Az édesanyja azon a héten háromszor esett el. Utoljára a szobájától néhány lépésre lévő mosdóba indult, ő követte, ám az asszony egyszer csak dőlni kezdett oldalra, akár egy darab fa, csupán lassítania sikerült a hetvenkilós test földre érkezését. Felemelni sem bírta egyedül, át kellett hívnia a szomszédot, hogy feltegyék az ágyra.
Aznap döntött úgy, hogy beviszi a gondozóházba. Hiába van itt vele akár a legkritikusabb pillanatokban is, egyedül már nem képes őt ellátni. Ha meg éppen nincs itt, és az asszony úgy esik el, hogy combnyaktörése lesz, akkor tényleg vége.

Alacsony, feltűnően vékony fiú. Ha nem tudnám, hány éves, negyedikesnek mondanám, ám a válaszaiból gyorsan kiderül, hogy koránál is érettebb. A fogai nagyon rosszak, a néhány első, ami látszik, gyakorlatilag nincs is, csak a helyén a szuvas, fekete csonk. Ricsi az óra során végig aktív, már-már lelkes, sokat jelentkezik, és mindig kiváló válaszokat ad, ezért az ebédkor elsősorban róla érdeklődöm.

Ahogy beszélgetünk a tanárnővel, lassan, rétegenként tárul fel előttem a valóság. Végül a helyére kerül minden, és azzal szembesülök, amire tulajdonképpen eredetileg is számítottam: a felújított iskolaépület csak a hagyma héja, ahogy hántja le róla a rétegeket az ember, egyre jobban környékezi a sírás.

Kérdésemre, hogy jár-e az osztály fogorvoshoz, hisz úgy tudom, a gondozásról törvény rendelkezik, kiderül, hogy bár van a településnek fogorvosa, szervezett iskolafogászat nincs, az önkormányzat ugyanis nem tekinti feladatának az orvos munkájának ellenőrzését, örül, hogy egyáltalán van, a hasonló adottságú kistelepülésekre ugye ez nem feltétlen jellemző.

Tízperces gyalogútra a gyulai tömblakásunktól, a vasúti fénysorompóhoz vezető aszfaltcsík és a fák szegélyezte halastó partja között fut egy keskeny földút, ahová lyukat vájtunk tizenegy éves lányommal. Szakszerűen, a cipősarkat erősen belevágva a talajba, majd többször körbefordulva, végül, bicska híján, egy bottal kimélyítve a lyukat és eldolgozva a széleit. Ott, nem messze a hatalmas szomorúfüzek víztükröt súroló ágaitól találtunk alkalmas helyet a golyózáshoz, mert a lakásunk közvetlen közelében, és máshol is a városban, többnyire betonjárdák vannak. Gyerekkoromban a battonyai házunktól ennyit se kellett sétálnom, az utcánk hűvös oldalán földes járda volt, a szomszéd srácokkal sokat golyóztunk ott délutánonként.

Élt egyszer egy ember, akit Kovács Jánosnak hívtak.

A tévében beszélő fejek szerint ez a Kovács János nem szerette a hazáját.

Legalábbis annyira biztosan nem, mint azok, akik nap nap után elmondták neki a tévéből, hogy ők mennyire szeretik a hazájukat, hogy ők mennyire nem olyanok, mint azok a rongy emberek, akik az első adandó alkalommal cserben hagynák ezt az áldott népet.

S valóban. Kovács János nem tudta, mi az igazi hazaszeretet. Nála ez annyiban kimerült, hogy amikor szilveszter éjszakáján felcsendült hazája himnusza a tévében, a családjával felállva együtt énekelték.

Isten.

Ezzel a szóval kezdődött ez a himnusz, s bár Kovács János és családja ateista volt, mégis.

Ám ezzel tényleg ki is merült az ő hazaszeretete.

Ja, nem.

Mindig meg szokta nézni a válogatott focimeccset is a tévében, és előtte együtt énekli hazája himnuszát a játékosokkal.

Néha pedig kimegy a meccsre, és ott énekel.

De úgy képzeljük el, hogy ez a Kovács János katolikus, és mégis.

Ja, és ez a Kovács János református.

Az elnök három hete kérte fel, hogy foglalja össze pályafutása fontosabb állomásait a kezdetektől a válogatott meccseken át a búcsúmérkőzésig. Kapott hozzá régi fotókat is, amelyeken a helyi csapattal látható még ifista korában. A klubelnök kis könyvet ígért a szövegből a képanyaggal együtt, nem öncélúan persze, hanem hogy azzal is motiválják majd a gyerekeket. Lássák, ha keményen dolgoznak, innen, a kisvárosi csapatból is el lehet jutni bármeddig.