Aztán egyszerre mégis dolgozni akartam. Nyári vakációban. Csak néhány hetet. Kellett a munka. Vagyis a pénz. Most jövök rá, hogy kimaradt az életrajzomból. Lehet, hogy pótolom a Wikipédián. Nem voltunk szegények. Gazdagok sem. Tellett mégis apámnak egy robogóra. Megvette. Mentünk diadalmasan nagyanyámékhoz. Hátul ültem. Nekimentünk egy fészernek. Eladta. Vásároltam volna én is ezt-azt. Nem könyvet, arra mindig adott anyám. Hegyesorrú cipőt. Talán nemességre is áhítoztam. Bár akkoriban hasznosabb volt prolinak lenni. Grófok és bárók is kerültek a kezük alá. Évek múlva találkoztam egy grófnővel, aki virágot árult a marosvásárhelyi vendéglőkben. Azt hiszem, mégsem a nemesség végett dolgoztam kilencediktől egy-két osztálytársammal minden nyáron. Töltöttük a permetezőrepülőbe nagy papírzsákokból a gyomirtó vagy rovarirtóport, azt sem tudom, mit. Hajnali ötkor kezdtünk. Máskor meg nyűttük a lent. Majd elmondom, miféle munka. Maradjunk annyiban, hogy nehéz. Hordoztam a topográfusoknál a piros-fehér lécet. Ha kiáltottak, megálltam, és tartottam függőlegesen. Egy másik évben raktuk egymásra a deszkát a fatelepen. Vagy fekete-fehér sakkfigurákat gyártottunk egy rozoga műanyagfröccsöntővel. Ráadásul éjszakai műszakban. Valahányszor hozzáért a gép karja a cementhez, enyhén megütött az áram.

Nagyanyáméknál vakációztunk, kergetőztem az unokatestvéremmel az utcán, úgysem fogsz meg, kiabáltam lelkesen. Kommunikációs zavar. Kirontott egy kutya a Piroskáék nyitott kapuján, belém harapott, majd diadalittasan visszaszaladt. Piroska szép kislány volt. Nem biztos, hogy Piroskának hívták. De tetszett nekem. Nem vártam volna ezt a kutyájától. Szepegve értem haza. Nagyon megijedt a gyermek, csapta össze a tenyerét nagyanyám, szenet kell vetni neki. Csupor víz, három szem parázs, sistergés, füstölgés, itatás. Mármint engem itattak vele. Kellett volna szőrt hozni a kutyától, mondta nagyanyám. Ne beszéljen butaságot, szólt rá apám az anyjára. Fogalmam sincs, miért nagyobb butaság kutyaharapást szőrével gyógyítani, mint egy csupor szenes vízzel. Végül az anya és fia közti gyors orvosi konzílium oda vezetett, hogy máig nem tudom, miként is gyógyítottak egykor kutyaszőrrel. A seb ennek ellenére begyógyult, összevarrni sem kellett, viszont amikor később A kutyák dalát olvastam Petőfi Sándortól, lelkesen egyetértettem. Farkaspárti lettem.

Mióta ír verset a költő bácsi? Mindig költő akartam lenni. Igaz is, nem is. Eredetileg vadász lettem volna a legszívesebben. Vitték a vállukon a puskát. A rendőröknek is volt fegyverük, de a többségük román volt. Ez nem tetszett nekem. A fegyverük igen. Általában a fegyverek. Mogyorófából íjat hajlítottunk. Nádból nyílvesszőt készítettünk. Vagy parittyát kerékpárgumiból és rossz cipő kivágott nyelvéből. Jó volt a közönséges fekete kerékpárgumi is. Jobb volt a piros, és legjobb a fehér tejgumi. Sokat ért. Mint a kínai töltőtoll. Később megtudtam, hogy ezt a parittyát valójában csúzlinak hívják. Idétlen szó. Csúzli, cucli, cumi. Vitám van az akadémiával. Nekik nincs vitájuk velem. Egyébként a parittya is fegyver. Sőt, az az igazi fegyver. Kőhajító eszköz. Baj van a szókincsünkkel. Lehet, tényleg később tanultunk meg magyarul. Még más nyelven foglaltuk el a hont. Tény, hogy állandóan fegyvereket fabrikáltunk. 1848-ban Gábor Áron.

A jehovistákat üldözték a kommunisták. Margit néni talán prédikátor volt, bár nem tudom, a jehovistáknál lehetnek-e a nők prédikátorok. Nem találkoztam vele kisgyerekként, mert börtönben volt. Sanyit, a fiát ismertem. Ő is prédikátor lett. Ezek javíthatatlanok. Most viszont nem róluk akarok beszélni, sőt, nem is Nelli keresztanyámékról. Ez csak captatio benevolentiae. Volt a családunkban mindenféle ember. Csendőrök is, csempészek is. Például apám öccse, Laji bácsi, aki alaposan kihasználta, hogy a bécsi döntéskor tőlük délre húzták meg a határt, és Észak-Erdélyben magyar világ lett. Sajtot csempészett. Északról délre vagy délről északra? Fogalmam sincs. Ennek ma már legfeljebb gazdaságtörténeti jelentősége van. Inkább délről északra, a románoktól a magyarokhoz. A románok többnyire juhászok. Nem hiszem, hogy Laji bácsi nekik adott el sajtot, akármilyen tehetséges volt is. Megvan neki is a története. De most keresztapámról szeretnék mesélni.

