy gyermek elvesztése feletti gyászmunka embert próbáló folyamatát analizálja. A Liszt Ünnep keretében bemutatott táncmű (Időn kívül) azonban nem regény-, hanem zeneközpontú; tárgyának – deklaráltan – nem az elbeszélhetőt, hanem a kimondhatatlant tekinti, a fájdalmon át megnyert újrakezdés megragadásának lehetőségét.

(Góbi Rita Társulat: 2 m² – Trafó, szeptember 13.)

Kétségkívül a kisebb, szerényebb költségekkel üzemelő játszóhelyek maradhatnak leginkább talpon (aminek máris ellentmond, hogy az Artus is bezár a téli hónapokra), meg a spórolósabbak, akik jobban tudják racionalizálni a működésüket, de gyakorlatilag senki nincs védett pozícióban, a teljes szektort körbelengi a bizonytalanság. Ami nagyjából előre is vetíti, hogy a trend, ami eddig is a kis létszámú és minimál produkciók felé terelte a koreográfusokat (felfogni is nehéz, hogy lesz generáció, amely – ha tehetséges is – nem dolgozik nagy színpadon és sok táncossal), nemhogy megváltozni nem fog, de vélhetően még fel is erősödik. Feltéve, ha lesz hol játszani.

(Sziget Fesztivál, Fidelio Színházi és Táncplacc)

Mindkét részvételi produkciónak alapeleme az improvizáció és a spontaneitás, még ha jól körülhatárolt keretek szabnak is neki határt. A Willany Leó Improvizációs Táncszínháznál már ilyen laza keretek sincsenek, az egyedüli iránymutató: a színpadon élőben improvizáló zenészek. A Grecsó Zoltán művészeti vezette fiatal táncosokból álló társulat, ezúttal öt előadó, ebben az inspiratív hangzó környezetben, szigorúan önmagára és egymásra hagyatkozva hoz létre a semmiből valamit. Aztán hogy ez a valami betalál-e, s ha betalál, „kit hogyan talál meg” a közönség soraiban, az már a befogadó nyitottságán (is) múlik.

(Dresden Frankfurt Dance Company: Hollow Bones – Budapest Táncfesztivál, Nemzeti Táncszínház)

Godani két szálat sodor egybe a koreográfiában: a szürreális (futurisztikus?) jelenetfragmentumokkal teli sötét képi világot, valamint a táncot, és ezeket még szembe is állítja egymással, vagy ha nem is szembeállítja, de ütközteti őket, hogy meséljen velük és általuk: hova jutottunk mi, együtt, közösen mint emberiség (és mitől kéne szabadulnunk), illetve – metaforikusan használva a táncot e fogalmak élményszerű megragadásához – mit jelent az élet, a szabadság, a jövő.

(Imre Zoltán Program – Lukács Levente: A hosszútávfutó magányossága – Trafó, Tóth Laura: Follia – Trafó, Szeri Viktor: fatigue – MU Színház)

Nehéz akárcsak egyetlen közös külső formai jegyet is felfedezni a megszólalások között, annál könnyebb viszont rámutatni arra a belső kohéziós erőre, ami összeköti őket (az utóbbi három premiert, Lukács Levente, Tóth Laura és Szeri Viktor munkáját mindenképp) – ez pedig a személyesség. Az előző koreográfusgenerációk számára a forma volt a szent, az ént, a személyest, annak lelki és egyéb vetületeivel együtt általában mereven eltartották a munkájuktól. Vagy ha mélyre fúrtak is magukban, azt a forma kontrollján keresztül tették. A mostani huszon- és harmincévesek többségének a forma már másodlagos – a személyesség, az önhitel, az élveboncolás az első.

Nem titok, orosz és ukrán táncosok a Magyar Nemzeti Balettben (a kartáncosoktól a principálokig) és a győri társulatban is szerepelnek, és bár egyik együttesnek sem lenne félnivalója, egyelőre mindkét intézmény spórol a szolidaritással. Ami azért sem lep meg, mert tapasztalatból tudom, a magyar táncszakma sosem a kiállásáról és az együttérzéséről, sokkal inkább a némaságáról vagy a maszatolásáról volt híres, ennél jóval kisebb volumenű kérdésekben is.

(Jenna Jalonen – SUB.LAB.PRO The Ensemble Program: Ring / Trafó)

Hét fiatal nő – tetőtől talpig maszkulin szettben: nyakig gombolt, hosszú ujjú fehér ing, szürke nadrág, fekete tánccipő – cifrázza, egyre csak cifrázza a kezdő mozgásképletet. Hozzátesz és elvesz, tágítja és szűkíti kört, egybekapaszkodik és elenged, szaporáz és lassít; járja puhán, járja kopogósan, járja mindenhogyan, de legfőképpen ritmusra járja. Lényegtelen, hogy karikázó vagy kóló, vagy annak átirata, amit látunk. Nincs jelentősége, hogy magyar, szerb vagy hottentotta a felhasznált lépés- és mozgásanyag. Nem perdöntő, hogy melyik tájegység, milyen dialektika – csak a konstrukció, a feszes, pattogós, fegyelmezett konstrukció, és a tiszta, lecsupaszított, körítésmentes mozgásanyag monoton lüktetése számít. 

