(A Várfok Galéria kiállítása 2020)

Különös és jó érzés úgy belépni egy kereskedelmi galéria ajtaján, hogy már a kiállítás címe elvonatkoztat. Mitől is?  Attól a megszokott állapottól, hogy az adott kiállítás feltehetőleg a galéria egy művészének vagy művészeinek bemutató – évi rendes, kötelező – tárlata, melynek során a látogató megnézheti a friss alkotásokat meg az árakat, és dönthet, vásárol, vagy sem. Itt és most a Várfok Galériába lépve szembetűnővé válik a különbség, ez nem egy bemutató tárlat, nem képvásár, hanem valami más.  A tárlat címe Rendkívüli művek, rendkívüli időkben, illetve Tájvédelmi körzet. Tematikus kiállítás a galéria művészeinek munkáiból, „hozott anyagból” álló érdekes és különös anyag tárul a néző elé.

(A Két nap, két hét című kiállítás a Vintage Galériában. A kiállítás június 20-ig látható.)

Öt művész, öt falrész, folyamatosan ismétlődő csend. A Vintage Galéria új kiállításának csendjébe belehallhatjuk Steve Reich bármelyik finom repetitív művét vagy Terry Riley muzsikáját. Ismétlődés, változatok egy ismétlésre, folyamat mint ritmus és szekvencia. Ezek a fogalmak bukkannak fel a kiállítóterem falain lévő művek megnézése során. A hetvenes-nyolcvanas években keletkezett két alkotás Attalai Gábornak a kiállítás címéül is szolgáló három minimalista műve, az Egy nap, a Két nap és a Két hét (1972), illetve Vera Molnár 1983-ban készült Electra című grafikája. A 90-es éveket Gémes Péter és Türk Péter egy-egy izgalmas műve képviseli, majd a 2000-es évek második évtizedéhez Szíj Kamilla 2015-ös hidegtűkarca tartozik. Négy évtized az ismétlődések, a finom elmozdulások, a sorozatok jegyében.

A vírus és következményei mindent átírtak. Átírták viszonyunkat a kiállítási műfajhoz, átírták kiállításlátogatási szokásainkat is. Manapság – ahogy  egy művésztanár fogalmazott – alsógatyában is ellátogathatunk egy műterembe, ha azt bemutatják a cyber térben, papucsban slattyoghatjuk végig a múzeumok termeit. Jó ez? A lehetőség, a munkák megtekintése, az ismeretek begyűjtése szempontjából igen. De az alkalom, a tér befogadása, a mű megtisztelése azzal, hogy rákészülünk, felöltözünk, odamegyünk, a közönséggel együtt gyönyörködünk. Nos ettől megfosztott a járvány, a karantén, s ez nem jó.

Jobb híján azonban érdeklődve figyelhetjük az egyes kiállítóintézmények túlélési stratégiáit, a művek, művészek bemutatásának újfajta – vagy konzervatívabb – formáit.

Minden valószínűség szerint az új korszak nehezített indulása- a járványveszély miatti forgalom csökkenés, kiállítások elmaradása-a Godot életében is változásokat hoz majd. Azonban az elmúlt két évtizedben tapasztalt életerő, aktivitás és ügyes vállalkozói érzék azzal biztat, hogy talpon maradnak, s számíthat rájuk a magyar művészetpártoló közönség. Addig is G, mint Godot.
 

(Szőke Gáspár Rétegek című kiállítása a Karinthy Szalonban látható március 20-ig.)

(Eszik Alajos kiállítása a Vigadó Galériában március 22-ig látható.)

Mindenki, aki egy-egy korszak fertőjét és mocskát, nevetségességét és fennköltségét egyetlen tableau-ban ábrázolni tudja. Jelen esetben Eszik Alajos az összes szereplőt magányos alakként, ugró, táncoló, elbukó, kuporgó és harcoló individuumként hozza elénk (alig található a száznál is több alkotás között néhány többalakos kompozíció). Eszik számára az értelmezési tartomány része az attribútum, azaz a tartozék, labda, bot, balta vagy épp képzelt lény (Leviathan, hal, nyúl, mackó), aki mellékszereplőként erősíti az idézetjellegű kompozíciót.

(Kováts Albert kiállítása a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjteményben március 28‑ig látható.)

Az Übü-képek most valahogy szigorúbb, talán kevésbé ironikus hangulatot árasztanak. A kiállítás plakátján szereplő Übü a koporsóban már nem is tekinthető másnak, mint drámai végkifejletnek, az enyészet apoteózisának. A portrék – és kevéske tájvariáció – leginkább szigorúságukban és kegyetlenségükben idézik a keserves fintort, mely az egykor volt fiatal francia szerző harsány gúnyiratához kapcsolható.

(Király Gábor kiállítása a Godot Galériában 2020. február 1-ig látható.)

kiállítás szociográfiai leletként tárja fel e táj lakóinak mindennapjait, az ólnál, a kertben történt egyszerű eseményeket, a nőket – vagy annak látszó lényeket – és férfiakat – elvadult arcú személyeket. Az anyag és tárgy szerves egységbe olvad, már szinte a durva vászon kerül a kép középpontjába, a ráfestett alakok staffázsokká válnak Király ecsetje alatt.