Úsztak a hatvannyolcas nemzedék kiöregedett bonvivánjai, szívtiprói és testépítői. Nem ittak, nem dohányoztak. A Maroson készültek a Dunára. Mert így gyűrheted le az országos iszonyt. Amikor be vagy zárva egy országba, mint egy pincébe. Hiába az erdők, mezők, nem vagy kint sehol. Bent vagy. Átúszni a Dunát valahol Orsovánál, Szerbia felé. Akkor még Jugoszlávia. Aztán tovább Nyugatra. Volt, akinek sikerült. Volt, akit lelőttek. Volt, aki belefulladt. Volt, akit elkaptak, és egy jóval kisebb cellába dugták, mint az eddigi, az erdős-mezős. De nemcsak úszással, hanem kúszással is meg lehetett szabadulni az iszonytól. Szárazföldi átkeléssel. Lehet, ők is gyakoroltak, csak ezt nem láttuk. Elképzelem, hogy a lefüggönyözött lakásban kúsztak ide-oda fáradhatatlanul a virágos szőnyegen nap mint nap. Egyvalakit mégis ismertem. Nagyon közelről. A saját öcsémet. Ő nem gyakorolta a kúszást, mert sportoló volt amúgy is. Hosszútávfutó. Országos bajnok is. Egy ideig nem tudta, hogy be van zárva.

Ne szidjátok Amerikát! Ha romlott, az én családom rontotta meg. Ha dicső, általunk dicső. Ha felhőkarcolókat láttok, azokat is mi építettük. Lajos bácsi lányának, Helen néninek nőifehérnemű-üzlete volt Beaver Fallsban. Azt is vállaljuk. Mindent vállalunk. Mi tudjuk, hogy Massachusetts messzecsúszott. Tisztában vagyunk azzal is, hogy Pennsylvania nem Transylvania. De a transzilván ember lehet pennszilván. Esetleg michigani. Mint nagyapám, aki szintén volt Detroitban, de aztán hazajött. Amikor megismertem, már úgy nézett ki, mintha el sem ment volna. De biztosan hiányzott az a nyolc év nagyanyám ágyából, és hiába dolgozott nap mint nap a Ford-műveknél, mert onnan is hiányzott egy idő után nagyapám, aki csak ideiglenesen tartózkodott Amerikában. Nem úgy, mint végleg kitelepedett fivére, nővére, sógorai meg sógornője. És nem is úgy, mint később az állítólag ugyancsak ideiglenesen Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok. Amelyek most ideiglenesen otthon tartózkodnak, illetve egy szomszédos országban. Nem nálunk éppen. Élünk ideiglenesen, meghalunk véglegesen. Közben elmegyünk Amerikába is. Amikor ott jártam, láttam, nagy az ég ott is. Másképpen nagy, mint Európában. Égebb az ég, kékebb a kék, amerikai az angol. Nem hiszem, hogy nagyapám megtanulta volna. Ahogy az oroszt sem a hadifogságban. Nem akart tanulni. Haza akart jönni Oroszországból, aztán az Óperenciás-tengeren túlról is. Annyi rokona volt már arrafelé, hogy nyugodtan rájuk bízhatta Amerikát, ahol úgyis minden a miénk. A bombák is, amelyekkel felszabadítjuk saját magunkat.

Egyelőre ott tartok, hogy pénz kellene. Rubel. Mert azt alig adtak a román írószövetségnél. Kérdem a főszerkesztő-helyettesünket, aki már járt egyszer a Szovjetunióban, hogy mi a megoldás. Cigaretta. Meg színes műanyag szatyor. Micsoda? És női bugyi. Jó áron el lehet adni. De én nem értek az ilyesmihez, mondom a nálam sokkal idősebb, klasszikus műveltségű költőnek, műfordítónak, színikritikusnak. Nem is kell, egy kilométerről észreveszik rajtad, hogy külföldi vagy. Elindulsz az utcán, és rögtön megállítanak. Hát jó. Nagy nehezen szerzek pult alól néhány csomag Kentet, veszek egy csomó nájlontasakot. A bugyivásárlást nem vállalom, azt a feleségemre bízom. Becsomagolok, vonattal utazom Bukarestbe, onnan Kijevig visz majd egy másik vonat, hálókocsiban.  A határállomáson kezdődik a szovjet nagyság.

De ő nem volt összeesküvő, csak magányos őrült. Ez viszont nyilvánvalóan része volt a forgatókönyvnek, mert Pietà van, Petőfi nincs. Nem is volt. Legalábbis úgy, ahogy hisszük. Gondoljunk bele ebbe is! Máig nem lehet tudni, hogy december 31. vagy január 1. És hogy Kiskőrös, Szabadszállás vagy esetleg Kiskunfélegyháza. Az anyakönyvi bejegyzés is ilyen furcsa: Petrovics Alexander. Igen, egy egész nemzet nagyszerű konspirációja ez a Petőfi-terv. Csak ki kellett találni egy nyughatatlan fiatalembert, aki hol itt, hol ott járt iskolába, hol itt, hol ott segédszínészkedett, de sehol nem olyan sokat, hogy a kollektív képzelőerő ne szárnyalhason szabadon. Ismerjük be, mi találtuk ki Petőfi Sándort.