► Andreas Vollenweider and Friends – Müpa, október 17.

Addigra többször hallottam már hárfát, de nem tekintettem számottevő hangszernek, mindig csak a modoros arpeggiót éreztem a zenekari művekben, a balettekben pedig az ugra-bugra szükségtelen kellékeként értékeltem, de mint szólisztikus hangszert nem tudtam kiskamaszként elképzelni. Ehhez képest ott volt ez a furcsa ember, és a klasszikus zenei keretekből kilépve valami egészen mást csinált, mint amin addig azért úgy magamban nevetgéltem. Pregnáns, éles, mégis finom hang, mintha staccatót játszana, jó ritmusok, nem szépeleg, mint a Vers mindenkinek szignálzenéjében, és vagány...

► Erik Satie 100 – UMZE Kamaraegyüttes Vajda Gergely vezényletével, Müpa, október 13.

Rögtön a koncepció szimpatikus. Az Erik Satie 100 című esten egyetlen darab való Erik Satie-tól, egy filmben kb. egy perc hosszúságban feltűnik, és ennyi. Oké, talán a darabokat találóan összekötő, felvételről bejátszott darabok is tőle származtak. Pedig el lehetett volna játszani a Gimnopédiákat, az újonnan megtalált 20+ kis zongoradarabot, a Socrate-t, és akár a Vexations 840-szer ismétlődő periódusával is lehetett volna sokkolni. De nem, a program összeállítója (csak tippelni tudok Vajda Gergelyre, az UMZE vezetőjére, vagy esetleg a közreműködő zeneszerzők közös ötletelésére) Satie rendkívüli hatásának egy szeletét mutatta fel a kortársaira, és azon túlmutatóan a ma élő szerzőkre, sőt még azon is túl általában a művészeti gondolkodásra. És Satie munkásságában a hatás, a mentorszerep legalább olyan fontos, mint a művei, mint a provokáció és az a magatartás, amely minden avantgárd vagy csak a kánontól eltérőt mondani akaró művész számára kötelezően elsajátítandó.

► A Led Zeppelin felemelkedése

Nem állítom, hogy az „55 évvel később leülünk beszélgetni” típusú dokfilmek egy kis archívval megfűszerezve nem működhetnek, de ha a korból akarunk valamit megérteni, ennyi idő távlatából a visszaemlékezések már nagyon torzak lesznek, ezerféle szempont és érdek fogja modulálni, mi nem hangozhat el. Ilyenformán az 1980-ban elhunyt dobos, John Bonham visszaemlékezései a legjobbak. Bonham szerencsére keveset nyilatkozott, akkor is szűkszavú volt: amit a filmben hallunk, azt is – ki tudja, hogy került oda – egy canberrai archívum mélyéről bányászták elő, azaz tisztességes, rárakódások nélküli szöveg. A többiek most forgatott jelen idejű emlékezéseit egy az egyben ki lehetne vágni. A film narratív erénye úgyis az, hogy álmélkodva gondolkodunk azon, mit, kit miért hagyhattak ki, és az eredmény miért lett egy steril, botoxolt, hiteltelen arckép a rocktörténet legjelentősebb zenekaráról.

► Három koncert az Opusban a múlt héten: Mózes–Kaltenecker duó; ARK trió; AVA trió

Tanulságos megfigyelni, hogyan viszonyul egymáshoz a rögzített anyag és az élő megszólalás. Pontosabban ez esetben tanulsá­gok nélküli, ugyanis a duó élőben ugyan­azt, ugyanabban a minőségben képes nyújtani, amit a lemezen hall­hatunk tőlük. Fantasztikus sound és előadás hiba nélkül, egyes pon­tokon nagyobb érzelmi mélységgel: például a Björk-szám nekem most nyílt ki igazán, a Pink Floyd Money-ja pedig valós slágerként működött, mind­emellett tényleg döbbenetes, amit Kaltenecker a Sea­board­dal művel, valóban nincsen másik olyan album a világon, ami ilyen muzsikusi színvonalon alapul erre az új hangszerre.

