Naplók mikrokozmosza
Ketten egy új könyvről - Ungvári Tamás: Felperzselt ország. Sorsfordító évek emlékiratai. Scolar Kiadó, Budapest, 2016. 295 oldal, 3750 Ft
A könyv különössége: megmutatja a szellemek, az irodalom belső harcát, ahogyan az írók viaskodnak egymással. Az egyik térfélen például Németh László vagy Szabó Lőrinc – nem gonosz lelkek –, akik, ki tudja, miféle lélektani mélységből szólnak. A másikon például József Attila vagy Fejtő Ferenc, ők a tisztánlátók, amit azért is csodálhatunk, mert mintha visszatekintve látták volna a jelent; észrevették azt, amibe sokan belebonyolódtak. És ott vannak a töprengő alkatok, akiknek indítékait, lelki labirintusait még ma sem értjük meg egészen. „Illyés Gyula – olvassuk – a magyarság meghatározásában nem kerülte el a kor csapdáit”. Mintha a „kor csapdái” csak úgy lettek volna, és nem emberek, például írók állították volna, köztük maga Illyés is.
Olimpiák 1936-ban: Berlin és Barcelona
Amikor 1936. augusztus 1-jén a Harmadik Birodalom fővárosában megkezdődtek a XI. nyári olimpiai játékok, Barcelonában az alternatív munkásolimpiát – a Franco tábornok által a köztársaság ellen indított puccs, illetve a polgárháború kitörése miatt – már két hete lefújták. Ahogy Berlinben véget értek a versenyek, az olimpiai falu lett a spanyol köztársaságiak ellen bevetett Condor-légió főhadiszállása, innen indultak a harci repülők 1937. április 26-án Guernica bombázására is. A Nyílt Társadalom Archívum (OSA) Rajk László által rendezett kiállítása egykori fotók, filmek, híradórészletek segítségével, a barcelonai munkásolimpia szemszögéből mutatja be ezt a két párhuzamosan létezett, ám ütköző szellemiségű világot.
„Eléggé kihozott a sodromból”
Rosenberg Ervin Svédországban él, műfordító és irodalmár. Ott az ő munkája eredményeképp ismerték meg Kertész Imrét. Évtizedekig gimnáziumi tanár volt, nyelveket tanított. Olyan ember, aki nem temetkezik bele tudományába, hanem azt is meglátja, ami „csak” a hétköznapi élet része. Ha valami bosszantja, fölháborodik, ahogyan sok évtizeddel ezelőtt kollégája, Bálint György tette. Ilyenkor meg is írja véleményét, aminek a hivatalosságok nem örülnek.
„A fecnik, levelek is érdekesek”
Hetven esztendővel Bartók Béla New Yorkban bekövetkezett halála után (1945. szeptember 26.), miután művei túlnyomó többségének szerzői jogai fölszabadultak, az Editio Musica Budapest és a müncheni Henle Verlag elhatározta, hogy – negyvennyolc kötetben – közösen megjelenteti műveinek kritikai összkiadását. E hatalmas, sok-sok évig tartó munkát főszerkesztőként az MTA Zenetudományi Intézete Bartók Archívumának vezetője, Vikárius László irányítja.
„Kurtágnál oda-vissza megy a játék”
Modern zeneszerzőnek mondják, pedig valószínűleg időtlen. Meglehet, zenéje olykor szokatlan, de csak ha kényelmünk vagy lustaságunk nem enged közel hozzá. Kurtág februárban volt kilencvenéves. Születésnapi koncertjén nagy zavarban fogadta az ovációt, nem ezért ment ugyanis oda, hanem a zenéért. Halász Péter zenetörténész, a Zenetudományi Intézet kutatója évtizedek óta vizsgálja életművét.
A fölháborodó filozófus
De az ő baloldalisága mintha mégis örök és megváltoztathatatlan pont lett volna. Persze, változtat rajta; kiábrándul a marxizmusból, amelybe mint valami csapdába esett, sokáig arról is alaposan meg volt győződve, hogy a marxizmus az oka a baloldali diktatúrának. És azután ezt a Glucksmannt egyre gyakrabban vonzza a gyakorlat. Már nem elégszik meg a gondolkodással, már nem vonzza csak a szavak birodalma, ennél sokkal többet akar. Mindig ott lenni a fronton, ahogyan a szülei is állandóan ott voltak. Hajtja valami, ezért ment el Csecsenföldre, ott akart lenni a baj közepén. De cselekedetében semmi hősködés, semmi vagányság. Titokban ment, senkinek sem szólt, mert nem az a fontos, hogy mindenki értesüljön a párizsi értelmiségi nagy túrájáról, hanem hogy ott legyen, mert föl van háborodva a világ dolgain. S mint egy csínytevő, folyton ellenáll, dolgozik az igazságért. 2000-ben Moszkvába utazik, hogy részt vegyen egy nemzetközi konferencián. Glucksmann ott szót kér, és azt javasolja a tanácskozásnak, hogy a csecsen nép harcosainak tiszteletére egy percig némán álljanak; a putyini Oroszország vezérkari tisztjei hüledeznek, csodálkoznak e szemtelenségen, de nem lehet megtagadni a kérést. Ő pedig rezzenéstelen arccal kivárja az egy percet, senki sem merészeli megtörni a csöndet. Ez Glucksmann, a lázadó, és aki mindig kiáll a szegények vagy rossz sorsúak mellett.
