Péter Nádas: Almanach. For­dí­totta Marc Martin, Phébus Kiadó, Paris, 2019, 336 oldal, 22 €

Arra számítunk, hogy ama elegáns növénygyűjtemények egy darabjával találkozunk, amelyekben az írók megfigyeléseket, gondolatokat, ízeket szoktak összegyűjteni; ezeket az olvasó szívesen veti egybe saját tapasztalataival. De az Évkönyv egészen más, még ha bizonyos értelemben ez is engedelmeskedik a műfaj szabályainak. Benne vannak a munkák és napok; a meg nem érkező tél, a kert ápolása, a fukszia dugványa, a kaszálás – oly nehéz – művészete, a kerti gép vásárlása, beszélgetés a szomszéddal. [...] A szabadságról és a hatalomról, a behódolásról szóló feltárás a legkeményebb oldalak forrásául szolgál. Nádas Péter a nyolcvanas évek végének fordulóján ír. Magyarországról 1989 novembere előtt kezdett fölemelkedni a vasfüggöny. Az események nem jelennek meg, de természetesen inspirálják azt a filozófiát, amely kitérőket tesz Titus Livius és a római birodalom felé. A legkonkrétabb, legregényszerűbb részek fölidézik az író emlékeit, a gyermekkorát, „a kommunista terror” alatti szerelmeit. Sőt, a mű elején az évkönyv elindításához nyilvánvalóan azért nyit új füzetet, hogy „hozzáférjen az emlékeihez”, és nem azért, mert az az „utolsó, képzeletbeli menedék”. [...] Az, ami az emberek között történik – akik megismerkednek és találkoznak –, foglalkoztatja a regényírót. Ám az is nehéz, hogy leírja azokat a szálakat, amelyek közte és egy ismeretlen között szövődnek.

(Claire Devarrieux: Nádas Péter szabad alakzatokban. Libération, 2019. május 17.)

Gazdaságtörténészként dolgozott, de ezt a tudományt szerinte nem nagyon becsülték Amerikában. Ezért ment hosszú időre Németországba. A gazdaságot nem számok halmazaként látja, hanem inkább olyan világfolyamként, amely hatással van az emberi élet minden területére, a hosszára, sőt az ember magasságára is. Ma Amerikában élő nyugdíjas, de le nem venné a szemét az ottani gazdaságról, amely „még sok problémát fog okozni az emberiségnek”. Nemrégiben a Magyar Tudományos Akadémián előadást tartott A trumpizmus diadalának gazdaságtörténete címmel. Vérbeli pesszimista, bár a szavaiból az derül ki, hogy erre alapos oka van, talán azért, mert átlátja a világot.

1933-ban Vámbéry Rusztem, a művelt, okos és szabadkőműves büntetőjogász egyszer csak írt egy tanulmányt a Századunk című folyóiratba (amelynek egyik szerkesztője is volt), azzal az egyszerű címmel: Hazugság. Korát annyira áthatotta, átjárta a hazugság, hogy alighanem úgy érezte: védőbeszédet kell tartania az igazság mellett. Mert vannak korszakok, amelyek erősebben, kitartóbban hazudnak, mint mások, aszerint, hogy politikai vezetőik mennyire félnek. A valóság ugyanis sokszor félelmetes, kell hát egy másik valóság, egy hazug, amely megvéd a világ kellemetlenségeitől. Hazugság nélkül persze nem lehet élni, de elveszett az, aki arra teszi föl az egész életét. Vámbéry Rusztem alaposan áttanulmányozta a hazugság birodalmát, és minthogy az emberi lélek néhány század alatt szinte semmit sem változik, az ő tükre a mi tükrünk is. Történelmi áttekintés ad, egészen addig megy vissza, ameddig a múltunk ködbe vész; Rudolf Jhering jogtudóst és filozófust idézi – kételkedve –, aki úgy vélte, hogy az ember eredetileg hazug volt.