► Brad Mehldau: Ride into the Sun – None­such, 2025

Márpedig Elliott Smith zenéjébe alámerülni elég nagy kaland, legalábbis itthon, ahol alig ismert, szemben – főleg – az USA-val. Dalai ma is hatalmas hallgatottságot érnek el, és a két hete megjelent Ride into the Sun lemezzel maga Mehldau is bizonyítja, hogy komoly hatásuk van. Smith zenei tehetségében Nick Drake-kel, énekhangjában Jeff Buckley-val vethető össze, mindketten gyakori szereplői Mehldau repertoárjának, és mindketten, ahogy Smith is, fiatalon, tragikusan hunytak el. Mehldau korábban ecsetelt – a szenvedést tekintve mindenképpen – wertheri alakja különösen vonzódik a tragikus sorsokhoz: egyre inkább az lehet az érzésünk, hogy nagy túlélőként hivatásként tekint a zene mint gyógyír hirdetésére.

► Koltay Anna és Turán Eszter: BP Underground – a Jeti Mozi műsorán

Az underground elmúlását látszik megerősíteni Koltay Anna és Turán Eszter BP Underground című dokumentumfilmje, miközben szándékuk inkább az volt, hogy felmutassák, honnan hová jutott, vagyis az idővonal innenső végén még érvényesnek és létezőnek igyekszik ábrázolni az ellenkulturális mozgalmat. A műfajonként (Hardcore-Punk, Hip-Hop, Elektronikus zene, Rock) négy különálló részre bontott hatalmas vállalkozás 2017 és 2020 között készült, és meglehetősen jó fogadtatásban részesült, díjakat kapott, és egyes részek a mozikba is eljutottak. Most a 444.hu-n az érdekes, kulturális és társadalmi szempontból releváns dokumentumfilmeket bemutató „Jeti Mozi” online filmklubjában vasárnapokon epizódonként megnézhető a film, így valószínűleg most jut el a legszélesebb közönséghez.

► Johan Grimonprez: Államcsíny zenei aláfestéssel – 2024

Hruscsov, Eisenhower, Csombe, Kasavubu, Mobutu, Hammarskjöld, Castro, a belga királyi család – ők a főszereplői az egyik legszégyenletesebb politikai gyilkosságnak. És ők a mellékszereplői a jazz harcos arca felszínre kerülésének. Egy belga filmrendező pedig mindezzel a munícióval ösztönzi tükörbe nézésre az egykori gyarmattartókat.

► Mózes Tamara – Kaltenecker Zsolt: Sub Rosa – BMC Records, 2025

A Sub Rosával a Mózes–Kaltene­cker-duó térugrást hajtott végre, új dimenzióba léptek. Az önvallomást, a világlátáson túlnyújtózó összegző látásmódot fogalmazzák meg az egyszerre érzéki és zenei értelemben is játékos szövegeikben, motívumaikban. A cím már csak ezért is találó: a primer tartalom nem feltétlenül megfejthető, de a lírai könnyedség mégis sejtetni enged a duó jövőbe tekintő víziójából.

► Negyven éve volt a Live Aid.

A Live Aid alig tudott érzékelhető segítséget nyújtani, nincsenek biztos információk arról – bár megpróbálták koordinálni –, a segélyek hová és milyen formában érkeztek meg. A pesszimistább vélemények szerint a Mengisztu-rezsim fegyverkezésre és saját céljaira költötte. Az optimistább narratíva szerint bőven sikerült eredményeket elérni, amihez némi iróniával hozzátehetjük: főleg a zeneipar számára.

► St. Vincent – Zene Háza, június 26.

Régebbi tapasztalataim szerint St. Vincent egyáltalán nem jó és nem biztos énekes, de könnyen lehet, hogy trenírozta a hangját: most egy nagyszerűen intonáló, több karaktert és orgánumot felvillantani képes énekesnőt láttunk és hallottunk, akinek ma már biztos nem kell egy kiló auto­tune-t rádobni az énekszólamaira. Persze azért a szövegeléseibe illesztett inkább ijesztő sátáni kacajokért így is kár volt!