„...örömüket fejezik ki, hogy elvitték a zsidókat...”
volna Németország Szovjetunió elleni hadjáratához, hogy legyen hová kitelepítenie a nemkívánatos zsidókat, de tény, hogy amikor a hadba lépésünk bizonyossá vált, egyúttal elérhető közelségbe került az is, amire 1920 óta vártak: már volt hová kitelepíteni a nemkívánatos „galíciáner” zsidókat.”
A huszadik század migránshullámai Magyarországon
„Minden háború óhatatlanul kényszermigrációval, népességmozgással jár. Menekülnek a front, a nyomorúság, az ellenség elől, és a háborúval együtt járó határmódosítások nyomán az állami alkalmazottak etnikai, vallási, ideológiai, politikai okok miatt tömegesen veszítik el állásukat, munkahelyüket. És menekülnek az emberek a városokból vidékre, azután vissza a városba vagy külföldre.”
Négykezes Camus-re
Mostanában mintha az újrafordítások korszakát élnénk. A régi – és sokáig bevált –, magyarul megjelent Shakespeare-drámák, Proust-kötetek, az Ulysses, a Zabhegyező után most Albert Camus Közönyének új magyar fordítása készült el Az idegen címmel, ez Ádám Péter és Kiss Kornélia munkája (a mű első részét már közölte a Nagyvilág, a második részt szeptembertől fogja közölni). Míg az eredeti művek változatlan alakjukban élnek tovább évtizedeken, sőt évszázadokon át, a magyar – és más nyelvű – fordítások változnak, újabbak, „korszerűbbek” lesznek. Camus 1942‑ben megjelent regényének ma már például négy angol fordítása létezik. Miért van szükség az újrafordításokra, mikor az olvasók „megszokták” a régieket?
Eltűnt emlékezet
A XX. század, ez a szegény modern század kivált részesült az emberből. Két világháború, benne hatalmas népirtásokkal, melyek a másik szenvedésén kívül csak arra jók, hogy a torz lélek gyönyörködjék. A képzelet pedig káprázatos.
„Az eltűnt zsidó lelkek keresői”
Serge Klarsfeldet és feleségét sokan „nácivadásznak” tartják Franciaországban, mert több egykori SS-tagot is börtönbe juttatott. Különös pár: a férfi apja Auschwitzban halt meg, Beate egy volt Wehrmacht-tiszt lánya, elszánt politikai aktivista, aki 1968-ban megpofozta és lemondásra szólította fel a nyugatnémet kancellárt, Kurt Georg Kiesingert náci múltja miatt. „Azért pofoztam meg, hogy tudassam a világgal, vannak még németek, akik nem tűrik ezt a szégyent” – mondta. A házaspár 1979-ben megalapította a Franciaországi Zsidó Deportáltak Fiai és Lányai nevű társaságot, hogy életben tartsa az elpusztítottak emlékét. Közös emlékiratuk nemrégen jelent meg.
A föl-földobott múlt
Megint a múlt tört föl – lehet, hogy mindig is ilyen volt a történelem? A korok, ha egyáltalán vannak jól kivehető egymásutánok, a múlttól szenvednek; viselik súlyát, és az már csak a világ menetétől függ, mekkora súlyt kell cipelniük a később jövőknek. A mai világunk is épp elég terhet készít elő a még nem élőknek, úgy látszik, nem tanul abból, hogy maga is a XX. századtól szenved.
„Amikor egy kócos, szakállas csávó tvisztel, az megfog”
Még csak néhány éve működik, máris történelem. Magában hordoz egy évszázadot. A Fortepan szeretni való, avítt miliő, de mégiscsak létezett nosztalgikus élet, lassú világ, ezért szeretünk elveszni benne. Építői közösségi archívumot teremtettek, ahová mindenki beviheti saját vagy talált múltját. Egyik alapítója, Tamási Miklós, ez a lendületes széplélek (Schöngeist, ahogyan a fényképeken mondhatták) ide gyűjti a XX. századot. Zűrös század volt, de vannak szép arcai is.