Borgos Anna: Holnaplányok. Nők a pszichoanalízis budapesti iskolájában. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2018, 311 oldal, 3490 Ft

Női tabló ez, rajta sok-sok energikus, okos, művelt asszonnyal, és e tablót nézegetve-olvasva megint csak rájövünk arra, hogy mennyire pazarló ez az ország. Mert a „holnaplányok” jó része arra kényszerült, hogy elmenjen innen, miközben naplókat, memoárokat írnak, mintha a későbbi nemzedékeknek dolgoznának. A portrékon át megmutatkozik a korszak szellemi világának egy kicsi, de nagyon fontos része. Ez a könyv fölfedezi a lelkek hálóját, azt, hogy ki kinek volt a tanítványa, a pártfogoltja és hogy ki kit analizált. Az embernek az az érzése, mintha az összes pszichoanalitikus ugyanabban a családban élt volna. És mindez nem csak Budapesten és Magyarországon, hanem az egész világon. Arról persze már a történelem tehet, hogy ezt a termékeny és élénk magyarországi elmeközpontot szétrobbantotta, mert emigrálni kényszerített csaknem mindenkit, akit a lélek működése érdekelt, és ezt az érdeklődést tartotta a foglalkozásának is.

Minden hangszer érzékeny, de az orgona, ez a leghatalmasabb instrumentum különösen. Egy orgonának már a szerkezete is műalkotás. A hangszerek királynőjének mondják, de a Zeneakadémia orgonája évtizedeken át a hangszerek mostohagyereke volt. Az eredetit a Voit & Söhne cég építette, még a ragyogó szecessziós épülettel egy időben; a ház és a hangszer egy test, egy lélek volt. Mígnem a hatvanas években egy új Walcker-orgona került a helyére, a régi sípjainak egy részét vidékre vitték. Most majdnem egy évtizedes munkával visszahozták a múltat: rekonstruálták az eredeti, több mint százéves hangszert. Épülettest és hangszerlélek megint egymásra talált. A munkálatok szakmai vezetője, Szabó Balázs orgonaművész és hangszerének elhivatott szakértője.

Valaha hivatalos kultusza volt, ma már csak a szívekben hódít. Inkább, mint Ady Endre. Talán az egyetlen olyan költőnk, akit kamaszok maguktól is olvasnak, és megrendülnek tőle. Mert József Attilának az élete is megrendítő. Ám kevésbé ismert a teoretikus gondoldó világa, amely most csaknem másfél ezer oldalon tárul elénk – szinte kimeríthetetlenül – kritikai kiadásban. Tverdota György irodalomtörténész ma a költő egyik legalaposabb ismerője.

A prágai tavaszt, a szocialista világrend pompás felvillanását kissé elfeledte az utókor. Alexander Dubček, a Csehszlovák Kommunista Párt első titkára 1968-ban „emberarcú szocializmust” akart, reformokkal, valódi demokráciával. A „Brezsnyev-doktrína” ezt nem tűrhette, és a szocializmus védelmében Lengyelország, Magyarország, Bulgária és a Német Demokratikus Köztársaság támogatásával augusztus 21-én elindultak a tankok Prága felé, hogy szétzúzzák ezt a kezdődő és parányi szabadságot is. A Szabad Európa Rádió percről percre adott hírt a fejleményekről; e híradásokból lett az a 4000 oldalas gyűjtemény, amelyet az 50. évfordulóra a Nyílt Társadalom Archívum (OSA) – az akkori események szerint tényleg percről percre – közzétett. László-Herbert Márk és Mink András történész, az OSA munkatársa e történetnek jó ismerője.

Theodor W. Adorno: Mahler. Egy zenei fiziognómia. Fordította Weiss János. Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 2018, 207 oldal, 3490 Ft

Ez a könyv – mint Adorno minden műve – végtelenül kreatív; elemzésében ott van a saját személyisége, filozófiája. Az a szemlélet, amely más és új gondolatokat hozott a Frankfurti Iskola friss levegőjéből. Mintha nem is mindig Mahlerről és a zenéjéről akarna írni; meglehet, ő csak ürügy arra, hogy a saját szimfóniáját előadhassa. Mindez pompás szellemi akrobatamutatvány, Mahler maga is alighanem elbűvölve olvasta volna. Mi pedig elgondolkodunk azon, hogy milyen gazdagság is rejlik itt, ebben a zenében és abban, amit a filozófus szellem ki tud hozni belőle.