► Mary Halvorson Amaryllis Sextet: About Ghosts – Nonesuch, 2025

Halvorson játéka még mindig pontszerű, és nyilvánvalóan tudatosan az. Mostanra odáig fejlesztette ezt a lecsengés nélküli, önmagában küszöb alatt maradó soundot, hogy valahogy mégis felismerhető, hogy ő játszik, megtalálta az introvertált és egyáltalán nem vidám zenélésnek a terepét. Persze sokat támaszkodik bizonyos hagyományokra, én most Bill Frisell digitális effekthasználatának érdekes továbbfejlesztésére figyeltem fel, ahogy a csúszásokat egyszerre modulációként is alkalmazza. Az About Ghosts észrevétlenül kúszik be az elménkbe, egy szenzációs lemez, ami nem bombasztikus, nem akar újszerűnek mutatkozni, vannak mufurc oldalai, mégsem tudunk menekülni a virágként kinyíló gazdag természetének csodálatából.

► Adrian Maben: Pink Floyd at Pompeii, 2025

Nem mondom, hogy esetenként nem a legenda továbbépítésének szándéka volt meg előbb, és csak aztán kerekedett hozzá a megtalálós kerettörténet; lehet gyanakodni: ilyen a Pink Floyd híres, közönség nélküli koncertjének a zenekari archívum mélyéről előkerült negatív tekercse. Azonban a Live at Pompeii a körítés nélkül is olyan különleges, érdekes, számottevő anyag, hogy időnként érdemes újranézni, aztán az külön öröm, hogy most képkockáról képkockára felújították a filmet és újrakeverték a hangot; otthoni képernyőn is nagyon szép, részletes a teljes produkció így 4K-ban.

► Marc Ribot: Solo Guitar Improvisa­tions – Zene Háza, május 21.

Számomra meglepő volt, ahogy a közönség lelkesen, figyelve követte Ribot játékát, pedig ez a gitárzene, ez az előadás, a gesztusok hangok fölé emelkedése nem való mindenkinek, sőt, egy ekkora terembe sem való: hiába az erősítés, szöszmötölés, a húrok hangmagasság nélküli vakargatása, a benyálazott mutatóujjnak a gitártesten való tologatása közönségként nagy kihívás, Ribotnak mégis sikerült elérnie, hogy a jelenlét legyen a lényeg.

► Oi Va Voi – Müpa, május 4.

Azt hiszem, ez jár is nekünk, a világzenei színtéren az Oi Va Voi legalább annyira népszerű, mint az igazi, nagyipari zenegyártás területéről a Depeche Mode. Oké, az Oi Va Voi inkább világzenei ihletettségű alter popzenekarnak mondható, de a zsidó zenei gyökerek mégis nagyon markánsan vannak jelen a dalokban. Azokban a dalokban, amelyek egyike sem igazán jó, mégis erős vonzás van bennük.

Grigorij Szokolov zongoraestje A zongora című koncertsorozatban – Müpa, április 22.

Igen, a díszítések szinte mindegyik darabban koridegennek hatottak, mégis megvolt a helyük, és mégsem azok szabtak karaktert, habár tényleg hangsúlyos szerepet kaptak. Talán a ráadások ráadása, a bevezetőben említett Bach-darab, az Ich ruf zu dir, Herr Jesu Christ juttatta nyugvópontra a díszítések barokkos hevületét, hogy azon is elgondolkodhassunk, miként vált végül is ebből a korálelőjátékból – nem csak Szokolov keze által – az orosz művészet egyik emblematikus darabja. Ehhez javasolt megnézni Tarkovszkij Solarisának zárójelenetét.

► Arooj Aftab – Bartók Tavasz, Zene Háza, április 4.