„A fizika törvényeit nem tudom megváltoztatni”
Képzőművész, de művei nem festmények, nem szobrok, viszont közülük sok működik. Mögöttük fizika áll, törvényeket mutatnak meg. Az az érzésünk, hogy alkotójuk nem ihletre vár, hanem hosszasan töpreng a maga kitalálta feladványokon, hogy azután kiállítsa a lehetetlent. Műveiben korábban ismeretlen fények, forgások, lebegő papírlabdák, átalakuló formák jelentek meg. Olyan képzőművész, aki lelkében fizikus is. Egyik művét megvásárolni készül a legnagyobb európai modern művészeti gyűjteményt magáénak tudó párizsi Pompidou Központ. Csörgő Attila most Lengyelországban él.
„Ma simán elvagyok íróként”
Regényeinek jó részében szánalomra méltó, ám méltósággal teli emberek élnek. Művei többnyire komorak, sokszor esik bennük az eső, ritkán süt a nap, és hideg is van; ahogyan ma mondják, „lepattant” világ. Írásai a föld kevés helyén játszódnak, mégis sok millió emberről szólnak, akik – sorsuk miatt is – tiszteletet érdemelnek. Alighanem ezért is forgatott több művéből filmet Tarr Béla, és Krasznahorkai sok forgatókönyvet írt neki. Világjáró, különösen szívesen fordul meg a keleti féltekén. Hatvanéves lett januárban, ebből az alkalomból a Szépművészeti Múzeumban olvasta föl reneszánszbéli művét.
„Csak újságíró vagyok”
Bernard Pivot arcát egész Franciaország jól ismeri, hiszen csaknem harminc évig vezetett televíziós könyves, irodalmi és kulturális műsorokat. Megtalálta azt a hangot, amelyen írókat, tudósokat tud megszólítani, és amelyet a nézők értenek és szeretnek. Újságírónak mondja magát, ezért volt nagy meglepetés, amikor januárban Edmonde Charles-Roux, a tekintélyes íródáma, a Goncourt Akadémia előző elnöke őt jelölte utódjának, hiszen egészen addig csak író töltötte be ezt a posztot. Pivot 1994 óta tagja a Goncourt-díjat, a legnevesebb francia irodalmi elismerést odaítélő társaságnak.
„Az emberiség ritka erkölcsi győzelme”
A közelmúltban Robert Badinter megrendítő följegyzést adott át közlésre a Le Monde-nak: az utolsó franciaországi kivégzés szubjektív leírását 1977-ből, egy marseille-i bírónőtől. Az egykori ügyvéd, politikus, igazságügy-miniszter, Alkotmánytanács-elnök annak idején azok közé tartozott, akik a halálbüntetés eltörléséért harcoltak: hogy váljon puszta relikviává a guillotine, a francia forradalom e borzalmas jelképe.
„A demokráciához kultúra kell”
Ronald Dworkin (1931–2013) a huszadik század egyik legjelentősebb jogi és politikai gondolkodója 2007-ben, magyarországi látogatása idején adott interjút munkatársunknak, ebből olvasható alább egy részlet. (2011-ben a Közép-európai Egyetemen tartott előadását az ÉS 2013/8. száma közölte.) Ezt követően Guido Calabresi, Dworkin egyik legközelebbi barátja, az Egyesült Államok második kerületi fellebbviteli bíróságának bírája – mint gyakorló jogász – magyarázza néhai barátja nézeteit és elveit.
Kényszerhallgatás
Valami baj lehet a civilizációjukra oly büszke európaiakkal. Hajlamosak azt gondolni, hogy az ő kultúrájuk – Goethe, Proust vagy Dante – a messzi emelkedettségben lakozik, a szellem fönségeiben; ők a fehérek közt európaiak. Van egy ország Afrika tetején, amely a modern időkben a lelkében kettős életet visz, akárcsak azok az emberek, akik saját történelmüktől kétféle világot kaptak. Akik egyszerre két körbe is tartoznak, két néphez, két nyelvhez, s akiket a türelmetlen világ sokszor színvallásra kényszerít. Vagyis arra, hogy dobják el egyik énjüket, különben megbélyegzés, kirekesztés, összeírás lesz a sorsuk. S ahogyan – mai elnevezéssel – a kettős identitásúak számára is sokszor vívódást jelent a kétféleség, a hasonló országok is olykor nehezen birkóznak meg ezzel.