A közelmúltban Budapesten járt egy különös tanár; fölmenői német dohánygyárosok, ő azonban elkanyarodott a családi hivatástól, és bölcsésznek állt. Német tanulmányokat folytatott, filozófiát tanult. Hamburgban megalapította a Társadalomkutató Intézetet. Az újkori német irodalom professzora, Hamburgban tanít. Több mint másfél évtizeddel ezelőtt ő kezdeményezte azt a nevezetes kiállítást, amely a Wehrmacht-katonák kegyetlenkedéseit mutatta be, és amelyet több történész is bírált, de a hibákat azután kijavították. Ám legelőször is az erőszak kutatásának szakértőjeként nevezetes; hatalmas könyvet írt ezzel a címmel: Bizalom és erőszak a modern társadalomban. Amikor az Atlantisz Kiadó megjelentette magyarul, Jan Philipp Reemtsma előadást tartott Budapesten, az Akadémián.

Ketten egy új könyvről – Moritz Föllmer: A Harmadik Birodalom kultúrtörténete. Fordította Kurdi Imre. Corvina Kiadó, Budapest, 2018, 268 oldal, 3990 Ft

Ravaszul kiagyalt terv szerint ment minden végbe, a mindenhová befurakodó és mindent átható propagandával. A történész éles fénnyel világítja meg azt a folyamatot, ahogyan a Harmadik Birodalom és a náci szellemiség fokozatosan, de gyorsan maga alá vonja az egész német kultúrát; mindenre gondolnak, figyelmüket semmi sem kerüli el. Fölfalják a filmipart, ellenőrzik a könyvkiadást (a fiatal, alig három hónapos rendszer már égeti a rossz szellemű könyveket), előadásokat tartanak, a hangversenyek is – a zseniális Furtwänglerrel – az új német szellemiséget sugározzák. De a mindenhová eljutó rádióhang a legfontosabb. „A rádió azonnal a nemzetiszocialisták markába került” – írja Föllmer, majd „újságok szűntek meg”, azután pedig Goebbels sajtótájékoztatójából idéz: „Magától értetődik, hogy el fogjuk látni önöket nemcsak információkkal, hanem instrukciókkal is. Nemcsak arról fognak értesülni, ami történik, hanem arról is, hogy mit gondol erről a kormány”.

Rüdiger Safranski: Idő
Reinhart Koselleck: Kritika és válság
Miskolczy Ambrus: Cioran hosszú kamaszkora
Rainer Maria Rilke: Levelek I–IV.

Először a ’70-es évek elején járt Magyarországon, majd 1985-ben újra, már DAAD-ösztöndíjasként, végül 1989-ben úgy döntött, hogy Budapestre költözik. Azóta a magyar főváros lakójaként már többes szám első személyben beszél rólunk, és nagy kedvvel alapít ún. kulturális kávéházakat, korábban az Ady Endre egykori törzskocsmája helyén, a Goethe Intézet földszintjén működött Eckermannt, most pedig a november 22-én, a költő születésnapján nyíló Három Hollót. A legutóbbi időkig az ELTE Germanisztikai Intézetének oktatójaként, a Német Nyelvű Irodalmak tanszék lektoraként ismert Wilhelm Droste – aki mindeközben a Neue Zürcher Zeitung és a Neue Pester Lloyd munkatársa – ezúttal az Ady Endre munkássága, életműve iránti rajongásáról és a költő publicisztikájának néhány ma is aktuális gondolatáról beszél.

Szapor Judit: A világhírű Po­lá­nyiak. Egy elfeledett család re­gé­nyes története. Aura Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 259 oldal, 3490 Ft

