Nem tudom megírni az úgynevezett nehéz és súlyos életet, csak kaparászok a fehér papíron, vagyis hát a laptop fekete klaviatúráján, mint ahogyan a faágak kaparásznak az üres levegőben. A bonyolultat, azt igen, azt képes vagyok előráncigálni a bűvészek mély titkú cilinderéből, azt meg tudom idézni, mint valami kóbor szellemet, a bonyolult könnyen adja magát, de a nehéz és súlyos, az kifog rajtam. Pedig próbálkozom. Leskelődöm, bekukkantok minden emlékdarab alá, sziklákat görgetek arrébb, hátha. Népmesehősnek álcázva magamat, még a sűrű kerek erdőben is nyitott szemmel járok, vizslatok serényen, de semmi.

Ha pedig meghal, a kevés dolgok egyike, ami megmarad utána. Háború volt, amikor megszülettél, nem csoda, ha egész életedben harcoltál, leginkább magad ellen, bevetettél mindent: nehéztüzérség, lovasok rohama, légitámadás, harci gáz.  És persze pont nőnapon pottyantál e huzatos világba, kedvelted is a hölgye­ket, kisasszonyokat, elvtársnőket, kolleginákat stb., ők meg téged. Csillagképed: Halak. Vajon most merre úszkálsz, milyen vizekben? Hozzátartozó: M. Sándorné. Anyu, anya, édesanya, Ani, munkaügyi előadó, gondviselő, árnyék elmosódott felületeken, hol ittál már megint, minek jössz haza részegen, miért ver engem az isten… Felv. dátum: 2012. 07. 31. 00.18.

Hiába próbálom újra és újra rekonstruálni az eseményeket, hiába lassítom le, kockázom ki a majdnem negyven éve a képzeletemben futó fekete-fehér, egyre romló minőségű életfilmet, nem találok egyetlen apró jelet, árulkodó mozzanatot sem. Bármennyire is hihetetlen és értelmezhetetlen a tény: anyunak minden előzmény nélkül lett egy kalapja. Egyik napról a másikra, a semmiből. Vagy majdnem a semmiből. És ez a „majdnem” most már örökre titok marad, nyugtalanító rejtély.

Belekezdek. Ügynök vagyok. Beszervezett ügynök. Kém. Megfigyelésem tárgya: saját magam. Én vagyok a célszemély, aki után naphosszat settenkedek, koslatok, majd jelentéseket fogalmazok, nagy körültekintéssel, hogy névtelen és arctalan megbízóim elégedettek legyenek fogalmazványom tartalmi és stiláris jellemzőivel. A szubjektív tényezőket kizárva, pusztán a rideg, a kérlelhetetlen tényekre támaszkodva kell számot adnom a célszemély mozgásáról, kapcsolati hálójáról, a kimondott és a ki nem mondott gondolatairól, olvasnom kell ráutaló magatartásaiból, együtt kell vele lélegeznem, a bőrébe kell bújnom, meg kell hallanom testében a hormonok vándorlását és a mirigyek süket csendjét, otthon kell lennem rémálmaiban, bár célravezetőbb, ha én álmodom meg az ő verejtékes szorongásait, amelyeket természetesen jó előre megtervezek, az első filmkockától az utolsóig, hogy ne legyen benne semmilyen hiba, félrecsúszás, elakadás, nem várt fordulat, amely hátráltatja az előrehaladást, a munkát, a megbízatást.

► Takács Nándor: Rádiócsend. Napkút Kiadó, Budapest, 2024, 96 oldal, 2490 Ft

A kötetben kitüntetett szerep jut a tájnak, a természeti környezetnek. Fák, erdők, szekérutak, hegyek, vizek, patakok, csupa megérinthető mélység és magasság. Földtani, földtörténeti és lírai rétegek épülnek itt szervesen egymásra, amelyek a verseket is anyagszerűvé, tapinthatóvá teszik. Mindezekre Marno János is felhívja a figyelmet a kötet hátsó borítóján olvasható – a szokottnál személyesebb és hosszabb terjedelmű – ajánlójában, ő is e költészet hol érdes és kemény, hol lágyabb anyagáról beszél.

Hogy is kerültem én ide? Milyen út hozott idáig? Milyen délelőttök, unalmas délutánok, fojtogató esték és éjjelek tereltek? Lapozgatom régebbi feljegyzéseimet, melyeket kék, olykor zöld színű tintával róttam egy iskolai spirálfüzetbe, tétován, szorongva, de hiába, ez sem segít: a betűk elkenődtek, a szavak elporladtak a kockás („négyzetrács az, fiam, négyzetrács!”) papíron, csupa törmelék. Használhatatlan szövegtenger, ebben kapálódzom, igyekszem partot érni. Ezeket a feljegyzéseket egy olyan nyelven írtam, amelyet ma már nem beszélek, nem értek.