Egy észrevétlen megálló után mellételepedett egy ismeretlen lány. Tengerillatot hozott magával, bőre napbarnított volt, mintha nem is az eső áztatta tó partján szállt volna fel. Először zsebkendővel kínálta, aztán ginnel egy kis üvegből. V. nem szerette a gint, de nem akart udvariatlan lenni. Meghúzta az üveget, és egyből köhögni kezdett. Kapott egy újabb zsebkendőt. Azt hiszem, mi már találkoztunk korábban, mondta az ismeretlen. Nem emlékszem, rázta a fejét V. Elég rossz az arcmemóriám. Én sem az arcodat ismerem meg, felelte a másik, de hogy mégis mit, azt V. már hiába kérdezte tőle. A lány elhallgatott, mint akiből kifogytak a szavak, könyvet vett elő, olvasni kezdett, vállát V.-ének vetette, fél órán át egyszer sem lapozott. Martonvásárnál V.-t elnyomta az álom, és mire Budafokon felébredt, az ismeretlen lány nem volt sehol. Amíg aludt, V. zsibbadó bal kézfejére apró, barna foltot égetett valami.

Göcsörtös fát rajzolok ezüstszínű lombbal. Alá bokrokat, egyiken alma nő, a másikon szivárványos halak. A lap szélén lila vizű tó. Nekem tetszik, de anya ráncolja a szemöldökét. Azt mondja, nem ez volt a feladat. Egy hazafias jelenetet kéne rajzolnom a tankönyv alapján, a Landerer-nyomdát vagy a világosi fegyverletételt, nem mindenféle fákat meg bokrokat. Új lapot veszek elő, és elölről kezdem a rajzot. Anya mindig tudja, mi a feladat.

Az iskolában írni, olvasni vagy számolni kell, máskor zsámolyt ugrunk, éneklünk vagy gázmaszkot készítünk. Nem bánom az iskolát, de rajzolni jobban szeretek. Azt rajzolom, amit látok. Évát az udvar sarkában, a kukák között, ahová akkor bújik, ha cukkolják a hatodikosok, Sári nénit, akinek hétvégén letört az egyik foga, Botit, ahogy a nagylépcsőn bénázik a mankóival. Nem mindenki szereti, ha lerajzolom, Sári néni elvette tőlem a képet, összegyűrte és kidobta a kukába.

Az egyik földszinti teraszon egy férfi telefonált. T. nem nézett fel, csak a rácsot markoló kezet látta, a tetoválást a tömpe ujjakon. Megköszörülte a torkát, és beütötte a számot a kaputelefonon. A szemetes felől terjengő bűzről eszébe jutott egy térszociológiai tanulmány, amit néhány éve olvasott. Nem emlékezett a szerző nevére, ezt az izgalomra fogta. A kapu bégetésére összerándult. Gyalog indult el felfelé a macskaszagú lépcsőházban, de a harmadik lépcsőfordulóban megpihent. Nem akart kimelegedni. Megakadt a szeme egy ajtófeliraton. Tatai Jóska, az biztos a tatai jövendőmondó fia, ez jutott róla az eszébe. Kinézett az ablakon, innen már messze belátott a kerítés mögé. Csak akkor indult tovább, amikor hallotta, hogy egy emelettel feljebb kinyílik az ajtó.

A szomszéd Imre a lépcsőfordulóban, a nyitott ablak alatt cigizett. Csutkára szívta, mintha az ujja vége izzott volna. Szép volt. Dóra nem tudta, hogy a cigi miatt küldi ki a felesége, vagy azért cigizik, mert kiküldte. A nő utálta a füstöt a lakásban, talán Imrét is utálta a lakásban, kizavarta a folyosóra vagy leküldte a boltba cukorért, később vajért is, meg sütőrumért. Nagy szemű, sárga mazsoláért, amit csak a kerítésen túl, a nagyboltban lehetett kapni. Dóra hetek óta nem ment a kerítésen túlra, inkább nem evett mazsolát. Gyanította, hogy a szomszéd nőt jobban érdeklik a sütemények, mint a férje, mert Imre télen-nyáron mezítlábra húzott gumipapucsban cigizett az ablak alatt. Jó lehet a keringése, szólította meg Dóra néhány napja. A férfi nem válaszolt, talán nem is hallotta, de Dóra azóta többször elképzelte, milyen meleg lehet a lába éjszaka az ágyban.

Minden reggel dolgozni ment, nem lett volna muszáj, de így szokta meg, mert a nővére napközben nem tudott rá vigyázni. Keféket csináltak, seprűt, sőt néha partvisokat is, azt szerette a legjobban, mert a műszakvezető megengedte neki, hogy ő esztergálja a nyeleket, akácból készültek, vagy fenyőből és más könnyű fából, de így is volt súlyuk, ha nem látta senki, meg is suhintotta őket a feje fölött. Munkába menet nem volt ideje, de este már nézte, nem kerül-e valami szürke a lába elé, jobb is volt földre szegezni a tekintetet, mert épp az a hónap volt, amikor a nőkön napról napra egyre kevesebb a ruha, ez mindig felzaklatta, amíg kabátban voltak, addig nem jelentettek rá veszélyt, de a kis topoktól, rövid szoknyáktól ideges kézremegés fogta el. Majdnem minden este várt rá valami a földön. Egy kétszer kettes sima, a tetején csempével, egy kétszer négyes derékszögű fordító, sőt egyszer egy váltókaros elem is. Figurák nem jöttek soha, csak építőkockák, szürkék, mint a telepi házak fala.