(Mozgásban – A Budapest Tánciskola kiállítása a Budapest Galériában)

Bőven van itt csemegéznivaló egy szakmabelinek, kezdve Koncz Zsuzsa (nem a fotós, az énekes) Jane Fonda-féle aerobicvideójával, amit Angelusék szíves rendelkezésére bocsátott, az első Új Tánc Versenyen győztes Nagy József (Josef Nadj) jelentkezési lapján át (100 Ft volt a nevezési díj, és kazettás magnóról szólt a zene) a Fodor Antal-féle levélig, amelyben a neves egyetemi tanár, koreográfus simán kukába hajította (volna) Angelus kortárstánc-oktatási tervezetét azzal a felkiáltással, hogy elég nekünk a modern tánc is. Az azonban kérdés, mi ragadja meg ebből a kiállításból a nem szakmai érdeklődőt, és mit von le következtetésképp a látottakból.

(Közép-Európa Táncszínház: Set Your Mind Free; Mészáros Máté: Fény által – Trafó)

A nemzetközi porondon gyakori vendég, szlovák–belga Anton Lachky koreografálta Set Your Mind Free – mely egy (tervezett) trilógia második része – tipikus Z-generációs darab. Dúl benne a képiség, a vágások merészek, kiváló dramaturgiai érzékkel sorjáznak a legkülönfélébb impulzusok, nyer teret az abszurd, lobbannak lángra a gyakran extremitásig hajszolt érzelmek.

(Ladányi Andrea: Divided Time – Nemzeti Táncszínház, október 1.)

Ladányi generációknak tanította meg győri balettes indulásától fogva akár idehaza, akár külföldön (Finnország, USA, Spanyolország stb.), társulati tagként, szabadúszóként vagy később saját együttese, a LA Dance Company élén, mit jelent a magas színtű technikai tudással párosuló szakmai maximalizmus és szuggesztív előadói jelenlét – s az ábra szerint taníthatná még ma is. Ladányi ezúttal azonban nemcsak magának kér helyet a színpadon, hanem azoknak a meghatározó férfi alkotóknak és táncosoknak is, szám szerint hatnak (az előadás zenei szerkesztéséért felelős, de aktorként is közreműködő Borlaival együtt hétnek), akikhez valamiért – és ez személyenként változó – erős szakmai kötelékek fűzik vagy fűzték a pályája során.

(Bodhi Project: Chorus Line – SÍN Kulturális Központ, Hodworks: Amber – Trafó)

A Chorus Line ugyanúgy hatszereplős, mint a szeptemberben a Trafóban Hód saját társulatával, a Hodworksszel bemutatott Amber. Koncepciójában mégis ég és föld a kettő. Mi történik akkor, ha Hód megvonja magától alkotói eszköztárának legjavát,  csak befelé figyel, és erre a kifejezetten egy célra összpontosított figyelemre kéri a táncosait is? Mi történik akkor, ha Hód lemegy már-már puritánba? Nincsenek idézőjelek, hivatkozások, utalások, intertextualitás, nincs irónia, (ön)reflexió, v-effekt, közönséggel való interakció – nincs semmi, ami eddig koreográfiai vízióinak erősségét adta.

(Badora Társulat: Kingdom – Nemzeti Táncszínház, május 31.)  

Barta, aki a Kecskeméti City Balett vezetője is, és ezt sok év tapasztalata mondatja velem: a budapesti társulatával jár be merészebb utakat. Kecskeméten népnevel, táncmegszerettet, a Badorával inkább kísérletezik. A Kingdom is ezt látszik igazolni. Egyén és tömeg, rész és egész, személyes energiák és a csoportdinamika lüktető kölcsönhatásaira fókuszál Barta – és társkoreográfusa: Szőllősi Krisztina – koreográfiája, ahol éppúgy követelhet bárki kitüntető figyelmet magának az előadók közül, mint lehet egyszerű láncszem egy nem közösségként funkcionáló csoport elvont társasjátékában.

(Magyar Nemzeti Balett: Tűzmadarak; Győri Balett: GisL – online bemutatók) 

Velekei László, a győri GisL, és Venekei Marianna (Magyar Nemzeti Balett), a Tűzmadarak koreográfusa erre egymástól szögesen eltérő válaszokat ad. Velekei eldobja Adolphe Adam muzsikáját, és a hegedűvirtuóz Lajkó Félixszel újat írat, de sűrítéssel és szerepelhagyásokkal hű marad Théophile Gautier bő másfél évszázados librettójához, Venekei Marianna ellenben a szövegkönyvet veti sutba és ragaszkodik Sztravinszkij zenéjéhez, kettejük munkájában és hozzáállásában csupán egyvalami közös: modern színpadképre cserélik az eredeti szüzsé mesevilágkulisszáit.