Ha Aftab kitalált valamit, akkor azok a nemzetközi közönséget is megszólító és magasan értékelt urdu nyelvű dalok. Ezekben jól felismerhetően meghagyta a nemzeti tradíciókat, de közben kinyitotta a pakisztáni zenekultúrát más irányokba is. A koncert első dala egy, a nagy Nusrat Fateh által is énekelt híres ghazal (a VII. századig visszavezethető arab spirituális-szerelmes költészeti forma, egyfajta óda) átdolgozása Suroor címmel. Már itt előtérbe kerül a finom hangszerelés, ami más, mint a lemezeken. Perry Smith kitartóan játssza a guitar line-okat, csak kár, hogy azok tényleg line-ok maradnak, azaz néhány taktusnyi, ismétlődő frázisok: ez volna a jazzes él.

► Danilo Pérez, John Patitucci, Brian Blade: The Legacy of Wayne Shorter – Special guest: Ravi Coltrane – Müpa, március 26.

Shorter utolsó huszonöt évében olyan messzire jutott, amennyire a jazz legnagyobb ikonjainak – rajta kívül – nem volt ideje eljutni, vagy ha lett volna is, már nem nyitottak külön fejezetet. Shorter abszolútumában az út nem bolyongás volt; azt képzelhettük, tudatosan tervezte meg pályájának utolsó szakaszát is, és látta, meddig vezet az útja. Talán azt is látta, mi következik halála után, és ehhez választotta zenésztársaknak Danilo Pérezt zongorán, John Patituccit bőgőn és Brian Blade-et dobokon.

► Femi Kuti and The Positive Force – Müpa, március 9.

Persze könnyű Femi Kutira legyintgetni: ő is csak az apja hagyatékából él. Ami nagy igazságtalanság, hiszen apja utolsó tíz-tizenöt évében nem is beszélt Femivel, mert úgy érezte, hogy ellopta a zenekarát, amikor ő a börtönből rábízta Egypt80 nevű együttesének istápolását. Femi ehelyett megalapította a Positive Force nevű formációt, azt a társaságot, amely most Budapestre is elkísérte, és amely zenei értelemben is kísérte. Femi ugyanis magának szánja a tündöklést, még a három táncos csaj is olyan összevisszára van hagyva, koreográfia nélkül; sokkal jobb, amikor a ringó hátsójuk látványa helyett vokálozni halljuk őket néhány rövid perc erejéig.

► Tony Lakatos: Budapest – Seoul Connection – Müpa, február 27.

Amikor Lakatos koncertjeire készülődök, abban mindig biztos vagyok: jó minőségű muzsikát fogok hallani megbízhatóan stabil előadásban. Aztán ott helyben rendre rájövök, hogy Lakatos ennél sokkal több! Valamit nagyon érez a jazz lényegéből, a témákat rendkívüli érzékkel formálja, ha mondhatjuk ezt zenében: gazdag szókincse van. Nem önismétlő, tág spektrumon játszik, egy pillanatig nem unalmas és nem önismétlő, különös módon mégis emiatt merül fel a saját hang kérdése. Lakatos szaxofonjátékában és a jazzhez való viszonyában annyi minden benne van, elsősorban a jazz klasszikus nagyjainak soundja, repertoárja, hogy nehéz meghatározni, mi az ebből a rendkívül magas színvonalon képviselt jazz-univerzumban, ami ő maga.

► Meredith Monk és John Hollenbeck: Duet Behavior – Zene Háza, február 12.

Monk dallamai megőriztek valamit a gyermeki játékosságból, ritmikáját nem lehet a tempó és a metrum fogalmaival leírni, közelít a beszédhez, a fonémákhoz, a gesztusokhoz, végtelenül természetes és – a Mad Woman’s…-re visszautalva – valóban őrjítően életszagúak szerzeményei. Mondanám, hogy más talán nem is volna képes előadni azokat, de hát hallottuk már az úgynevezett kiterjesztett énektechnikájának követőivel együtt is énekelni. Ez az énektechnika a test és a légzés felszabadításán alapszik: a levegő kifelé és befelé áramolva is hangot ad, nem feltétlenül konvencionális zenei hangot, de hangot, a test pedig közben organikusan idomul az olykor kétszólamú dalokhoz.