Aki nem látta volna a Vezércsel című sikeres sorozatot, vagy nem tud sakkozni, annak mondom, hogy a villámsakk vagy snellparti néven ismert játékban a szokásos több órához képes igen rövid idő, akár 10 perc alatt is be kell tudni fejezni egy játszmát. Az egyetemek széplelkűen „modellváltásnak” nevezett átzsilipelését az alapítványi rendbe a véletlenszerű ötletekkel megtűzdelt tavalyi folyamat helyett idén már csupán egyetlen hónapig tartó, de szigorúan szabályozott eljárásban igyekeznek lezavarni.

Nádasdy Ádám: Milyen nyelv a magyar? Corvina Kiadó, Budapest, 2020, 204 oldal, 2990 Ft, e-könyv: 1999 Ft

Ez a könyv a nagyközönségnek, nem a főfoglalkozású nyelvészeknek íródott; utóbbiak (remélhetőleg!) mind tisztában vannak azzal, amiket Nádasdy itt elősorol. Mégis a szakmabelinek is letehetetlen olvasmány, ugyanúgy, ahogy mondjuk a Hamletet is szívesen megnézzük új fordításban, kíváncsian, mit talált ki a fordító a kívülről ismert mondatokra, nem beszélve magáról az előadás meglepetéseiről.

Két hete ott fejeztem be, hogy az Országgyűlés úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne a falain kívül: egymás után terjesztik be és vitatják meg a törvényeket és módosításaikat, miközben az ország csikorogva leállt, az emberek különböző rendszabályoknak engedelmeskedve maradnak otthon vagy mennek az utcára, szállnak járművekre, járnak vásárolni meg dolgozni (már akinek van még munkája), és próbálnak gondoskodni a kórházak krónikus osztályairól ismeretlen okokból kitett beteg vagy idős hozzátartozóikról, azt latolgatva, hogy a vírus vagy az orvosi felügyelet hiánya lesz-e végzetes számukra. Az Országházban pedig mindössze annyi változás történt, hogy a képviselők átültek a szellősebb felsőházi terembe, ahol nagyobb távolságot tudnak tartani egymástól.1

Most, amikor mindenki középkori módokon igyekszik a koronavírus elől menekíteni magát és családját, hiszen utoljára a XIX. századi nagy kolerajárványok miatt rendeltek el a sok évszázados szokás szerint országos vesztegzárakat és karanténokat, amikor az orvostudomány még nem tudott mit kezdeni egy olyan láthatatlan ellenséggel, amely akkor is fertőz, ha a terjesztőjén nem mutatkoznak a tünetei, szóval ezekben a vészterhes napokban sikerült kormányunk fővadászának és mellékállásban miniszterelnök-helyettesének magára vállalni egy olyan salátatörvény benyújtását, amely számos honfitársunkat legalábbis szemöldökének kérdő célzatú felvonására késztette.1