(Rambert: Rooms – online bemutató, április 9.) 

Strømgren nem kispályás alkotó: a koreográfusság mellett drámaíró (25 mű!), opera- és színházrendező, bábművész, filmes, díszlettervező, akinek 150 színpadi munkáját eddig a világ 63 országban mutatták be, de van saját társulata (nem kicsi repertoárral), sőt a futball művészetéről szóló beavató (?) táncelőadása is (A dance tribute to the art of football), amiről, ha nálunk bizonyos felső politikai körökben értesülést szereznének, egy országos turné tuti garantált lenne. A viccet félretéve: Strømgren alkotói sokrétűsége, polihisztori hajlama messziről mutatja magát az előadásból. A darab erőssége ugyanis pont a kevert nyelv, a komplex színházi-filmes-koreografikus rendezői logika, az összművészetiség. 

(Sasha Waltz & Guests: In C / online bemutató, megtekinthető a társulat Facebook-oldalán április 4-ig.)

Waltz mintha visszarepülne az időben, és az amerikai Judson-csoport vagy még inkább a szintén amerikai Lucinda Childs és társai (kései) követőjévé szegődne ezzel a darabbal, és persze nemcsak azért, mert minimalista zeneműre komponál (bár 1964-ben, amikor a legendás címadó Terry Riley-szerzemény született, még nem volt használatban ez a zenei fogalom), hanem mert stílusában, struktúrájában, hangulatában is sokban kapcsolódik azokhoz az akkor forradalminak számító eszmékhez, amelyek a „táncot önmagában mint testi-fizikai, tér-idő valóságot szemlélték és értelmezték” (Fuchs).

(Nagy József–Miquel Barceló: Paso doble – #e-néző, Trafó, január 29.)

Van valami egészen heroikus, a fizikalitást a maga nyers valóságában is felmutatni igyekvő erődemonstráció abban az önként vállalt küzdelemben, amit Nagy és Barceló celebrál. A lét anyagszerűségével való szembenézés és a szembenézés kiváltotta roppant energiák. Hogy egyszer birokra kell kelni ezzel a földdel, máskor meg simul, barátkozik, majd végleg befogad.

A színpad felől nézve hátrány, hogy nincs jelen idejűség, és nincs nézőkkel való interakció, amit sem a helyszínválasztás, sem a kameramozgás, sem a vágástechnika, sem semmilyen más speciális műfaji vagy rendezői bravúr nem pótol. A jó táncfilm mégsem a hiányról, hanem az új mediális közeg által hozzáadott értékről szól, ami viszont a színpad számára utolérhetetlen.

(Akkor és most – online sorozat a Magyar Állami Népi Együttes közösségi oldalán)

Hogy beszédtéma volt Európában anno a „magyar iskola” (Tímár, Kricskovics, Novák, Szigeti, Györgyfalvay)? Beszédtéma volt, de hát az is a hetvenes évek, kérem. Ami ma van, puszta vegetáció, az amatőr néptáncmozgalom fénykorában bevezetett újítások újracsomagolásával, vagy, ami még ennél is rosszabb, az ötvenes évekkel a NER köntösében, ha például az id. Zsuráfszky vezette Magyar Nemzeti Táncegyüttes repertoárjára nézek.

(Feledi Project: Metamorfózis és Fehér Ferenc: Tofu P. Potter – Nemzeti Táncszínház)

Feledi tíz éve készít koreográfiákat, a Nemzeti Táncszínház legtöbbet foglalkoztatott fiatal koreográfusa, akit sokan a jövő nagy ígéretének tartanak. Vele ellentétben a nemzetközi porondon jelentős karriert befutó Fehér Ferencet nem hordozza tenyerén a magyar táncszakma, talán már el is felejtették, hogy kicsoda. Ki ő és mit tud. Merthogy valamit nagyon tud, az tagadhatatlan, nem (csak) másról, nem (csak) a világról, hanem elsősorban önmagáról. Az önátadás, az önmegmutatás képességéről, arról az ösztönös és vadzseni énről, aki sorozatosan felülkerekedik a civil életben oly szemérmesen visszahúzódó Fehéren, amikor színpadra lép.

Nyilván vannak jó praxisok, befogadó közegek, egészséges oktató-növendék viszonyok, nem vitatom. Kár lenne a fentiekből általánosítani. De hogy a rendszer hibát jelez és a balettoktatásban paradigmaváltásra van szükség, nem lehet kérdés egy percig sem.