Ez a könyv 2005-ben megjelent már angolul (a címe ez volt: The Hungarian Pocahontas: The Life and Times of Laura Polanyi Stricker, 1882-1959). A szerző, a Kanadában élő történész kicsit átdolgozta a magyar kiadást, és maga is fordította; alighanem azt is meg akarta mutatni ezzel a művével, hogy ez a közép-európai birodalom, amely százezer számra üldözte el nagyszerű embereit, tudósait és gondolkodóit, mivé lett. Hogy az a miliő, amely hajdan progresszív folyóiratokat, iskolákat, műhelyeket hozott, szép lassan és szívós munkával fölszámolta saját magát. A kor szellemei a hivatalos áramlatok ellenében dolgoztak; küszködtek a konzervativizmussal, amely minduntalan visszahúzni akarta őket. A Polányi család pedig a legjobb példa lehetett a történetíró számára. Zsidók voltak, asszimilánsok, magyarok, dolgoztak, de végül csaknem mindenki egy másik országban kötött ki. Akaratuk ellenére volt ez így, a történelem erőltette rájuk e kényszermozgást. És végül úgy jártak, mint oly sok huszadik századi nagy magyar: külföldön lettek mindenütt ismert tudósok, mint Polányi Mihály és Károly, és Nobel-díjast is adtak ennek a világnak: John C. Polanyit.

„Ha Dreyfus véletlenül ártatlannak bizonyulna, akkor ki kell nevezni Franciaország tábornokának, de akár ártatlan, akár bűnös, agyon kell lövetni mindenkit mint hazaárulót és a közrend megzavaróját, aki szót emelt ártatlansága mellett” – idézi Charles Maurras-t, a francia jobboldali radikalizmus, a „fehér jakobinizmus” nagy hatású képviselőjét és terjesztőjét a XX. század első felének szélsőségesen antiliberális és antiszemita újságja, az Action Française lapjairól Ludassy Mária, akit ez a gondolatmenet félelmetesen emlékeztet a „migránssimogató” retorikára. A filozófiatörténésszel készült interjú apropója egy másik beszélgetés egy Franciaországban nemrég megjelent kötetről, amelynek címe Levelek a márkinőhöz, amely Alfred Dreyfus és Marie Arconati-Visconti több mint húsz éven át egymáshoz intézett leveleit tartalmazza, és amelyet a Dreyfus-per szakértője, Philippe Oriol rendezett sajtó alá.

Francia létére Horthyról írt nagy életrajzot. Ahogyan mondja, a konyhában tanult meg magyarul, főleg a nagymamájától. De hogy pontos legyen, Horthyról franciául beszél. Disszertációját a magyar zsidóság XIX. század eleji asszimilációjáról írta, később fordult a XX. század felé. A CNRS, a Francia Tudományos Kutatóközpont kutatási vezetője és a Paris Sorbonne I. Közép-Európára összpontosító tanára.

Gideon Greif: Könnyek nélkül sírtunk

Dr. Sándor Zsuzsa: Az auschwitzi könyvelő

Martin Pollack: Halott a bunkerban

Lénárt György: Cserepek

Négy könyv, amely a borzalomba visz; szinte mindenről tudtunk már; hírből, mert az olvasó csak hírből ismeri az eseményeket. Hallomásból, amelyet azoktól kap, akik ott voltak. Azt hinnénk, régi múlt, mert több mint hét évtizedes; régi is, csakhogy a világtörténet egyik legborzalmasabbika. Nehéz hozzáférnünk, pedig a történészek mindent megtesznek azért, hogy megértsük. Nem rajtuk múlik, hanem azon, hogy fölfoghatatlan, és ezen az idők sem segítenek. Azok a könyvek talán igen, amelyek közel hozzák ezt az igazi huszadik századot, mert személyessé teszik azt, amit még ma is sokan távol akarnak tartani.

A politika furcsa ellentmondása, miért rajonganak annyian az olyan vezetőkért, akik rászedik őket, noha ezzel maguk a rászedett rajongók is tisztában vannak. A tömeglélektan fontos kérdése régóta, miért fontosabb bizonyos emberek számára saját érdekeiknél és jólétüknél a hatalom tisztelete, de az sem kevésbé fontos felvetés, milyen szerepet játszik demokráciákban a vezetők karizmája, miért választanak gyakorta ott is az állampolgárok vezért maguk fölé. Ilyen kérdések körül zajlott a beszélgetés nemrég a Francia Intézetben, a Karizma és demokrácia – a politikai vezér helye társadalmunkban című konferencián, ahol az egyik előadó Jean-Claude Monod filozófus, az École Normale Supérieur tanára volt, aki korábban könyvet is írt a problémáról Mit jelent a vezető a demokráciában – a karizma politikái címmel.